1322. nap: A kórháztól az otthonszülésig – a kórház (Frigyes)

Egyszer volt, hol nem volt… Az egész úgy kezdődött, mint valami mese, aztán rémtörténetté vált.

Mindketten harmadéves egyetemisták voltunk, az évvégi vizsgaidőszak kellős közepén Wyrág (a férjem) kezdett el gyanakodni… Aztán végérvényesen megijedt. Apa lesz!

Bármennyire örültünk is neki, a hirtelen jött felelősségtudat érzete bizony el is bizonytalanított minket. De még ha csak minket lökött volna kétségek közé! Az még egyszerű is lett volna. Viszont az egész várandósság alatt harcolni kellett a szülők ellen, felvállalni mindenáron a babánkat, folyton szembesülni mások rosszallásával, hogy ilyen fiatalon, ilyen felelőtlenül, mert ugyebár a társadalmi elvárások először a karrier megvalósítását tűzik ki célul. Ebből a szempontból rémes volt a kilenc hónap.

Másrészt csodálatos várakozással telt.

Problémamentesen jártuk a szokványos utat, mint minden „normális” házaspár ilyenkor. Fel se merült bennünk annak lehetősége, hogy másképp is lehetne, abszolút elfogadtuk a bevett szokást, miszerint orvoshoz (aki legtöbbször férfi!) kell járni, s kórházban kell szülni. Ez így van rendjén, ez így természetes, így biztonságos. Sajnos még csak hírből se hallottunk arról, hogy ha akarnánk, lenne választási lehetőségünk. Nem ismertük a jogainkat, s nem mertünk volna szembeszállni a „rendszerrel”, bár ez akkoriban még fel se merült bennünk.

„Belénk íródott” az az általános nézet, hogy mindent el lehet s kell viselni, hogy nem illik lelkizni, azaz nekünk kell (s leginkább nekem, a „boldog, a fellegekben járó, s ezáltal mindenféle racionális gondolkodástól megfosztott kismamának”) alkalmazkodni. Csak jóval később jöttem rá, hogy ez egyenlő a megalázkodással, azzal, hogy szó nélkül eltűrjek mindent.

Albérleteztünk az egyetem miatt, de kisvárosi lakosok révén sokat utazgattunk. Meg egyébként is el voltunk foglalva a vizsgáinkkal, így akkoriban nem tudtunk sokat foglalkozni azzal, hogy mi lesz s miként, merre kéne elindulni. Babóca bennem volt, nekünk meg sok dolgunk. Mellesleg nem is ismertünk se orvosokat, se kórházakat. (Az első Születéskalauz is csak egy évvel később jelent meg.) Alapvetően csak akkor megyek-megyünk orvoshoz, ha baj van. Persze „nőgyógyászatilag” ez teljesen elfogadhatatlan nézet!

Nem érzem úgy, hogy felelőtlenek lettünk volna, egyszerűen csak nem értünk rá „elindulni”, de ezt a tényt szerető szüleink nem nagyon tudták elfogadni. A végeredmény: döntöttek ők (ha mi nem, ugye!). S mivel még leginkább ők tartottak el („meg a gyereketeket is mi fogjuk”-szöveg), így nemigen ellenkezhettünk. Elfogadtuk, hogy nagyon jó lesz nekünk a mi kisvárosunkban, hiszen édesapám felesége kórházi dolgozó, s ráadásul a bátyja maga a kórházigazgató. Kell ennél több protekció? (Bár ne kellett volna, mert ha fizetsz, az rendben, de a protekciós „beteg” csak ingyenmunka, azaz gyerünk, siessünk, ne szarakodjunk vele sokat hozzáállás.) Tálcán lett felkínálva az ingyenes szülés lehetősége! (Mint utóbb kiderült, még csak nem is az volt, mert nagyon hálás szüleink fizettek rendesen. Az igaz, hogy végül is nem nekünk kellett…)

A kórházigazgató úr felkérte „legjobb barátját”, hogy vállaljon el engem. Megtette. Már akkortájt hallottam néhány borzalmas pletykát, később talán én is hozzáadtam saját esetemet… (Megjegyzem, az összes nőgyógyász közül két ember volt, akiről nem terjengett annyi rémhír, a többiek vadállatként avagy hentesként tűnnek fel a „regékben”, azt hiszem, teljes joggal.)

