igaz történetek szülésről, születésről

1888. nap: Úgy beszélnek rólam, mintha ott sem lennék (szülésem története: Máté)

1888. nap: Úgy beszélnek rólam, mintha ott sem lennék (szülésem története: Máté)

Szerda hajnal, otthon: Miután elkezdett szivárogni a magzatvíz és nagyon gyenge ötperces fájásaim voltak, kihívtuk a mentőt. T-ből szállított M-be az sz-i kórházba.

A mentősök nagyon rendesek voltak, végig kérdezgették, hogy hogy vagyok.

A kórház/a vizsgáló: Az ügyeletes orvos megvizsgál, közben még több víz folyik belőlem. Szégyellem magam. Leszállok a vizsgálóasztalról és folyamatosan folyik végig a magzatvíz a combomon, lábam szárán, és már a talpam alatt érzem. Visszaveszem a bugyimat, irány a szülőszoba.

Szülőszoba, folyosó: A teljesen átázott ruhámra le kell ülnöm, hiszen adminisztráció következik. Felveszi egy hölgy/gép az adataimat és kéri az apasági nyilatkozatot, hiszen élettársi kapcsolatban vagyunk a párommal. Nincs. Válaszolom, az mondták az önkormányzatnál, hogy nem adhatnak ki ilyet, amíg nem ismert a magzat neme… – jól becsaptak minket. Rendben, mondja a hölgy/gép, akkor az anya nevét kapja a gyermek.

Előkészítő: A hölgy/gép bejön a borotváló/beöntő helyiségbe és parancsolja, hogy feküdjek fel a vizsgálóasztalra. Pár mozdulattal leborotvál, és mielőtt bármit is mondhatnék, már érzem a langyos vizet az egyre feszülő vastagbelemben. Nagyon-nagyon félek, hogy nem fogom tudni visszatartani. Illetve nem is attól félek, hanem attól, hogyha „kijön” idő előtt, mit fogok érte kapni.

Sikerül visszatartanom, kb. ötször megyek még vissza a vécére és utána lezuhanyozom sebtében, mert rám szólnak, hogy már a vajúdóban lenne a helyem az ágyon. A fájások egyre erősödnek.

Vajúdószoba: Hárman vagyunk. Se függöny, se paraván. Én fordulok egyik oldalamról a másikra, de a kőkemény ágy nem nyújt kényelmet. Egyre erősebbek a fájások. Felülök. Jön a vizit és kikapok, amiért fel mertem ülni. A vajúdó nő nem kellhet fel.

Az orvos megvizsgál és közli a szülésznővel/géppel (nem velem), hogy megfelelően nyílik a méhszáj és mennem kell a szülőszobára.

Szülőszoba: Három szülőágy egymás mellett, se függöny, se paraván. A szülésznő rám helyezi a CTG-készüléket, és hallgatom a világ legcsodálatosabb hangját, a kisbabám szívverését. Nem sokáig tudok gyönyörködni benne, mert egyre erősebb fájások jönnek. Mindenki magamra hagy.

Mellettem egy roma asszony jajgat. A szülésznő/gép váratlanul bejön és rákiabál a roma asszonyra, hogy ne jajgasson. Nekem nagyon-nagyon fáj már, de nem merek kiabálni, mert félek, hogy kikapok.

Nagyon-nagyon szomjas vagyok. A szülésznő/gép egy vizes pelenkát hoz, hogy azzal törölgessem az arcomat. Kimegy, újra magunk vagyunk. Én ekkor eszeveszetten elkezdem szívni a nedvességet a textilpelenkából. Miután már semmi nem jön belőle, rágni kezdem, hogy ne kiabáljak. Nagyon-nagyon félek.

A fájások már olyan erősek, hogy kénytelen vagyok az oldalamra fordulni és dörzsölni a derekamat, mert úgy érzem, menten szétszakad. A szívhang eltűnik. A szülésznő/gép beugrik és rám üvölt, hogy mit képzelek, itt nem lehet csak úgy forgolódni! Én sírva mondom neki, hogy nagyon kényelmetlen az ágy és rettenetes fájdalmaim vannak. Erre dühösen leszedi rólam a CTG-t és közli, hogy mivel nem vagyok hajlandó közreműködni, ennek semmi értelme. Nincs tovább szívhangmérés.

kettenMegint egyedül hagy. Rágom a pelenkát és belenyögök, dörzsölöm a derekamat és rettenetesen félek.

