igaz történetek szülésről, születésről

44. mese: Horgolás, Enya, hullámok (Dénes)

44. mese: Horgolás, Enya, hullámok (Dénes)

Mikor Dénessel várandós lettem, valami nem hagyott nyugodni. Úgy éreztem, Benedekkel szép szülésélményem volt, nem panaszkodhatom. Végül is a vége jól sikerült.

Aztán kérdések jöttek elő a gondolataimban: vajon miért nem vártak még, hogy beinduljanak a fájások, miért kellett beöntés, miért vizsgáltak meg számtalanszor, és a mi a legfájóbb, miért szakították őt el tőlem az első éjszaka? Az első éjszakát soha-soha semmi nem hozza már vissza!

Másodjára Dénessel támogatást szerettem volna, háborítatlanságot, békét magam körül. Ekkor már nem a fővárosban éltünk, a területileg illetékes kórházban, úgy sejtettem, ezt nem kapom meg. Valóban, a kórházi felkészítő és a szülőszobai látogatás mind ezt igazolta.

Ekkor már tudtam, hogy otthon szeretnék szülni Beával és Évával, a két bábával. Életem egyik legjobb döntése volt. Olyan dolgokat, energiákat szabadított fel bennem, amit nem tudok még megfogalmazni, de dolgoznak bennem azóta is.

És íme, a születésmese:

Hétfő délután megint voltak jósló fájásaim. Anyukám Benedekkel játszott a szobában, én leültem horgolni. Kora este azt vettem észre, hogy bizonyos minta után jönnek a fájások. Aztán lettek olyan fájások is, hogy közben már nem volt jó horgolni. Benedek bejelentette, hogy ő a nagyinál alszik. Szuper – gondoltam –, akkor itt már tuti lesz valami.

Beszéltem Évával, abban maradtunk, hogy este még írok neki, hogy mi a helyzet. A fájások szépen jöttek, kb. 20 percenként, azután 10-10 percenként. Közben elaludtam, zenét hallgattam. Enyát. Nagyon jólesett a hullámzása, ellazultam, aludtam, fájtam. Ádám őrzött, alig aludt valamit.

Hajnal felé erősödő fájásokra ébredtem. Ádám elfáradt, hívtam Évát, hogy jöjjenek, kell a friss energia.

Nemsokára meg is érkeztek Beával. Éva megkérdezte, kérek-e vizsgálatot. Kértem, de már nem is emlékszem, mennyire volt nyitva a méhszáj. Innentől csak Dénes szívhangját hallgatta néha Éva, finom borogatást hoztak, békén hagytak, szundikáltam, teát ittam, fájtam. Beszélgettünk. Fájtam. Egyre jobban fájtam.

A hullámok már kéttetejűek voltak. Ültem labdán, de inkább bevackoltam magam a kanapéra, félig ülő helyzetbe. Csak fájtam… úgy éreztem, nem haladunk semerre. Kértem vizsgálatot. Helyette csendes megnyugtatást kaptam, hogy szépen haladunk előre, így már nem is volt olyan fontos a vizsgálat.

Fájtam, egyre sűrűbben, erősebben, végül már csak úgy tudtam elviselni, hogy hangot adok ki, egyre erősebbet, mélyebbet, hosszabbat, bele a fájdalomba, ami így elviselhetőbb volt, mégis elviselhetetlen.

Próbáltam szülőszékre ülni, Ádámba kapaszkodni, nagyon rossz volt, vissza a kanapéra, de csak fáj-fáj, és nem jön az érzés, amit várok, hogy nem is fáj, csak elkezd préselni a testem.

Egy idő után pár gyengéd kérés, hogy nem lenne-e kedvem ismét megpróbálni a szülőszéket, átlendített valamin. „Jó, csak még pisilek egyet” – azt hiszem, így válaszoltam. Emlékszem Bea cinkos, kedves mosolyára, ami a szemében mindig jelen van: „Még egyet?” Bár nem mondtuk ki tisztán, de érezni lehetett, hogy még egyet utoljára, mielőtt Dénes megszületik.

Nagyon fáj, de történik valami. A magzatvíz sehol. Hallom, hogy Éva és Bea keze szorgoskodik, ami jótékony hatással van rám, azt sejtem, ők is úgy látják, hogy hamarosan kibújik Dénes.

Nem jó, felállok, kapaszkodom Ádámba, nyögök. Éva mondja, nyomhatok, ha gondolom. Nagyon fáj, még mindig nem repedt meg a burok. Nem tudok állni, kapaszkodom Ádámba, megyek egyre lejjebb. Végül Éva javaslatára is négykézláb.

Nyomjak, várjak – szelíden hangzanak el a szavak. Tudom, hogy most Évára is kell figyeljek, azért mondja, mert tényleg szükség van rá. Meleg borogatás a gátamnál, nagyon jó, mondom is. Nyomok, engedek, látszik a fejecske, burokban. „Csináljatok vele valamit!” – kínlódom, nagyon feszít. Éva enged a kérésemnek, burkot repeszt, tudta, hogy erre gondolok.

Kicsit jobb, nem mégsem, nagyon fáj, jön Dénes. Éva leszívja az orrocskáját, kap egy kis szabad levegős oxigént. Tolatok, megkapom Dénest, a kanapéra fekszünk. Itt is kap egy kis szabad levegős oxigént, jólesik neki, nézeget, simogatom. Nagyon vicces kis feje van, két hatalmas szem és két nagy pofazacskó. Egyelőre nem szeretne szopizni, csak nézeget békésen.

„Na, mit gondolsz, mekkora?” – kérdi Éva. „Nem tudom, kb. mint Benedek volt.” „Nem, nem, tutira van négy kiló.” (Később kiderült, hogy tényleg négy kiló.)

Lassan összeesik a köldökzsinór, Éva vágja el. Nyugalmas együttlétünknek a méhlepény születése vet véget egy időre. Nagyon fáj, nem tudom fogni Dénest, Ádám kapja meg.

Rövid idő múlva kint a méhlepény, minden oké. Elmegyek zuhanyozni. Megint nálam Dénes, eszegetünk, pihengetünk.

Éva és Bea előkészíti a helyünket az ágyon egy másik szobában. Átmegyünk, Dénes szopizik, nézeget. Minden nyugalmas, az élet megy tovább. Bea és Éva megvárja, amíg Ádám elmegy ebédért, telefonál. Végül búcsúzóul kapok egy-egy puszit Beától és Évától.

Nemsokára hazaérkezik Benedek is anyukámmal. Így telik az első pár óra, családi körben, biztonságban, szeretetben.

Az első pár nap is így telik, tartjuk a kapcsolatot Beával és Évával, de minden rendben. Pár héttel Dénes születése után ezt írtam nekik:

„Dénes szépen nődögél, nagyon nyugis baba, Benedek is tud aludni éjjel tőle, mert csak kicsit nyüszög általában, ha szopizni szeretne. Volt, hogy arra ébredtem, hogy telnek a melleim, Dénes meg csak nézett rám a nagy szemeivel, várta, hogy keljek… Én is egyre erősödöm, Ádám még azért sokat van itthon, és anyukám is jön, amikor tud. Amíg jó idő volt, Ádám kitett egy fotelt nekünk a kertbe, így kényelmesen tudtunk levegőzni.”

Dénes azóta is teljes biztonságban érzi magát a világban. Benedekkel még mindig érzem a kimaradt első éjszakát, pedig sokáig egyet sem töltött nélkülem, és a mai napig egyedül, magára hagyva egyet sem.

B. Zs.

Véletlenül kiválasztott mesék.