igaz történetek szülésről, születésről

1907. nap: Szeretet és bizalom (Tóbiás világra jön)

1907. nap: Szeretet és bizalom (Tóbiás világra jön)

December 23-án, késő délután hirtelen felindulásból közöltem Ricsivel és Ráchellel, hogy menjünk el ramenezni a két utcára lévő étterembe; olyan régóta szerettem volna kipróbálni, és úgy érzem, ez az utolsó lehetőségünk erre hármasban. Már napok óta kísértek a jósló fájások, és most már éreztem, valami felé indulok. Ahogy figyeltem magunkat az ablaküveg visszatükröződésében, összeszorult a torkom, egyszerre hálát éreztem és félelmet, gyászoltam a hármasunkat. Már nem lesz olyan többet, mint volt… Egyúttal megjelent az izgatott várakozás, ami az előző szülést megelőzően is intenzíven jelen volt.

Aznap este tőlem szokatlan módon este nyolckor elaludtam, majd annak rendje és módja szerint hajnali fél négykor ébredtem. Néztem a családomat, ahogy alszanak, potyogtak a könnyeim, tudtam, hogy szülni fogok, de igyekeztem elhessegetni ezt a gondolatot, hiszen az nem lehet, hogy pont Szenteste és pont a kiírt dátumra érkezik Tóbiás.

Egész délelőtt jöttek a kontrakciók, nem tudtam, mitévő legyek. Feldíszítettük a karácsonyfát, megebédeltünk, ajándékot csomagoltam, közben néha megálltam és figyelgettem az összehúzódásokat. Két óra felé végre összeszedtem a bátorságom és felhívtam Évát azzal, hogy szerintem én szülök.

Kétségbe voltam esve, hiszen pár hete abban maradtunk, hogy 24-én este lehetőleg ne szüljek, mert nem tud jönni. Zokogtam a telefonban és nagyon féltem, hogy magamra maradok. Éva felhívta Edinát és beszélt Ágival is, akivel abban maradtak, hogy megoldja, hogy ott legyen nálunk 24-én is. Tárcsáztam Ágit és a rövid beszélgetésünk alatt köddé vált a félelmem és végre azzal is felhagytam, hogy győzködjem magam arról, én ma biztosan nem szülök. Ági biztosított, hogy nyugodtan szülhetek 24-én is, még ha ezt kizártnak is tartom, és ő jönni fog, amikor hívom.

Biztonságban éreztem magam. Megbeszéltük, hogy akkor derül ki igazán, hogy szülök-e, ha Ráchel már elment otthonról (úgy terveztük, hogy ő nem lesz otthon, amikor Tóbiás világra jön). Persze, kicsit elbizonytalanodtam, hogy Ráchel nem akar elmenni és talán inkább mégis itt kéne maradnia, de Ági határozott volt és nem engedte, hogy ebbe belemenjek: itt most nem a Ráchel véleménye az elsődleges, és ez hatott. Ricsi összeszedte őt és elvitte Anyuhoz, néztem a kislányomat, ahogy kitotyog az ajtón, és kicsit megszakadt a szívem.

Amikor Ricsi visszaért, beültem a kádba, de nem igazán történt semmi. Hat-hét körül már akadtak öt-hat perces fájások is, de nem túl rendszeresek, mivel kibírható volt, nem riasztottam senkit. Volt még egy kósza ötletem, hogy Ráchelt hazahozzuk karácsonyozni, de Ági, amikor felhívtam ezzel a rafinált tervemmel, megpróbált lebeszélni, mondván, ő már meg volt győződve róla, hogy azért keresem, mert indulhat hozzánk, hiszen szülök. Így hát vártunk tovább, Ricsi a hasamat kenegette és simogatta illóolajokkal, beszélgettünk, csokit ettem. Felhívtuk Ráchelt is, ő szentestézett a nagymamájával és a húgommal.

Amikor Éva hívott, hogy náluk a családi Szenteste véget ért, olyan erős fájásom lett végre, hogy őt is és Ágit is megkértem, hogy induljanak. Ági gyorsan itt volt, negyed óra sem telt el, majd Adria is megérkezett hamar. A fájások nem mélyültek, így a bábák beküldtek a kádba.

Ültem a forró vízben egyedül, zavart a hangos csobogás, a meleg víz (pedig előzőleg szinte végig a forró vízben vajúdtam), arra gondoltam, én erre most nem vagyok képes. Az összes felhalmozódott félelmem egyszerre tört rám, az elmúlt hónapok összes nehézsége ott, abban a pár percben újra letaglózott:

„Én nem vagyok elég fitt ehhez a szüléshez. Komoly vashiányom van, éjszakánként gigaregényeket olvasok alvás helyett, nem mozogtam eleget. Mi van, ha ezúttal mégiscsak megőrülök? Egy hete még Ráchelnek tüdőgyulladása volt, az egész család ágynak esve próbált gyógyulni, most még nem szülhetek. Nemrég halt meg Apu, még biztos ezzel is dolgom lenne. Hogy fogom bírni azt, ami a szülés után jön? Mi van, ha újra kínszenvedés lesz az elején a szoptatás? Hogy bírok el két gyerekkel?”

Kiromboltam a kádból és a bábákra zúdítottam minden lelki nyomorom, panaszkodtam, elégedetlenkedtem, nyafogtam. Ági megnyugtatott, az erő, ami a szüléssel megérkezik, évekig kitart majd. „De Ráchelnél nem ez volt, olyan nehezen indultunk” – tiltakoztam. Ágiék azt mondták, pihenjek, aludjak, valószínűleg csak ennyi kell.

