igaz történetek szülésről, születésről

660. nap: Valami elfedi bennem az erőt (Árnika)

Megjelent: 2012. júl. 26.

…Ekkor már a férjem elkezdett szelíden terelni az otthonszülés irányába. Kórházi orvoshoz is jártam, egy másikhoz, mint előtte, ő vállalta a császár utáni szüléseket, de bizonyos feltételekhez kötve (nincs terminustúllépés, jó ütemben halad a szülés, nincs téraránytalanság stb.).

Komolyabban a hetedik hónapban szántam rá magam az otthonszülésre, nyár lévén, nem volt információs hét, illetve az egyik alatt éppen nyaraltunk, így a kiírás előtt kb. három héttel kezdtem el az információs hetet, végig egy huzamban. Maga a tanfolyam és Ági személye olyan hihetetlen erőket mozgósított bennem, hogy minden részecskémmel hittem és bíztam abban, hogy most szülni fogok, kiegyenesítem a sors görbe vonalát, „jóvátehetem” azt, ami eddig nem jól sikerült.

Mindent elrendeztem magam körül, már csak a szülést vártam, vártuk. Egy este épp CTG-re mentem Ágihoz, amikor hazafelé jövet mondtam a babámnak, most már igazán megszülethetne (tíz nappal voltunk a terminus után, ez már vállalhatatlan lett volna a kórházi orvosnak ‒ én nem aggódtam).

Hajnalra méhösszehúzódásokra ébredtem, de azért próbáltam még aludni. Délelőtt elfolyt a magzatvíz, felfogtam belőle, hogy Ági megnézhesse. Elkezdtem csendben vajúdni, a fiamat elvitték otthonról, megérkezett a doulám. Ágival beszéltünk, nem tűnt neki „olyannak” a hangom, így még elkészítette az ebédet a családnak.

Koradélután erősödtek a fájások, szerettem volna, ha ott van, el is jött. Viccesnek tűnt, ahogy kitették a nemez gólyát a lakás ajtajára, a férjem meg beszólt a panelszomszédoknak, hogy szülünk. Forró vizes borogatások, térdelve a kanapé előtt egész jól elvoltam, mégis elkeserített Ági megállapítása, hogy még az elején vagyunk. Nem tudom pontosan, meddig volt ott, talán nem olyan sokat, aztán elmentek, szünetet hagyva nekünk, és már kádba is mehettem.

Úgy tűnt nekem, hogy nem jól haladok, nem jól „teljesítek”, ezért most gondolkodási időt kaptam, hogy döntsem el, mit is szeretnék: otthon vagy kórházban szülni. Potyogtak a könnyeim a fürdőkádban. Patthelyzetben éreztem magam, azt hittem, most minden varázsütésszerűen, természetesen, gyorsan, ütemesen fog haladni, árnyéka sem lesz a problémáknak. És tessék, még Ági is itt hagyott, nem tudok szülni, mi lesz így velem?! Ó, akkor inkább a kórház, vegyék ki belőlem ezt a gyereket (is), ezt a dolgot már ismerem, menni fog…! Így telt el egy kis idő, amíg kidühöngtem magam, majd teljes megadással, döntés nélkül tulajdonképpen berogytam az ágyba. A fájásaim amúgy is leálltak, így pihentem egy keveset.

És ekkor a testem mélyéről jött a válasz: elkezdődtek a ritmusos, erősebb fájások, a férjem is láthatta rajtam, hogy változás van, mert hívta Ágiékat. Hamar jöttek, közben este lett, félhomályban folytattam a kanapé előtti térdeplős vajúdásomat, emlékszem, milyen jó érzés volt, hogy a nyári meleg ellenére Ági egyszer csak vastag gyapjú zoknit húzott a lábamra.

Éjfélig is eltelt így az idő, nekem minden egyformának tűnt, Ági mondta, hogy álmos, és ez azt jelenti, hogy nem halad a szülés, inkább aludjunk egyet mindnyájan. Ezt meg is kíséreltük, talán én is aludtam egy keveset, majd ismét arra ébredtem, hogy nagyon fáj most már, megint rázendített. Nosza, megint körülvettek, most már nem a borogatás, hanem a derékmasszírozás enyhítette a fájásaim. Ági megvizsgált közben, elégedett volt a tágulással, kb. 8 cm, de a fájásaim nem tetszettek neki, mondta, hogy most már kifáradt a méhem, lassan közeledünk a 24 óra felé, nem érezni, hogy biztonsággal meg tudna születni a baba itthon. Jó lenne bemenni a kórházban, kérni egy kis adag oxitocint, és egy-kettőre meglenne a baba.

