igaz történetek szülésről, születésről

443. nap: Az első (Nem tudtam, mi vár rám)

Megjelent: 2011. dec. 22.

Gyönyörű, nyár eleji nap volt, amikor Á. született. Én fiatal voltam, az első gyermekemet vártam, és előző nap volt a kitűzött terminusom. Az a nap is jól telt, délelőtt úszni voltam, büszkén mutogattam óriási dinnyepocakom, aztán hazatérve nagy sütés-főzésbe kezdtem. A legmacerásabb szaggatós, porcukorba forgatós aprósüteményt készítettem, rögtön hat tepsivel, és valahogy lelassultam, elfáradtam, mire a végére értem. Mosogatni már nem is maradt lendület bennem. Egyre inkább befelé figyeltem, azokra az apró jelekre, amik azt mutatták, a babám talán már útra készül.

Este 10 körül fel is hívtam Ágit, hogy szerinte mi ez. Ő azt mondta, ez már biztos a szülés, de azért csak próbáljak meg aludni most egy kicsit. Le is feküdtünk, el is aludtam, de már éjfél előtt felébresztettek a méhösszehúzódások. Üldögéltem a konyhában és álmodoztam. Három körül felébredt G., és kijött mellém, aztán négykor felhívtam megint Ágit. Frissen és mosolygós hangon szólt a telefonba, azonnal indul, mondta. Már világosodott, amikor hosszú nyári ruhájában belépett az ajtón. „De gyönyörű helyen laktok!” ‒ ölelt meg. Jó volt nagyon.

Aztán megvizsgált, és mondta, hogy ez majd a szülés lesz, már elkezdődött, még nagyon az eleje ‒ és hazaengedtük a saját gyerekeihez. Megbeszéltük, hogy óránként telefonálok, mi újság. Békésen telt a délelőtt, G. otthon maradt persze, üldögélt mellettem, míg én fürödtem, kényeztetett. Még mindenre nyitott voltam, olvasgattam, beszélgettünk, aztán ahogy erősödtek a méhösszehúzódások, kezdtem bezárkózni, magamba fordulni. Az olvasós fotelemben ültem, a kedvenc verslemezemet hallgattam, ő csendben tett-vett körülöttem, és én elmerültem a gondolataimban. A babáról ábrándoztam, vajon fiú lesz vagy lány? A szülésről. Aztán már nem gondolkoztam, csak voltam.

Délben elkezdtem Ágira vágyódni, és kihívtam. Amikor megérkezett, megvizsgált megint, és nagy csalódást okozott, amikor azt mondta: mostantól fogok tágulni, most már papírvékony a méhszáj. Azt reméltem, előrébb tartok már. Úgy jósolta, hat-nyolc óra múlva születik majd meg a baba, és kérdezte, mit szeretnék, mi legyen addig. Elmenjen-e, maradjon valahol a közelben, vagy legyen mellettem?

És miközben sorolta a lehetőségeket, hirtelen megváltozott a vajúdás intenzitása. Sokkal sűrűbbek ettek a kontrakciók, és sokkal erősebbek is ‒ de erre nem igazán emlékszem, mert már nem itt jártam. Tudom, hogy Orsi, az időközben megérkezett doula masszírozta a hátam, Ági pakolászott, és mindent megtalált, amit én elő sem készítettem.

Rövid időre kipróbáltam a kádat, de nem sokáig maradtam, mert ott nem tudtam előredőlni a méhösszehúzódások alatt, és hanyatt fekve nagyon fájt. Aztán kiszálltam, ültem a konyhában, és úgy éreztem, röpül az idő. Ági elkezdte csinálni a borogatásokat, ami nagyon, de nagyon jólesett.

És hamarosan úgy éreztem, lehetetlen tovább ülve maradni, iszonyú erős székelési ingert éreztem ‒ nem gondoltam arra, hogy ez azt jelenti, hogy mindjárt megszületik a baba, csak arra, hogy ez egy újabb próbatétel, aminek meg kell felelnem, ki kell bírnom, mert nincs más választásom. Mert erre vezet az utam, fel a hegyre, és nem tudtam, hogy ez a hegy már az utolsó-e. Ági beszélt hozzám, kérdezgetett, jó lesz-e ez a lepedő, nem túl szép-e ‒ és ez is jó volt, a hangja valahogy hozzákötött a valósághoz, így nem tudtam elszállni teljesen.

Aztán felálltam, mert lehetetlen volt ülni tovább, és letérdeltem az ágyam elé. Ráhajtottam a fejem a puha párnákra, és pihentem. Fél percet talán, de akkor és ott az maga volt az örökkévalóság. G. és Orsi hordták a forró borogatást a hasamra, hátamra, Ági pedig olajos vattával a gátamat borogatta.

Amik most jöttek, már egészen más fájások voltak. Nem is fájt, csak éppen iszonyú erős volt. Mint egy nagyon mély hang az őserdőből, és felnyögtem tőle. Eszembe jutott, hogy akár tolhatnék is ‒ és megpróbáltam ‒, de csak finoman, kicsit, nem olyan dülledő szemmel, lélegzet-visszafojtva, mint a kismamatornán tanították nekünk. Csak éppen azért, mert nem volt más választásom. Magával sodort engem, és már nem volt módom kiszállni.

És egyszer csak egy hatalmas nagy erő kitolta belőlem a babát. A fejét. Éreztem, hogy egy óriási kemény dolog haladt bennem, és napvilágra került. Ági azt mondta: „Figyelj csak, ez a baba már sírni akar, úgyhogy ha tudsz, toljál egyet, hogy kibújjon teljesen.” És én tudtam, és ő kibújt. És megfordultam, és átléptem a köldökzsinórt, és az ágynak támaszkodtam, és nem hittem el, hogy vége.

Odanéztem, és láttam, hogy kisfiú. Hogy fiam született. Kinyújtottam érte a kezem, Ági ideadta, és én ültem a bebugyolált babával a kezemben, és nem értettem, hogy ez hogy lehet. Hogyan történhetett meg egyáltalán. Az első percben nem éreztem örömöt egyáltalán, csak hihetetlen fáradtságot, és hatalmas megkönnyebbülést. Hogy megszületett. Itt van.

Aztán lassan, percről percre, óráról órára kibomlott annak az öröme, hogy gyerekem született, anya lettem. És ettől kezdve semmi nem számított. Nem fájt a gátam, pedig picit repedt, össze kellett varrni néhány öltéssel. (Később sem fájt egyáltalán, már aznap vígan tudtam ülni, menni, mindent.)

Észrevettem, hogy a vajúdás végére beborult az ég, és kisfiam bizony hatalmas égzengés közepette született. A többiek apránként rendet raktak körülöttem, én meg bebújtam a babával a frissen húzott ágyba, és néztük egymást. Két pár kék szem, ha összenéz…

És ami még hozzátartozik a történethez, az a másnap. Amikor a boldog nagyszülők odaözönlöttek, és meghatottan csodálták első unokájukat. És amíg ők a babát dajkálták, én lenge nyári szoknyában a kertben állva figyeltem, ahogyan G. elássa a méhlepényt, és diófát ültet fölé. A nap sütött, lenge szellő lengedezett, és én nekitámaszkodtam a mellettem álló almafa törzsének, és csak néztem őt. Szeretettel, szerelemmel…

R. K.

Második gyermekem születése > > >
Harmadik gyermekem születése > > >
Negyedik gyermekem születése > > >
Ötödik gyermekem születése > > >
Hatodik gyermekem születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.