igaz történetek szülésről, születésről

517. nap: Nem megyünk sehová (Erik születése)

517. nap: Nem megyünk sehová (Erik születése)

Amikor második kisfiúnkkal terhes lettem, rögtön megfordult a fejemben az otthonszülés. Kórházba továbbra sem szerettem volna menni, és sajnos a helyi szülészetet (ahol Márk is a világra jött), finanszírozási okokra hivatkozva ideiglenesen bezárták. Az egyetlen dolog, ami az otthonszülés ellen szólt, hogy egy kis lakásban lakunk, és nem tudtam, hogy a háromévesem hogyan reagálna a vajúdó anyjára. Nekünk nem opció, hogy a nagymama elviszi addig, hiszen hiába is lenne itt, 2000 km-re nem szaladhat vele, amíg megszületik a kistesó. Végül megegyeztünk, hogy ha addig nem nyitják meg újra itt a szülészetet, megyünk a kórházba. Végül is tudtam, hogy jó helyre megyünk, azt pedig már megtapasztaltam, hogy nem csak otthon lehet háborítatlanul szülni, de azért fájt a szívem, hogy nem maradhatunk itthon.

Aztán a 32. héten fenekestül felfordult minden. Először egy méhszájkenet eredménye jósolt koraszülést két héten belül, majd két napra rá mellkasi fájdalomra ébredtem, és a következő pár napot az ország legnagyobb kardiológiai centrumában töltöttem szívizom- és szívbelhártya-gyulladással. Mire hazaengedtek a kórházból, már tünetmentes voltam. De a koraszülés még mindig ott lebegett a fejünk felett. Anyukámat azonnal riasztottuk, jöjjön, mert valószínűleg korábban érkezik a második unokája. De hál’ Istennek, mi azon szerencsések közé tartoztunk, akiknek a pozitív teszt ellenére nem született korábban a babája. Nagyon vártuk a 37. hetet, hogy megnyugodhassunk.

Eltelt a 37., majd a 38. hét is, de a mi babánknak esze ágában se volt kibújni. Pedig két éjszaka is azt hittük, hogy valami elkezdődik: hat-hét perces fájásaim voltak. Gyertyákat gyújtottunk, zenét hallgattam, és közben a nagy labdán ringatóztam, a férjem pedig masszírozta/borogatta a derekamat. Minden olyan békés volt. A fájások jöttek szépen rendszeresen, aztán kb. egy óra után leálltak, és elmentünk aludni.

Én még egyszer felvetettem az otthonszülés lehetőségét, de a szívprobléma miatt ezt sem a szülésznő, sem a kardiológus nem javasolta. Így a kórházas csomagunk a kocsiban várta, hogy induljunk.

Aztán eljött a 40., majd a 41. hét is. Mi pedig kezdtünk újra aggódni. Ezúttal nem a koraszülés, hanem a túlhordás miatt. (Ki gondolta volna a 32. héten, hogy emiatt fogok aggódni?!) Az itteni rutin szerint a betöltött 42. hét után minden másnap ultrahangos ellenőrzést javasolnak a kórházban (addig csak a szokásos 40. és 41. heti ellenőrzés a szülésznőnél). Nem fenyegetnek, nem erősködnek. Elmagyarázzák a túlhordás kockázatait, és elfogadják a döntésünket.

Mi nem kértük az indítást a 42. hétig. Még mindig rettegtem a komplikációktól (elégtelen tágulás, kimerülés, gyengülő szívhang, végül császár). Ugyan igyekeztünk mindent megtenni, hogy másodszülöttünket indulásra bírjuk (nagy séták, szex, csípős kaja), de eredménytelenül. Már csak egy dolog maradt a tarsolyunkban: a bábatea. Sokat olvastam a vasfűből, gyömbérből, fahéjból és szegfűszegből álló teakeverékről. Én nagyon érzékenyen reagálok a gyógynövényekre, ezért végső lehetőségnek tekintettem. Nem akartam beleszólni a természet rendjébe, hagyni akartam a gyermekemet, hogy maga döntse el, mikor akar megszületni. Ám amikor a következő lépés az ultrahang volt, meginogtam. Úgy gondoltam, inkább bevetem a gyógynövényeket, mintsem kétnaponta ultrahangoztassuk a babát. Sokat vívódtam. Végül szombat reggel, a 42. hét derekán megfőztem egy litert a teából, és elkezdtem inni.