Rögtön az első vizsgálat a teljes megaláztatottságot hozta magával, amikor le nem írható stílusban számon lettem kérve s jól le lettem tolva amiatt, hogy elhanyagolom magam, s nem járok háromhavonta nőgyógyászhoz. Mindez azért, mert épp akkor volt egy egyáltalában nem súlyos gombás fertőzésem, amit mindig is házilag szoktam megoldani. Viszont ahelyett, hogy kedvesen segítve lett volna a problémán, jóformán azt éreztették velem, hogy az ápolatlan putrisok közé tartozom. Bizalomgerjesztő, nem?

Telt-múlt az idő, s minden ment úgy, ahogy annak mennie kellett: három-négy hetente belső vizsgálat (mindig fájdalmasan!), vérvételek, ilyen szakorvos, amolyan szakorvos, ultrahangok stb.

Pusztán egy vizsgálatra emlékszem, amely megint csak azért maradhatott meg bennem, mert újfent megalázva éreztem magam. Egyik alkalommal mentem az orvoshoz, tudván, hogy szokása szerint „turkálni” fog. Csak arra nem számítottam, hogy bent ül majd egy ifjonc (természetesen férfi), s végignézi az egészet. Szörnyen éreztem magam. Eleve nehéz egy vadidegen férfi előtt kitárulkozni (hiába az a szöveg, hogy de hát ő orvos, nem úgy néz, akkor is!), no de ezért van az orvosválasztás, nem? Persze egy gyakorlóklinikán előre köztudott, hogy bármikor bárki jöhet (emiatt képtelen is lettem volna azt választani), de nem egy kisvárosi kórházban! Ráadásul senki se kérte a beleegyezésemet, pedig látszódhatott rajtam a zavar! Talán még nagyon kislány voltam, nem mertem szólni, inkább tűrtem, de azóta is émelygéssel gondolok erre vissza. Ezt ma már nem lehetne eljátszani velem! Mást se.

Az AFP-m rendkívül alacsony, míg a BHCG-m meg rendkívül magas lett, így gyorsan elkönyvelték, hogy Down-kóros a gyerek. Kénytelenek voltunk elindulni mindenféle genetikai tanácsadásokra, ultrahangokra. Végül magzatvízvételre küldtek, de mielőtt elmentem volna, felhívtam fogadott orvosomat, segítséget remélvén a döntéshozatalban. Hát… Kaptam is segítséget! Mivel épp magánrendelésen jó pénzért vizsgált valakit, így végképp nem ért rá velem foglalkozni, beleüvöltötte a telefonba, hogy hagyjam békén, s hogy el kell arra menni, az nem kérdés.

Betelt a pohár, de már nem voltak kétségeim: nem mentem el!!! Éreztem, hogy úgysincs semmi baj. (Mint utóbb kiderült, a megyei labor volt rossz, így 12-ből 10 kismamát kínoztak a Down-kór „tényével”, ahelyett, hogy eleve máshova küldték volna a véreket.) Orvosom beleírta a terhesambuláns könyvembe (nem azonos a terheskönyvvel, ami ma már a várandós anyák könyve, ez utóbbi mennyivel szebb megfogalmazás), hogy felelőtlenül nem mentem el erre a vizsgálatra. No comment!

Közben hetente egyszer öt alkalommal utazgattunk haza az apás tanfolyamra, mert ha nem szereztünk volna róla papírt, akkor sose engedték volna be Wyrágot! (Egy nő, akinek a férje sose ért rá a tanfolyamra munkája miatt, hiába kérte, hadd menjen be vele a párja, kizavarták. Pedig aznap rajta kívül senki más nem szült… Ugyan kit zavart volna az apuka? De a szabály, az szabály!) Maga a tanfolyam „aranyos” volt, amolyan „jól elvagyunk” alapon. Érni semmit se ért… S leginkább azért, mert semmi se úgy történt, mint ahogy beígérték.

Végül elérkeztünk az utolsó hónaphoz, amikor már kezdett egy-két dolog gyanússá válni. Eleve az háborított fel, hogy szenteste alkalmából be akartak fektetni, mivel a méhszájam már kellőképpen nyitva volt. Na, még mit nem, gondoltam. (Még január 14-én is volt vizsgám!)