Összebújtunk Ricsivel, kicsit fáztam, betakart. Lecsuktam a szemem és igyekeztem aludni, de közben csak arra tudtam gondolni, hogy a bábák kint ülnek a konyhában SZENTESTE, én meg itt fekszem és pihenek, miközben szülnöm kéne.

Éjfél előtt megérkezett Éva. Leült az ágy szélére az ismerős hangjával, mosolyával, lényével, beszélgettünk kicsit: a karácsonyról, meg hogy miért nem szülök. Amikor kiment a szobából és becsukta maga mögött az ajtót, olyan iszonyú intenzív kontrakció jött, hogy elkáromkodtam magam jó hangosan, felnyögtem, de legalább most már tudtam, végre beindult. Csak Évát vártam.

A szülés többi része elég szokványos volt, azt hiszem. Rendszeres és intenzív kontrakciók jöttek, a bábák borogattak, masszíroztak. Ezek nélkül ki sem bírtam volna. Ha nem volt a kontrakció kezdetén a hasamon a forró borogatás, elégedetlenül horkantam fel és panaszkodtam, bár, lehet, hogy ezt csak magamban tettem. Mindenesetre ez ritkán fordult elő, mert legtöbbször pont a megfelelő pillanatban már ott volt a hasam alján a forró pelenka. Volt persze olyan is, hogy nem volt elég forró és akkor azért panaszkodtam, de a legtöbbet mégis a kontrakciók között voltam hajlamos lamentálni.

Amikor pár piros vérpöttyöt láttam magam alatt, kicsit megijedtem, ilyen nem volt múltkor. Ágiék lefektettek, elmagyarázták, hogy ez mi lehet, és pár kontrakciót így fekve csináltam végig. Ricsi és Éva fogták a kezem, míg a matracon feküdtem, még anyámat is hívtam egy fájdalmas kontrakció után. Nagy kiszúrásnak éltem meg ezt a fekvő pozíciót.

Micsoda megkönnyebbülés volt, amikor ennek búcsút inthettem! Ahogy már korábban is, a kitolás idejére visszatértem a kanapén térdeléshez. Ezek már más fájások voltak, úgy éreztem, nem bírom ki, panaszkodtam, kiabáltam, de aztán mindig jött egy fájás, ami elmosta a szavakat és inkább artikulálatlan kiabálásban folytattam.

Mindenki biztatott, és erre nagy szükségem volt. Úgy éreztem, hogy a bábák azok, akik igazán tudják, mi az, amiben én most benne vagyok. Tudtam, hogy értik, miért mondom, hogy nem bírom ki, és ez óriási erőt adott. Ez a teljes jelenlét volt a kapaszkodóm a hullámokban, meg persze Ricsi karja, amiben olyan erősen kapaszkodhattam, amennyire csak bírtam.

Az utolsó két kontrakciónál éreztem, hogy pózt kell váltanom. Ricsi hátulról átkarolt, úgy lógtam a kanapéról, guggoltam, csak a kitolással kellett törődnöm. A bábák azt mondták, már látják a fejét és hogy barna a haja, én meg úgy éreztem, nem akarok tovább fájni, minden erőm összeszedtem és nyomtam. Ági megerősítő szavai is kellettek, azt mondta, ha segítek a babának, akkor mindjárt itt lesz. És így lett.

IMG_2344Éjjel kettő után nem sokkal nagyon lilán kibújt Tóbiás, gyorsan kapott oxigént, mert Ágiék úgy ítélték meg, szükséges, és nem akart szopizni sem, de megszületett, itt volt végre! Pár perc alatt jobban lett, magamhoz öleltem, közben dideregtem, annyira fáztam. Mindenki panaszkodott, hogy milyen melege van, én meg remegtem, és euforikusan, boldogan nézegettem a kisfiamat.

A lepény épen megszületett nem sokkal később, lefürödtem, csokit és almát ettem.

Összebújtunk újra Tóbiással, aki még mindig nem szopott, és ez egészen addig így is maradt, amíg nagy szenvedések árán ki nem ürítette az összes mekóniumot. Csak azután bírt először szopni, nagyon lassan érkezett meg közénk, és végül tényleg nem 24-én, hanem kicsivel utána – kivártuk a Szentestét.

A bábák még hajnali négy utánig ott maradtak, kitöltöttünk még egy csomó papírt. Jókat nevettünk. Hiába is panaszkodós volt ez a szülés, arra is emlékszem, hogy vicces is volt. Bírtam Ági könnyed és mókás megjegyzéseit, jól ellensúlyozták a belőlem fel-feltörő szenvedést.

Elmondhatatlan hálát érzek, mert megtapasztalhattam, számíthatok a segítőimre, bízhatok a rendíthetetlen jelenlétükben, a derűjükben, bölcsességükben. Így tudtam visszatalálni ahhoz az őserőhöz és önbizalomhoz, amit a legutóbbi szülésemkor tapasztaltam meg, és amit erősen megtépáztak a szülés utáni időszak kártékony „segítői”, akik kéretlen tanácsaikkal és a szeretet, valamint elfogadás helyett kontrollal próbáltak mellettem lenni. Igen, ez a várandósság és ez a szülés engem erre tanított: a kontroll és irányítás helyett csak a szeretet és a bizalom működőképes, csak ez söpri el a félelmeket és ez az a módosult tudatállapot, ami gyógyít.

F. Zs.

Ráchel >>

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.