Nem tehettünk mást, mint megfogadni ezt a tanácsot, így Ágiék összepakoltak, mi meg indultunk a kórházba. Kihalt volt a város, könnyen bejutottunk a kórházba, nekem közben fájásaim voltak, a hátsó ülésen feküdtem, de legszívesebben a földön lettem volna.

A kórház az volt, ahova terhesgondozásra is jártam, az ügyeletes éppen az az orvos volt, akihez járni szoktam. Szegény, amikor meglátott engem, lesápadt, tudta, hogy otthon szeretnék szülni, őrültnek is tartott, de hogy velem még ez ügyben találkozni is fog, arra igazán nem számított. Nagyon rendes próbált lenni, meghallgatta a történetemet, és beleegyezett az oxitocininfúzióba. Amint lecsepegett, persze hanyattfekvésben a majdnem szemmagasságú szülőágyon, rögtön nyomási ingerem támadt. Bíztattak is, hogy csak nyomjak, fájások közben megvizsgált az orvos, sőt, még rá is nyomtak a méhre felülről, hogy lássák, vajon rögzült-e a baba feje.

Ekkor állapította meg az orvos, hogy a baba nem illeszkedett még bele a szülőcsatornába, így messze van még attól, hogy kibújjon. Úgy gondolta, ez még másfél órát vesz igénybe, a magzatvíz sem tiszta, a szívhang is leesik, ez annyira veszélyes már így, hogy műtétet javasol inkább.

Összenéztünk a férjemmel: mi legyen? Azt láttam rajta, hogy teljesen tanácstalan, sőt, kívülállónak tűnt, aki megteszi, amit az orvos javasol. Ekkor valahonnan bekúszott nekem a muskotályos zsályás biztonságos támogatás, amit otthon kaptam Ágitól, és elöntött a szomorúság: „nincs emberem”, mint a bibliai járni nem tudó betegnek a Bethesda-tónál, mert nem volt, aki a gyógyító vízbe bevigye. Eddig támogattak, összehasonlíthatatlanul más minőségben, most talán már csak egy kicsi kellene, és megszületne a babám, ha hinne benne az orvos, és ha nem félne annyira a szövődményektől…

Megjött az altatóorvos (a férjem egyik régi kollegája! ‒ akit azóta sem látott), pillanatok alatt a műtőben voltam.

A kórterem felé menet a gurulós ágyon kezdtem felébredni, nagyon nehezen, rossz közérzettel, ki volt száradva a szám, azt éreztem, megfulladok, nem kapok levegőt emiatt. A férjem a törülközőben csavart pucér kislányomat tartotta karjában, aki cuppogtatott, már nagyon szeretett volna szopizni.

Férjem elmondta, hogy több mint egy órát tartott a műtét, nagyobb adag altatót kaptam, mivel műtét közben kiszakadt a húgyhólyagom (!), le kellett hívni az urológust, hogy megstoppolja (!), de most már minden rendben van.

Hát szép munkát adtam ma az orvosoknak, az biztos, kézből kézbe adtak, hogy „összefoltozzanak”… Állítólag az előző műtét után ráhegesedett a méhem a húgyhólyagomra, ez okozta a bajt, és nem sikerült jól leválasztania róla a szülészorvosnak. Istenem, mindenki tévedhet, aki dolgozik…

A kislányomat nem is tudtam akkora kitörő örömmel fogadni az első percekben, annyira csalódott voltam. Nem így képzeltem. Nem ezt akartam. Szerettem volna méltósággal megszülni ezt a pici lányt, vágytam rá nagyon. És nem. Most sem adatott ez meg. Még mindig nem. Kettőt anyám császárral, kettőt én császárral. Most már lekövettem őt, az biztos. Ez a része megvan, de vajon lesz-e folytatás, lehet-e mégis fordítani a sors kerekén?

Mindenki vígasztalt: jól van ez így, végül is egészséges, szép gyerek, nem? Lehetett volna baj is, nem? De. Talán. Igazából nem volt meg az erőm. Nem jött el az az erőm, amely átviszi a gyereket a születésen. Nem adtam neki utat. Valami elfedi bennem ezt az erőt. Még…

B. M.

Hunor >>>
Imola >>> 

Véletlenül kiválasztott mesék.