Másrészt az utolsó három hét maga volt a pokol. A „sokat pihenjen a kismama” elvét „követve” minden reggel 7.30-ra a kórházban kellett lenni (miután alig aludtam valamit éjszakánként a nagy pocakom miatt). Egyik nap NST (másutt CTG-nek hívják), másik nap amnioszkópia. S ez így ment a szülés napjáig! A többi orvos háromnapos rendszerben dolgozott, mert minden harmadnap ultrahangoztattak is. Nálam ez utóbbi elmaradt, pedig az amnioszkópiák helyett szívesebben mentem volna erre. Mert ami az előbbit illeti, kétnaponta sírva jöttem ki a rendelőből. Azokat a fájdalmakat, s a tőlük való rettegést senkinek se kívánom! Az alapelv továbbra is maradt a régi: sokat pihenjen a kismama!

Január 23-ra voltam kiírva. Január 28-án még semmi jele nem volt annak, hogy elindult a szülés, de reggel 7.30-kor a jóformán kibírhatatlan amnioszkópia után az orvos azt mondta, hogy menjek be a szülőszobára. Köpni-nyelni nem tudtam. „Miért, Timike, maga nem akar szülni?” – jött a kérdés. Jó kérdés volt, mert tényleg nem akartam még szülni. Egyszerűen azt éreztem, hogy még nincs itt az ideje. Valami a mai napig azt súgja, hogy aznap este magától is elindult volna a dolog. Persze mondhattam volna én ezt… Aznap volt ügyeletes a doki.

Azt viszont sikerült kiharcolnom, hogy még hazamehessek a cuccokért Wyrággal együtt (nélküle egy tapodtat se akartam tenni). Megegyeztünk, hogy legkésőbb 8.30-ra bent leszek a szülőszobán. Nem úgy jött össze… Az én „hibámból”… Mert annyira nem érdekelt az egész, hogy otthon még fürödtem egyet, sőt Wyrágot is elzavartam fürödni, hogy hűtse le magát. Közben a család tiszta frászba került, kivéve engem. Magam voltam a megtestesült nyugalom, nem is tudom, miért. Így utólag érthetetlen.

10.15-re érkeztünk be, istenesen meg is kaptuk érte a magunkét: gunyoros megjegyzések, rémült hangú felelősségre vonás, vádló szempillantások stb. Nagyon gyorsan felvettek az osztályra, annak minden hozzátartozó kellemetlenségével együtt: méricskélések, vérvétel, pisi, egyebek. Aztán irány a szülőszoba, mert vajúdásra nincs idő!!! (Pedig még el se kezdődött!!!) Wyrág elment, hogy „műtősfiúnak öltözzön be”, megkapta a sapkát meg a „szájzárat” is. Csak sterilen! Én meg közben szerencsésen megúsztam a beöntést (oh, milyen modern a kórház, hogy ez az egy dolog nem kötelező annyira), de csak azért, mert mínusz négy órán belül sikerült! Egyébként kaptam volna! (Figyelmeztettek arra is, hogy ne merjek hazudni ez ügyben, mert akkor…!) A borotválást viszont nem úsztam meg. A csípős fertőtlenítőt se. S mivel épp jó volt a pozícióm, egyszer csak ott termett az orvos, s se szó, se beszéd, egy hatalmas eszközzel máris: burokrepesztés. De miért??? A magzatvíz csak úgy ömlött belőlem… Mondták, hogy sétálgassak, de előbb monitorozni kell. Irány az ágy.

Egyágyas szülőszoba, világoszöld csempe „sterilizálva”, hiper-szuper szétszedhető-összecsukható szülőágy. Csak épp Wyrágot nem láttam, s mikor keresni kezdtem, közölték, hogy ha már majd látszik a baba feje, akkor szólnak neki. Mire én azt válaszoltam, hogy most azonnal pakolok, s megyek, ha nem engedik be azonnal. Inkább beengedték.

