igaz történetek szülésről, születésről

1776. nap: Sebek (Kristóf születése)

Megjelent: 2015. aug. 16.

Első babánkat sok-sok idealista elképzeléssel vártam. Vidéki kisvárosban lakunk, régi vágású környező szülészetekkel, ahol a gátmetszés az alapcsomag része, de a cukros víz és a tápszer (persze cumisüvegből) ugyancsak mindenkinek kijár szülés utáni benntartózkodása során. Emellett a beöntésből sem kértem, így hát úgy döntöttem, nincs mese, megyünk szülni Budapestre. Férj kiakadt, miért nem jó neked úgy, mint mindenki másnak? Barátok értetlenek, hiszen 160 km-re akarok szülni, hát mi lesz, ha megszülök a kocsiban? Nem baj, én akkor sem akarom a közeli kórházakat, nincs olyan orvos, akiről azt hallanám, hogy kicsit is rugalmas lenne, itt csak háton fekve tolás van, és persze oxitocin, mert a szülésnek haladnia kell.

Már ismerek egy dúlát, ő kísér szüléseket Budapesten. Egy doktornővel, oké, felhívom. Kedves, fogad, nagyon izgulok, szinte könyörgök, úgy gondolom, ő az út a megmenekülésemhez. Felutazom, férj nem örül, de lenyeli a békát. Csinálom hát egyedül, menekülök vidékről fel. Sokat várok a doktornőre, de kedves, hallom, ő háborítatlanság-párti, nagyon bízom benne, igen, vele sikerülni fog. Nem lesz oxi, nem lesz vágás, és majd meglátják, akik eddig nem hittek, hogy igenis lehet másként is.

Telik az idő, már betöltöm a 40. hetet. Baba csendben. Kezdek aggódni. Nem fogok megszülni. Mi lesz most? Már túl vagyok a fahéjas teán, megittam egy bábakoktélt is. Semmi. A 41. hetet holnap töltöm. Mennem kell megint Budapestre. Nem akarok megint utazni. Férj nem akar felkocsikázni, utál Budapesten vezetni, de belemegy, holnap felvisz. Dúla is velünk jön, lehet, érzi, kell nekem.

És akkor érzek valamit. Mintha fájdogálna. Nagy az öröm. Hívom a dúlát, örül ő is. Nem pihenek már, csak nézem, igen, ez mintha 20 percenként rendszeres lenne. Megfürdök, van már hajnal egy is, mire úgy döntök a dúlával, hogy akkor mire várjunk, menjünk be a kórházba. Férj mentős, mondja, minek még, túl korai, de én menni akarok, az jó lesz nekem, ott biztonságban leszek, és amúgy is, én már elkezdtem szülni.

Elindulunk, felvesszük útközben a dúlát, hajnal négy körül beérünk a szülészetre. Én bemegyek, férj és dúla marad. Nagyon egyedül vagyok.

Megvizsgál a szülésznő. Ez nagyon fáj, hogy fájhat ez ennyire, engem még sohasem vizsgáltak meg így. CTG. Megtudom, hogy „ovis fájásaim” vannak, és ha nem a 41. hetet tölteném, most hazaküldene. Padlót fogok, ezek itt nem kedvesek, sőt. Bántanak. El akarok futni, de már nem lehet. Azt mondja a hang, hogy menj haza, de maradok.

A szülésznő hozzám nem is beszél, faggatom a dúlát, hogy te ismered, mit mond, és óvatosan kérdez. Mondja, nézzük, hogy megy a dolog, ha nem halad, oxi, esetleg le osztályra, ha estig semmi, ballon. Mi a fene az a méhszájtágító ballon? Olyat én nem akarok, ki kell tágulnom.

Kapom a homeót, iszom a málnalevél teát. Szülésznőváltás. Még egy mufurc szülésznő, de talán egy fokkal jobb. Halad valamelyest a folyamat, fáj, de még mindig nagyon az elején vagyok. Szülőszoba persze nincs.

Egyszer lesz, bemehetünk, nagyon fáradt vagyok, egész éjszaka fent voltam. Nem bírom, aludni akarok! De itt ám nem lehet, szülni kell, és a szülőszobát is el kell hagyni, mert jön valaki, aki most tud szülni. Megint vissza a vajúdóba. Újabb kismama a CTG-n, apuka mellette, kezét fogja.

Az én férjem is hulla fáradt, ő sem aludt semmit. Nagyon sajnálom, én rángattam bele. És most ez a rémálom van, ez egy kínlódás, nem pedig a várva várt szülésem, az ünnepnapom.

Hányok és hányok. Minden tea kifelé jön. Ezt mind a vajúdóban, idegenek körben, szülésznő nem örül, de hát kit érdekel ez már? Amúgy sem örül semminek. Már a dúlám is azt mondja, hogy ebből lehet, császár lesz. Császár? Hát ki nem tojja le? Azonnal vegyék ki belőlem ezt a gyereket, én ezt nem csinálom tovább! Én nem erre számítottam.

Kilenc óra lehet, amikor már megmondom a dúlámnak, beszéljen a szülésznővel, és legyen császár. Végtelenül felháborodik, hogy mit képzelek, előbb oxi, ballon, és amúgy sincs itt kérésre császár. Na, bocs, engem már nem érdekel ez az egész.