Egyszer csak érkezik egy orvos, megvizsgál és közli (nem velem), hogy be kell kötni az oxitocint, hogy felgyorsítsák az eseményeket. A kezét elkapom és könyörögve kérem, segítsenek rajtam, mert nem bírom tovább. Ekkor szól a szülésznőnek/gépnek, hogy adja rám a maszkot, amelyen valamilyen gázt szívhatok. Úgy beszélnek rólam, mintha ott sem lennék.

A gáz egy megváltás lett, szívtam, ha kellett, ha nem. Úgy éreztem, az életem, életünk múlik rajta.

Nem tudom, mennyi idő telt el, teljesen bódult voltam, a szoba homályos lett, közben a roma asszony megszült mellettem. Nagyon csúnyán beszéltek vele. Annyit hallottam a „más” állapotom ellenére, hogy nagyot röhögnek az asszony méhlepényének megszületésekor és azt mondják: „Maga a lepényt hizlalta, nem a gyereket?”

Szülök
A bódult állapotomban egyszer csak érzem, hogy rettenetesen nyomnom kell. Nem tudom visszatartani, sőt, nagyon-nagyon jólesik nyomni. Érzem, hogy rengeteg magzatvíz távozik, talán még be is pisiltem. A szülésznő/gép durván megvizsgál és rám kiabál, hogy ne nyomjak, mert már így is elég „nyomott” a gyerek feje.

Nem tudom visszatartani a nyomást, egyszerűen képtelenség. Ekkor elmegy, szól az orvosnak és kikapja a maszkot a kezemből, hogy „Na, erre, drágaságom, már nem lesz szükség”.

Szétszedik az ágyat a fenekemnél, fogalmam sincs, hogy mi fog történni. Senki nem mond nekem semmit. Fémek csörrennek, kerekes kis tároló nyikorog. A szülésznő/gép a lábaimra húz egy-egy zöld „csizmát” és sebtében felszereli a kengyelt, amibe beleteszi a lábaimat. Mutatja, hogy kapaszkodjak a kengyelvázba, ha szólnak.

Én még mindig nyomok, de már nem szólnak rám.

Egyszer csak üvöltik, hogy kapaszkodjak a fémbe, ami a lábaimat tartja és húzzam fel magam, majd nyomjak. Nyomok, nyomok, nyomok, nem történik semmi. Ekkor bejön a szülésznő/gép, aki felvette az adataimat (kb. egy mázsa) és a két könyökével és alkarjával teljesen rám nyomja magát.

Kép-008Nem kapok levegőt! Nem kapok levegőt! Ő még jobban nyomja és erőszakkal kinyomja belőlem a 3800 g-os gyermekemet.

„Fiú!” – mondják, és azonnal követelik a nevét. Boldog vagyok, és alig jut eszembe a gyermekem neve. Sikerül: „Máté!”

Felmutatják az elkékült fiamat, én elkapom az egyik kicsi talpát és megpuszilom: „Szia kicsi Kincsem!” Még mielőtt közelebbről megismerkedhetnénk egymással, el is viszik. Legközelebb hat óra múlva látom, az első szoptatáskor.

Megszülöm a lepényt és az orvos elkezdi összevarrni a gátsebemet. Lehet, hogy a gáz utóhatása miatt, elkezdek kérdezősködni. Mennyi varratom lesz? Minden rendben van-e „odalent”? A második kérdésemre még felel, majd rám szól, hogy ne beszéljek már annyit, maradjak végre csöndben.

Elhallgatok és ránézek az előttem lévő falon lógó órára: délután fél egy.

Miután „elkészültek” velem, kitoltak a szülőszoba folyosójára, letakartak egy lepedővel és a lábamra tették a sporttáskát, amivel érkeztem, a lábam végéhez pedig a papucsomat. Így voltam „megfigyelve” két órán keresztül.

Köhögni kezdtem, mert ki volt száradva a torkom, éreztem, hogy minden köhögéssel rengeteg vér távozik belőlem. Nem mertem szólni senkinek. Nem akartam szófogadatlan lenni.

Letelt a két óra, felvittek a gyerekágyas osztályra.

T. É. I.

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.