Pillanatokon belül megjöttek a fájások, nem is akármilyenek! Kb. hárompercesekkel kezdtünk, s 100-asok voltak, igaz, nem tartottak fél percig. Rám kötötték az NST-t, így muszáj volt feküdni. (Bevallom, nem is tudtam volna talpon állni.) Nagyon gyorsan tágultam. De ez se volt elég, mert 10.45 körül bejött az orvos, felnyúlt, miközben az egyik lábamat a vállára tetette, s arra kért, hogy a következő fájásnál jól nyomjak rá. Még most is mindjárt elsírom magam, a puszta emléktől is. Ugyanis a méhszáj peremét nyomta szét az öklével, én meg sikoltottam egy hatalmasat, elkezdtem istenesen zokogni a fájdalomtól (a szülést a továbbiakban egy hang nélkül csináltam végig), egy jókorát haraptam szegény párom kezébe, és az orvos vállán lévő lábammal akkorát rúgtam, hogy a doktor „úr” lerepült az ágyról. Egy másodpercig se sajnáltam. Megérdemelte.

Infúziós állványt toltak be, elkezdtek preparálni engem, s amikor megkérdeztük, hogy mindez mire kell, akkor a válasz a következő volt a szülésznő részéről: „Nem mindegy? Tudjuk mi azt.” Aztán már be is kötötték. A középkorú szülésznőnek épp aznap halt meg az édesanyja, akivel együtt élt. Így már érthető az akkori hangulata, az viszont egyáltalán nem, hogy hogyan dolgozhatott?

A mai napig nem tudjuk, hogy mit tartalmazott az infúzió, az viszont biztos, hogy a fájásaimat 100-asról 60-asra állították be, noha ez utóbbi tartott folyamatosan két percig is, mégse volt kedvem nyomni. 11.00-kor bejött a doki, kérdezett a kakilási ingerről, ami ugyan nem volt, de kénytelen voltam hazudni a békesség kedvéért. Még így is rám lett ripakodva, hogy már bőven ideje lenne nyomni. Nem tudom, hogy mit csináltak velem, de innentől kezdve a fájások igencsak sűrűkké váltak: előírásszerű tolófájások.

Elkezdődtek a borzalmak. Az ágyat szétszedték, engem kőmetsző helyzetbe hoztak, de mindennek tetejébe még ki is kötöztek, ami egyrészt megalázónak is tűnt, másrészt roppant kellemetlen volt, amikor begörcsölt a lábam, s képtelen voltam elérni, s kimasszírozni belőle a görcsöt; szegény Wyrág viszont bármennyire is igyekezett, nem volt 100%-osan hatásos (mindemellett rendkívül hálás vagyok neki, mert végül sikerült ugyan általa megszabadulnom a görcstől, de gyorsabb lett volna önmagamnak egyedül). Mikor rákérdeztem, hogy ez miért szükséges, azt a választ kaptam, hogy nehogy elszökjem, meg ki tudja, hátha hisztizni fogok és rúgkapálni. Szép kis indok!

A második szörnyűség a vízszintes pozíció volt. Hiába könyörögtem, hogy a csodaágyat úgy állítsák be, hogy félig ülő helyzetbe kerüljek, vagy legalább a fejem legyen megemelve, szavaim nem találtak meghallgatásra. Rémes volt, mert egy kortyot se ihattam (kivéve, amikor otthagytak egyedül, s Wyrág megszánt), a torkom, szájpadlásom tele lett slejmmel, amit ujjnyi vastagon kapartam ki utóbb. Ellenben a beígért félhomály helyett egy óriási műtőslámpát is a képembe világítottak: úgy éreztem, rajtam kívül a bennem levő gyerek is már most megvakul. Zenét be lehetett tenni, de így már nem volt hangulata, még zavart is. Ezt már meg se jegyeztem.

Csak nyomtam, csak nyomtam, s közben hallgattam az üvöltözést, hogy nem jól csinálom, nem így kell, amúgy kell. Nem értettem, mert annál jobban, másképpen nem tudtam csinálni. Kezdtem elkeseredni, hogy nem tudok jól szülni, mert nem indul el a baba. Aztán hirtelen félrelöktek az ágy jobb felére, a doki felmászott térdelve a másik oldalra, s innentől kezdve minden egyes fájás alatt passzírozta ki belőlem a gyereket, hátulról Wyrág nyomott előre s tartott meg, hogy a kapaszkodókat elérjem valahogy (a kikötözött lábaim alatt voltak jó mélyen), én meg kénytelen voltam az orvos büdös hónalját szagolva nyomni, s egyre csak nyomni.