Visszakapjuk a kis szülőszobát, bekötik az oxit. Az oxi embertelen. Utálom, nagyon fáj, ne érjenek hozzám, ezt én nem bírom elviselni. Férj próbálja a hasam simogatni. Ne nyúlj hozzám, minden érintésed fáj! Dúla fogja a kezem, férj nem tudja, mit csináljon. Elküldöm aludni a kocsiba.

De hol van már az orvosom? Hiszen felhívtuk, amikor jöttünk fel, és még mindig sehol. Pedig ma van a kórházban rendelős napja, mindjárt itt lesz. Csak őt várom, ő majd megmondja ennek a szülésznőnek, hogy ez az egész szükségtelen, és majd elintéz mindent. Nem tudom, mikor jött, 11, 12. Kedves, mondja, hogy etessenek, itassanak, itt csak este lesz baba.

Kapok egy injekciót is, talán ekkor, talán később, nem tudom, mit csinálnak velem. Aludni akarok, fáradt vagyok, semmire sincs erőm. Nincs erőm enni, nem akarok enni, de eszek egy kis banánt. Szülésznő kiakad, hogy hát az előbb hánytam szét mindent, miért banánt ad nekem a dúla. Hát mert a doktornő mondta. Nem örül, de elhallgat.

Aztán már nem bírom tovább, sírok, Istenem, segíts rajtam! Lehet, kiáltok is, nem tudom, minden nagyon fáj, lehet, csak belül szól, de nagyon hangos.

Valami hirtelen változik. Érzem, hogy elönt a víz. Ez magzatvíz, pedig már azt hittük, az egyik szülésznői kotorászás után megrepedt a burok. De nem. Ide férjjel és persze a doktornővel! Jön a kitolás, most ki kel jönnie ennek a pici babának. Dúla mondja, hogy inkább feküdjek, már úgysem bírnék semmi mást. Nem akartam fekve kitolni, de már minden mindegy, és ha ő is ezt mondja, akkor biztos így is lesz a legjobb.

Jön a doktornő, tolják a lábam fel, nyomja a hasam. Majd metszés, de letojom, jöjjön már ki az a gyerek. És végre kint van. Kicsi, nagyon kicsi. És szőrös a karja. Nagyon fáradt, és csak néz. Szoptatni nem tudok a szülőszobán, nem tudjuk mellre tenni, pedig a dúla azt mondta, majd segít. Én nem emlékszem rá, hogy szopna, ő azt mondja utólag, hogy „ivott pár izmos kortyot”.

Összevarrnak, nem fáj. Babát elviszik, pisilnem kellene, de nem tudok. Levisznek az osztályra, vége. Összeomlok.

Szobában három anya egy-egy gyerekével. Dúlának haza kell mennie, férj viszi, el kell menniük. Egyedül maradok. Idegen nők figyelnek. Egy roncs vagyok. A testem sajog, a reményeim szertefoszlottak. És most nekem egy kis életre kell gondot viselnem. Egyes egyedül. Nem vagyok rá képes. Én aludni akarok, most azonnal, sírok.

Egy anya megsajnál, megkérdi, miért nem hozzák már a babámat. Kedves, tudja, hogy akkor nekem majd jobb lesz. Sajnálom a picit. Magára hagytam, nem tudok rólad gondoskodni. Most nem, én most magamat sem tudom hova tenni.

Orvos bejön hozzám, meglepődik, látja, sírok. Lehet, csak a hálapénzért jött, de látja, itt baj van. Megkérdi, mi a baj, elmondom, én aludni akarok, fáradt vagyok. Eljön velem, megmutatja a babát, és megkéri a nővéreket, hogy addig ne hozzák be hozzám őt, még érte nem megyek. Nagyon jólesik a segítsége, megnyugszom és elalszom.

Körülbelül két órát pihenek. Ahogy felkelek, újra erőt érzek magamban. És megyek a kisbabámért, a legkisebbért és a legfáradtabbért az összes közül. Nagyon szégyellem magam, amiért ilyen sokáig egyedül hagytam. Negyed kettőkor született, és már este nyolc van. Pedig nem így terveztem, nem ezt szántam magunknak.

Már nem emlékszem, mikor adtam oda az orvosomnak a pénzt, a hálám pénzét. A pénzt, amivel megvásároltam a helyem ezen a szülészeten. Utána még ígéri, hogy benéz, de már nem jön, nem ér ide.

Nem volt katarzis, nem volt rózsaszín köd, csak sebek a testemen és a lelkemen. Nem maradt más, mint a megszégyenült hazakullogás. A sebes mellbimbók, a fájdalmas szoptatás. A kétségek az elegendő tej miatt, a védőnő tápszerreceptje, aztán hogy adjam-e vagy sem. Sok-sok könny, fájdalom a családunknak: babának, apának és anyának. Ez így nincs rendjén, ez így nem lehet normális. Már nem bízom az orvosokban, a kórházi háborítatlanságban. Innen már nincs más út, másodjára csak otthon.

N. F. É.

Illés > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.