Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1411. nap: A 42. héten szülni kell (Boróka születése)

1411. nap: A 42. héten szülni kell (Boróka születése)

Megjelent: 2014. aug. 16.

Meg kell írnom a történetünket, pedig igaziból sosem akartam, mert úgy érzem, a szavaim nem tudják visszaadni azt, amit ott, akkor éreztem…

Sajnálom, hogy szükség van még mindig újabb és újabb történetekre, mert Ági még mindig nem szabad.

Boróka pár év próbálkozás után spontán fogant, amikor már nagyjából feladtuk.

A várandósságom csodálatosan telt, én szeretek áldott állapotban lenni. Kivirulok olyankor, nőnek érzem magam. Hamar abbahagytam a munkát, és a föld felett repdestem…

Az orvosokban sosem tudtam bízni, néhány családi tragédia meg némi műhiba miatt, ezért azt találtam ki, hogy csak szülésznőm lesz. Úgy tudtam, a szülésznő van végig az anyukákkal úgyis… Természetes, beavatkozásmentes szülésre vágytam. Kiválasztottam egy szimpatikus kórházat, és itt kerestem. Találtam is egy „híresen alter” szülésznőt. Lazának tűnt, elvállalt doki nélkül, és nem akart augusztusban szabira menni. Terhesgondozásra a helyi SZTK-ba jártam.

Közben persze tájékozódtam, elolvastam szinte mindent a szülésről… de leginkább a testi dolgok érdekeltek, hogy mikor milyen változások zajlanak, mi meddig tart… hány százalék esély van erre-arra. Intimtornára jártam, és a kórház szülésfelkészítőjére. Ez annyiból volt jó, hogy megszoktam a kórházat, a légkört… nem akartam elfutni…

Szép lassan közeledtünk a vége felé, rendszeres CTG-vizsgálatokra kellett járnom a helyi SZTK-ba, itt egy ősi gyenge gép van, ahogy az minden leleten rajta van, erősen megvastagodott hasfallal rendelkezem, a lepényem elől tapadt, és még Boróka is mindig arrább ment. Így gyakorlatilag nagy szenvedések árán sikerült csak összehozni egy értékelhető görbét. Az lett a szokás, hogy két időpontot foglaltam, mert így volt esély.

Egyre közeledtünk a terminushoz, és egyre inkább nyomasztott a dátum. A mélypont a terminus napja volt. Teljesen felborultam, hát mi van már?

Ahogy a céldátum elmúlt, újra visszatért a nyugalmam, még mindig csodásan éreztem magam, csak CTG ne lett volna… Bevetettünk minden létező praktikát, hogy elkerüljük azt, hogy indítsák, mert tudtam, hogy minden beavatkozás újabb beavatkozásokhoz vezet, ami végül császárhoz.

Hétvégén be kellett mennem a kórházba az esedékes vizsgálatra, és az ügyeletes orvos már nem engedett haza. CTG rendben, flowmetria rendben, méhszáj magasan van, teljesen zárt és kemény, viszont a vérnyomás lehetne jobb is… pisi rendben. Befektetett az egyetlen kényelmes és tágas négyágyas szobába. Itt már 41+0-nál jártam.

Indítani akartak, én annyira nem, de hagytam magam. Minden reggel hétkor meg kellett jelennem a szülőszobán egy másik, szintén indításra váró anyukával. Kaptunk prosztaglandintablettát. A másik anyuka mindig megszült a negyed tablettától, nekem minden nap emelték az adagot. Soha nem lett egy kósza fájásom sem. Mindeközben a szülésznőm javaslatára ittam a bábakoktélt minden nap… volt, hogy kettőt is… azóta nem bírom meginni a baracklét, de ha meglátom a bolt polcán azt a márkát, attól is felfordul a gyomrom.

Minden nap megvizsgáltak néhányan, aki arra járt, turkált bennem… persze volt, hogy nagyon fájt, volt, hogy vérezgettem utána… hát ők mindent beleadtak…

Járt még napi három CTG, volt, hogy sokan szültek (mert a frontok mindenkiből kicsalták a gyereket, csak belőlem nem…), és csak éjfél körül szabadult fel gép, így akkor tették rám… Volt gyakran vér- és vizeletvizsgálat, flowmetria… Mindig minden rendben volt, csak a vérnyomásom nem.

Nagyon fáradt voltam és kialvatlan. Legalább egy baba minden éjjel sírt… Reggel mindig jött a takarító, és gyakran volt ügyeletes a sürgősségi, ami alattunk volt a földszinten, és így éjjel sok szirénázó mentőautó jött-ment. Így telt el egy nagyon hosszú hét.

Egyszer a vizit alkalmából a főorvos ráripakodott az orvosokra, hogy valaki most már kezdjen velem valamit, mert hát 42. héten szülni kell (én 41+7).

Délután jutottam valaki eszébe, megvizsgált, azt mondta, egyujjnyira nyitva vagyok, irány a szülőszoba, valaki majd burkot repeszt, és hajrá! Repkedtem, hogy nem volt hiába ez a hét, hát mégiscsak tágulok! Juhéjjj! Öt körül átbattyogtam, mondtam, miért jöttem. Szülésznőm is előkerült, kaptam beöntést, borotválást… meg keresett valakit, aki majd burkot repeszt.