Egy idő után tudtam, hogy valami nincs rendben, s elkezdtem kérdezősködni afelől, hogy mi a gond. „Á, semmi, semmi.” – jött a válasz az orvos részéről, de láttam, hogy a két lábam között ücsörgő és „turkáló” szülésznő a fejével jelzi a dokinak, hogy tényleg semmi, a baba nem indult még el, egyáltalán nem megy minden simán. Hazudtak, hülyének néztek, palira vettek… Hogy merték megtenni?

Túl későn jött ez a gyerek, s ennek híre ment az osztályon, sőt az egész kórházban. Akkor nem érdekelt, de utólag rettenetesen zavart, hogy kb. 8-10 vadidegen ember állt az ajtóban, s bámult a két lábam közé (leginkább a nőgyógyászok figyelték a „rendkívüli orvosi esetet”, hiába, munkaidőben erre is volt idejük a többi beteg helyett). Senkit se érdekelt, hogy vajon mennyire vagyok szemérmes. Mintha nekik joguk lett volna ott lenni a megkérdezésem nélkül, mert ők egészségügyisek!

Úgy 16.00 körül teljesen lélektelenül bejelentette az orvos, hogy ha húsz percen belül nincs eredmény, akkor jön a vákuum és a fogó. Állatira megijedtem. Már csak azért is, mert az ilyen eszközök használata során erről az orvosról az járta, hogy túl sok műhibát vétett, persze mindig megúszta. Hittem is, nem is az effajta pletykáknak… Féltem. Azt hiszem, ekkor tudatosult bennem, hogy szülök, a babának ki kell jönnie, itt már nincs visszaút, ha tetszik, ha nem, ez a gyerek még a mai nap folyamán világot fog látni. Ekkor tudtam magamtól elengedni, hiszen én egyáltalán nem akartam aznap szülni!!! De rá lettem kényszerítve, akaratom, a testem, a természet törvényei ellenére. De így se ment könnyen.

Szerencsére a húsz percből jóval több lett. Kb. 16.45 körül indulhatott el a baba, de lehet, hogy később. Az elindulástól számított második fájásnál három hatalmas csattantást hallottam, ez volt a gátmetszés, jóformán az egész combomat is felvágták. Ez is rémülettel töltött el. A harmadik fájásnál még nem bújt ki a gyerkőc, de rám üvöltöttek, hogy ne hagyjam abba, így fájás nélkül kellett még nyomnom ahhoz, hogy egyszer csak kihúzzák belőlem az üvöltő kis békát. 16.54 volt.

Azt hittem, rögtön a hasamra teszik, ahogy beígérték, de ehelyett egy, az ágy melletti asztalra vetették, szívták, törölték, miközben szegénykém eszeveszetten üvöltött, aztán már szóltak is az apjának, hogy vághatja a köldökzsinórt. (Én meg erőlködve húzódzkodtam felfele a vízszintből, hogy mindezt láthassam.) Azonnal kaptam egy injekciót, s a köldökzsinórnál fogva már húzták is ki belőlem a méhlepényt.

Majd kisfiamat becsavarták egy undorító zöld műtősköpenybe (miért pont az volt kéznél?), s rátették a hasamra. Kis csúcsfejű, alig nyitogatta a szemét (a lámpa sértően világított még mindig). Meggyötört volt, nekem mégis a legszebb… Wyrág szeretett volna egy fotót készíteni, egy képet ellőhetett (nem is sikerült, hogy a fene vinné), de már sürgették is, mert el kellett vinni mérni, nézni, vizsgálni, meg ki tudja, hova.

Elvitték. S kitört belőlem-belőlünk a zokogás. Ketten maradtunk. (Tényleg, hova is tűnt a doki? Most esik le. Mert amikor Babóca kibújt, utána, ha taps nem is volt, de vállveregetés és őszinte gratulációk a jól leizzadt orvosnak, az igen. Bele tudtam volna mászni a képébe. Mintha bizony ő szült volna. Rólam innentől kezdve mindenki elfelejtkezett, a páromat kivéve.)

Sose bocsátom meg. Senkinek. Visszafordíthatatlanul elvettek akkor tőlem-tőlünk valamit. Illetve valakit, akinek teljesen biztosan az lett volna a legjobb, ha velünk lehet, de egyedül kellett kezdenie az életét. A sírásom ennek is szólt. Nem kaphattam meg ragacsosan a hasamra, nem érezhettem a bőrét, mert közénk állt a köpeny. Annyi időm se volt, hogy két simításnál sokkal többet simogathassam. Hiányzik. A mai napig hiányzik az életemből. Űr van bennem, üresség, s ezt már sose lehet feltölteni, mert akkor őt elvitték.