Aznap délután epret, ribizlit meg büszkét szedtünk egy helyi „szedd magad” farmon. Én persze nem, csak ültem a sor végén, és élveztem a napsütést. Este még csináltunk egy kisebb barbeque-t. Szinte egész nap fájogattam, de se rendszer, se erő nem volt a fájásokban. Hiába mondogattam, hogy ha megkajáltunk este, mehetünk szülni, vacsora után szépen lecsendesedtek a fájások, és 11-kor lefeküdtem aludni. Éjjel éreztem egy kicsit a derekamat, de semmi komoly, simán visszaaludtam. Kicsit csalódott is voltam, hogy én, akire mindig olyan jól hatottak a gyógynövények, most nem reagálok a bábateára. Éjjel is volt, álmos is voltam, nem nagyon agyaltam aztán ezen, aludtam. És milyen jól tettem!

Hajnali negyed négykor egy nagyon erős fájásra riadtam. Elindultam vécére, mire kiértem, elmúlt. Majd amikor a fürdőből a konyhába indultam, még a villanyt is alig kapcsoltam fel, jött egy újabb heves fájás. Közben alig telt el két perc. Vártam még egy párat, majd költöttem a férjemet. Lezuhanyoztam gyorsan, közben időt mértünk: öt és fél percen belül három fájás.

Mondtam, öltözzön, hívom a kórházat, és indulunk. Időközben annyira felerősödtek a fájások, hogy mondtam a szülésznőnek a telefonban, hogy nem megyünk sehová, mozdulni se bírok, nem hogy fél órát autózni, hívok mentőt. A szülésznő próbálta javasolni, hogy induljunk el, ki tudja, mikor ér ide a mentő, de nem tudott meggyőzni.

Rögtön tárcsáztam a 999-et. Még vonalban voltam a diszpécserrel, amikor csöngettek a mentősök. Három óra 40-kor értek fel, akkor már tolófájásaim voltak. Öt perc múlva ért ide az ügyeletes szülésznő, őt a kórház irányította hozzánk. Én a zuhany óta folyamatosan a fürdőben voltam, mozdulni se bírtam. Miután letettem a telefont, minden összefolyt. A férjembe kapaszkodva térdeltem, és nyomtam.

Nem is tudom, hogy fért be a szülésznő a zsebkendőnyi fürdőszobánkba. Gázt ajánlott fájdalomcsillapítónak, de magam is meglepődtem, hogy nemet mondtam rá. Végül pünkösd vasárnapjának hajnalán, négy óra után 12 perccel bújt ki második bubánk, ordítva.

Még vonalban volt a 999, amikor egy apró pukkanással elfolyt egy kis tiszta magzatvíz. Akkor már finisben voltunk, tényleg nem jött sok, csak amennyi a feje alatt volt. Ám amikor kibújt, a kísérő magzatvíz tele volt mekóniummal. A szívhangja viszont végig rendben volt a kitolás alatt, így nem aggódtunk. Pont, amikor felsírt, ébredt fel Márk, és a lehető legnagyobb nyugalommal vette tudomásul, hogy megszületett az öccse, majd kérte mamától a szokásos reggeli kakaóját.

Mi pedig ültünk a férjemmel az fürdőszobában a földön, és gyönyörködtünk a fiunkban. Amíg a pocakomban volt, sok-sok tanakodás után az Áron nevet szántuk neki, de amikor már a karunkban volt, úgy gondoltuk, nem illik rá az Áron, így kapta édesapja második keresztnevét.

A viharos szülés hagyott némi nyomot rajtam, így a szülésznőnek adtunk még egy kis extra munkát, amiből a fájdalomcsillapító gáznak köszönhetően semmit sem éreztem. Amint befejeződött az öltögetés, elköszöntünk a mentősöktől (akik addig biztos, ami biztos alapon maradtak), és a papírmunka végeztével a szülésznőtől is.

Erik egészen nyolc óráig nem volt hajlandó szopizni, hiába győzködtük, addig szinte folyamatosan ordított. Végül sikerült megnyugtatni, és elfogadta a mellem is. A nap további részében hatalmasakat ásított, aludt és szopott egy hang nélkül. Sokáig nem öltöztettük fel, egy jó meleg plédbe bugyoláltuk.

Fantasztikus érzés volt úgy pihenni aznap, hogy miközben az újszülött pici babámat szoptatom, mellettem szuszog a hároméves nagyfiam és életem párja is.

K. M.

Márk >

Véletlenül kiválasztott mesék.