Ez a valaki megjelent kelletlenül, fölfeküdtem a vizsgálóban az asztalra. Nyúlkál, matat… hát ő nem találja a méhszájamat, annyira fönt van. Hívott segítséget… ketten tolták fölfelé a lábamat, egy harmadik lefelé a hasamat, így már megtalálta. Viszont szerinte teljesen zárt, kemény… de hát, ha már ideküldtek, hát csak csinál valamit. Próbálkozott az ujjával tágítgatni, de aztán szerszámokhoz folyamodott. Azzal próbálkozott, amivel amnioszkópiát csinálnak, de azon valami el volt törve… szitkozódott, morgott… Borzalmasan fájt… közben ez a lehetetlen póz… hárman tolnak három felé…. sokáig tartott… végül sikerült. A magzatvíz belefolyt egy „bilibe”, meg akartam nézni, kíváncsi voltam… Kizavartak, mit akarok én még mindig ott…

Bekerültem a kék szobába. Megjött az apuka is. Egy óra múlva bekötötték az oxitocint, mert még egy fájásom sem lett… (hétkor). Innentől folyamatos CTG és infúzió. A szülőágy valami borzalom, csúsznak széjjel a szivacsok, a lepedő alatt a zacskó csörög, és csúszik rajta a lepedő. Ha az ember talál egy kényelmes pózt, igyekszik mozdulatlan lenni, tíz perc múlva már az ágy alján van, és szét van csúszva minden.

Az oxitocintól lettek fájásaim, örültem! De amikor valaki bejött, abbamaradt… túl sokat pihentem. Így nem volt elég hatékony… addig emelték, amíg tudták… még egy naaagy egybefüggő fájásom nem lett némi kis pihenővel. Éjféltől elvesztettem a fonalat… csak képek-villanások maradtak meg… meg mondatfoszlányok… „ez a méhszáj összemegy.”

Apuka nem tudott mit kezdeni a helyzettel, ő azt hitte, este tízkor már a haverokkal fog ünnepelni a kocsmában… velem volt, de mégis egyedül voltam. Egyedül a CTG borzalmas hangjával. Hónapokkal később felriadtam álmomból, és az a hang visszhangzott a fülemben… sosem fogom tudni kitörölni az emlékezetemből.

A szülésznőm egy-két óránként bejött, kaptam pisiszünetet. Utána elment.

Néha megvizsgált valaki, tágítgatott… és csóválta a fejét.

Reggel három-négy körül még mindig egy-két ujjnyinál jártunk. Nem haladtunk… Hallottam, hogy az ajtó előtt megbeszélik, hogy kilenckor lesz szabad műtő. Már nem érdekelt.

Egy óra múlva megvizsgált valaki, és azt mondta, tágulok. Mi? Én? El se hittem…

Hétkor megjött a friss váltás, beviharzott egy orvos… felnyúlt, azt mondta, itt az ideje nyomni. Húzzam fel a lábam, kapaszkodjam bele, és nyomjak. Ez a póz számomra nem terhesen és kipihenten és normális ágyon is kivitelezhetetlen. Az, hogy igyekeztem mégis a kedvére tenni, felemésztette minden energiámat, amivel nyomni kellett volna. Meg amúgy se volt ez még tolófájás. Nem tetszett neki, hümmögött…

A szülésznőm ügyködött a gátamon, és kiabált, hogy nyomjak… IDE, IDE, IDE, IDE, IDE!

Aztán a doki felpattant mellém az ágyra, és kinyomta belőlem Borókát.

Később a dokumentációból megtudtam, hogy 13 perc telt el a szobába lépése és az akciója között… ennyi időt kaptam, eddig tartott a türelme…

Boróka megszületett reggel 7.23-kor! (42+0, átlógtunk a bűvös 43. hétbe. 4 kg és 57 cm. Gyönyörű kerek magzatmázas(!!!) illatos, hajas babát kaptam a hasamra! Tökéletes baba volt!

Én a gátmetszést megúsztam, a repedést nem, doktor bácsi gratulált, aztán nekilátott rendbe tenni.

Kitépte a méhlepényt, majd kikaparta a méhemet. Biztos, ami biztos. Sosem fogom elfelejteni azt az érzést. Aztán összevarrt… ehhez kaptam érzéstelenítőt… de nem eleget. Persze megdicsért, milyen jól tűröm. Nagy a fájdalomküszöböm…

Aztán elviccelődött, hogy nem is tudja, mikor született pontosan. Egy arany Rolex órára gyűjt. Reméli, értjük a célzást…

Mire végzett velem, megkaptam Borókát megfürdetve, leszívva, kiszívva, cseppentve, megfésülve, tetőtől talpig bebugyolálva. Ezek egy borzalmas képsorozaton vannak megörökítve.

A szopizás nem ment. Hiába kértem, nem segítettek. A bimbóvédőt nyomatták… no meg a tápszert és a cukros vizet. 48 óra múlva hazaengedtek… tíz napot töltöttem a kórházban.

Borókát egyhetesen látta szoptatási tanácsadó. (Ő egy KINCS! Minden friss anyuka mellé kéne egy darab belőle!) És ő vette észre, hogy le van nőve a nyelve. Addig senki, pedig panaszkodtam mindenkinek. (Kórházi gyerekorvosok, kórházi védőnő, csecsemősök, fogadott szülésznő, itthoni védőnő, gyerekorvos…) Felvágták hamar, de addigra cumizavaros lett. (A lefejt tejet cumisüvegből kapta.) Hathetesen szopizott először… addig nagyon küzdelmesek voltak a mindennapok. Utána kicsit megnyugodtunk mindhárman…végül négy és fél évesen hagyta abba.

Hát nem ilyen szülést-születést képzeltem el magunknak, bárcsak több eszem lett volna…

Ennek lassan öt éve… van, amikor azt hiszem, túl vagyok rajta, máskor pedig még mindig indulattal gondolok vissza azokra az időkre… pedig azóta a sors megajándékozott egy igazi, háborítatlan, gyógyító szüléssel, de ez egy másik történet…

F. K. Cs.

Boróka születése apaszemmel > > >
Győző születése anyaszemmel > > >
Győző születése apaszemmel > > >
Győző születése Doulaszemmel > > >