Így született meg Frigyes 4780 grammal, 64 cm-rel, hátsó koponyaforgással, köldökzsinórral a nyakán. Még jó, hogy az egész biológiát meghazudtolta, s bal forgással jött világra a szokásos jobb forgás helyett, mert így letekerte a nyakáról a köldökzsinórt, ami a nyomokból ítélve többszörösen volt rátekeredve. (Valamit azért tudnak a babák, nem? Például menteni az életüket.) Erre se figyelt senki, pedig előtte nyugtattak azzal, hogy ez az ő dolguk lesz. Na, igen…

Születése pillanatában kitisztult számomra a világ. Láttam, éreztem, boldog voltam… Él, egészséges, s még én is túl vagyok rajta… Abban a pillanatban semmi más nem érdekelt, csak az újdonsült kis családom, mi hármunk, hogy milyen jó így, egészségesen, boldogan…

Több mint háromnegyed órán át varrtak össze, de kibírtam valahogy (a kezdő nyolc ampulla érzéstelenítőre azért menet közben „rá kellett tölteni”).

Aztán visszahozták a kisfiamat. Olyan szép volt… Kis kerek fejjel, mintha a csecsemős osztályon helyrenyomták volna neki (már ezen se lepődnék meg, ha kiderülne). Akkor még tudott szopni…

Másnap már nem. Ez se csoda, mert kiderült, hogy kotyvasz tejekkel itatták a csecsemős osztályon, ahol csak éjjel volt, mert a rooming-int nem tudták 24 órásra megoldani. 19.30 körül toltak ki, aznap már nem lehetett velem. Egész éjjel nem tudtam aludni, izgultam, hallani véltem a sírását, s elmúlt az érzéstelenítő hatása is. Piszkosul hiányzott. Hajnali 4.45-kor megjelentek a lázmérővel (fő a nyugalom!!!), becsukták az ablakokat, nehogy télvíz idején a 35 fokos (ez nem vicc!) szobában megfázzanak a több rétegbe öltöztetett kicsik. Ja, hogy az anyák megfulladnak a levegőtlenségtől? Az senkit se érdekelt.

6.00-kor behozták a babákat szoptatni, de fél óra múlva ki is vitték, mert zavartak volna a nyolcórási vizit alatt, végül úgy kilenc körül hozták vissza, s ilyenkor elmondták, hogy ki mennyit szopott. Az én picurom lusta baba volt, ezért sokszor megvetően lekezeltek, főleg, amikor én már annak is örültem, hogy 10 ml-t szopott! Folyamatosan kaptam a kritikát, előírták még azt is, hogy a saját mellemet hogyan fogjam, holott a szerintük normális tartás nekünk később se vált be soha. De amikor bejöttek nagy ritkán ellenőrizni, bizony azonnal áttettem az ujjaimat „helyes pozícióba”.

Egyre elkeseredettebb lettem a szoptatás miatt, mert egyre többet kritizáltak, bezzeg a többiek már 80-at is szoptak, amikor az én kicsikém még csak húsznál tartott. Egyszer bejött a gyermekosztály főorvosa, durván megfogdosta a melleimet, s „megnyugtatólag” közölte, hogy „lesz itt tejecske, lesz itt tejecske”. Aztán kiment a rokonokhoz, s nekik meg azt mondta, hogy nincs mit tenni, elapadt, a helyzet reménytelen. Persze, amikor kimentem a látogatókhoz, ők ezt kapásból visszamondták az egyéb vádló megjegyzésekkel együtt, amelyek mind azt sugallták felém, hogy rossz anya vagyok, mert nem tudok szoptatni.

Kritizálni mindenki tudott, segíteni senki… Pelenkázni is a szobatársak tanítottak meg. Ágyat is magunknak kellett húzni az első naptól kezdve, de gond volt még az ágynemű hiánya is: volt, mikor 1953-as lepedőbe kellett borítanom a paplant, mert huzat nem volt.

Később kiderült, hogy éjszaka-hajnalban beetették a kicsiket vagy összeöntött anyatejjel, vagy cukros vízzel!!! (Erről szó se volt, illetve pont azt állították, hogy ilyen nincs.) Az is kiderült természetesen, hogy cumiztatják őket (előre a sikeres szoptatásért!), de az etetésen kívül is a szájukba dugták, bizonyára szerették volna egymás hangját is hallani a bömböléseken kívül.

Elméletileg február másodikán kellett volna kiengedniük, de a nagynénémet aznap temették, így maradnom kellett még egy napot, mert nem volt, aki fuvarozzon minket vissza az albérletbe. Aznap meghalt a nagyapám is.

Majd mindennek tetejében a déli szoptatás közben bejött egy csecsemős nővér. Szó szerint a mellemről tépte le a fiamat, s elvitte, mert 10%-nál többet vesztett a súlyából (volt is miből), patológiás eset lett belőle, akit állandóan figyelni kell (saját szememmel láttam később, hogy ugyanúgy fekszik a kiságyban, mint ahogy mellettem tette volna). Én innentől kezdve nem voltam arra érdemes, hogy a rooming-inben rontsam a levegőt, ezért gyorsan átköltöztettek a „tömegszobába”, azok közé, akik kiröhögtek amiatt, hogy a rooming-int választottam. Hagy ne írjam le a lelkiállapotomat. Mindenki képzelheti.

Ráadásul Wyrág az ország túlsó felén az albérletben ügyködött a másnapi hazamenetel miatt. Sírva hívtam fel… Ő meg rémülten riasztotta a helyi haverokat, hogy jöjjenek be hozzám, s amennyire lehet, nyugtassanak meg. Legalább szóval tartottak, s gyorsabban ment az idő. Mert a fiamat csak háromóránként láthattam fél óra szoptatás erejéig. Teljesen meg voltam törve.

Este 21 óra körül elértük, hogy visszategyenek eredeti helyemre, mondván, másnap úgyis lelépünk. De nem így lett, mert nem akartak kiengedni, a család pedig olyan szinten felelőtlennek titulált minket, ha nem fogadjuk el az orvosi utasítást, hogy jobbnak láttuk, ha mégis bent maradok még egy napot. Mindezt annak nevében, hogy meg kell nyugodnom, meg a babának is, s a kórház erre a legideálisabb hely! Mivel folyamatosan figyelnek bennünket, s ha baj van… A baj sokkal inkább az volt, hogy maradtunk!

Végre másnap véget ért kálváriánk, noha akkor is saját felelősségre jöttünk ki. Na, és? Úgyis együtt kellett édes hármasban megkínlódnunk a magunk kis életét. Teljesen ismeretlen feladat volt számunkra a gyereknevelés, mégis sikeresen birkóztunk meg vele. Nem mindig volt könnyű, s nem minden ment tökéletesen. Többek között a szoptatás okozta számomra a legnagyobb kudarcérzetet, de ez egy másik történet, már nem tartozik a kórház falai közé, noha biztosra veszem, hogy a probléma forrása ott keresendő.

A lényeg: a nyugalom, a béke, a szeretet… ami mindent képes megoldani. Ezt a kórház sose tudta megadni, de még csírájában se törekedett arra, hogy valamit is nyújtson belőle. Nagyon remélem, hogy nem minden kórházra, s nem minden személyzetre igaz ez. De hinni sajnos már nem tudok benne. Olyannyira nem, hogy a kórházak távoli látványától is gyomorgörcsöt kapok, s rettegek, nehogy valaha betegként be kelljen oda valaha is tennem a lábam.

Így született meg Frigyes.

Ma már csak azt sajnálom, hogy — talán fiatalságunknak is köszönhetően — igencsak tájékozatlanok voltunk, s fel se merült bennünk, hogy talán másképp is lehet. Otthon (azaz az albérletben, de ez ebből a szempontból teljesen lényegtelen), a saját kis fészkünkben jöttünk rá, hogy ez így nagyon nem volt jó nekünk. Sokáig volt téma köztünk gyermekünk születése, mondhatni a mai napig érzékenyen érint bennünket. Nem tudunk teljesen jó érzéssel gondolni vissza rá.

Önmarcangolás: sokáig tettük ezt. Hibáztattuk magunkat, főleg, amikor rájöttünk, hogy van más út is. Rendszerellenes? Mindenki gyerekgyilkosnak tart? Elítélendő, mert… Miért is? Kit érdekel? Mert minket már biztosan nem érdekel mások véleménye. Mert tudjuk, hogy érdemes kiállni azért, hogy a szülés-születés ne fájó emlék maradjon.

Hiszek abban, hogy a gyereknek is meghatározó ez az élmény, neki se mindegy, hogy milyen emlék marad benne, még ha azt is hisszük, hogy nem emlékszik rá. Ez nem igaz. Én láttam kisfiamat párnaposan aludni s álmodni, miközben siralmasan eltorzult az arca, idegesen rángatózott, láthatóan szenvedett. Éreztem, hogy a születését éli újra…

A többi gyerekemnél már nem akarom ezt látni! S hiszek abban is, hogy nagyban tőlem függ, hogy így lesz-e. S ezért én szeretnék mindent megtenni! Mert ma már tudom, hogy jogom van vele lenni a legelső pillanattól kezdve, ugyanakkor senkinek sincs joga elvenni mellőlem! S jogom van úgy világra hozni, ahogy nekem tetszik, megkérdőjelezhető beavatkozások nélkül! Jogom van döntéseket hozni, hiszen rólam-rólunk van szó. S leginkább én érzem, tudom, hogy mi a legjobb nekünk. Hiszem, hogy amíg egy nő hisz magában, a gyermekében, az egészségben, az erőben, a szülésben, azaz magában az életben, addig nem lehet nagy baj. A kis bajok maguktól is képesek megoldódni. Persze sokan hozzánk vágják, hogy de mi van akkor, ha mégis nagy baj van. Akkor, és csak akkor van szükség a beavatkozásokra! Mert egyébként a gyermekvárás, a szülés nem betegség, hanem az élet legfantasztikusabb eseménye! Az emberi lét értelme! Szeretni, adni…

Sokáig gyógyítottuk magunkat lelkileg (bevallom, inkább Wyrág engem, mint én őt, de talán ez érthető is). Szükség volt rá. Azt viszont nem tudom, hogy valaha 100%-osan begyógyulnak-e a sebek. Tartok attól, hogy ez lehetetlen. (Mint ahogy a gátmetszésemmel is egy életen át szenvedhetek, mert rosszul lett összevarrva. Ha más nem, ez biztosan örökké emlékeztetni fog.)

Viszont szerencsére lenyugodtak a kedélyeink. Történt, ami történt, úgy, ahogy. Megváltoztathatatlan. De az élet megy tovább. Új célokkal, új reményekkel. Harag nincs, igaz, megbocsátás se. Az azért nem megy.

A fiam gyönyörű s nagyon értelmes gyerek. Igaz, a mozgásával bajok voltak. A Pető Intézetig is eljutottunk, ahol a neurológus csak annyit mondott a születésével kapcsolatban: „Anyuka, örüljön, hogy ennyivel megúszták”. Akkor nagyon dühös voltam, legszívesebben bepereltem volna a fél világot. Ma már tudok örülni annak, hogy „ennyivel” megúsztuk. Lehetett volna rosszabb is.

Frigyes most lesz hároméves, s nagyon várja a „kistestvér” érkezését. Már most mondogatja, hogyan fogja majd a kezemet, s hogyan fog nekem szorítani. Ő találta ki, hogy jelen akar lenni. Ez engem boldoggá tesz. S ő volt az is, aki bejelentette, hogy lesz neki kistestvére. Két hét múlva kiderült, hogy igaza van! Fantasztikusak a gyerekek megérzései. Csak legyen minden jóban igazuk!

Sokszor meg akartam már mindezt írni. Három év kellett hozzá. Meg egy könyv: A születés művészete. Ajánlom mindenkinek, aki szülni szeretne! S kívánok mindenkinek sok sikert hozzá, bárhol is teszi azt. A lényeg, hogy ő maga örömteli dolognak élje meg! A többi nem számít.

T. T.

Katalin > > >
Tünde > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.

• 1183. nap: Elbagatellizáltam (Gíta születése)
• 1316. nap: A gyógyító erő (Annabori születése)
• 1130. nap: Kicsi, gyűrött ember (Áron születése)
• 1075. nap: Majdnem olyan…
• 1481. nap: Egy átlagos kórházi szülés 16 évvel ezelőtt