igaz történetek szülésről, születésről

1766. nap: Nemcsak a testemen keresztül

1766. nap: Nemcsak a testemen keresztül

Pár nap és hároméves a fiam. Amikor először képes voltam rá, hogy leírjam a születése történetét, 13 hónapos volt. Most ismét várandós vagyok, és már egy ideje forgattam a fejemben, hogy elő kellene szednem, amit leírtam, kicsit összerendezni, és másoknak is megmutatni. Aztán olvastam, hogy fogynak a mesék a születéstörténetek oldalról, rászántam magam, úgy éreztem, szembe kell néznem ennek a fájdalomnak az utolsó morzsáival is, és ki kell takarítanom a lelkemből.

Ahogy újra olvastam, arra jutottam, hogy nem nyúlok hozzá. Sokkal valódibb volt a történet, mint ahogy most van a fejemben. Az idő szépített és torzított rajta, a valóságtól csak távolodnék, ha bármit átírnék. Az is lehetséges, hogy vannak benne kisebb tévedések, volt, ami talán más sorrendben volt, de a lényegen, az élményen ez nem változtat.

Majdnem 13 hónap telt el azóta, hogy életem leggyönyörűbb élményére készültem, és életem legpokolibb élményét kaptam. Elmúlt egyéves a fiam, és én még mindig nem vagyok túl a szülésen, nem sírtam ki magam, nem gyógyultam meg, nem tettem rendbe.

A történetét sem bírtam egészben még sem elmesélni, sem leírni. Inkább próbáltam jobban lenni, újra és újra. Kattogni, átértelmezni, megérteni, átlátni. De nem engedtem magam bele. Ha mégis, akkor mások nem engedték. Nem értették, nem hallották, nem akarták hallani…

Most végre leírom. Leírom az érzéseim és a szülésem történetét.

Egészen kicsi voltam, amikor már vágytam az anyaságra. Mikor már tudtam, mi a szülés, arra is vágytam. Életem és nőiességem beteljesedését láttam benne. A csúcspontot, ami felé vágyakoztam egész szerelemes kamasz koromban, és amire előre büszke voltam. A Nőségem legfontosabb lényege volt számomra, hogy tudok szülni. És hittem, hogy ez a legjobb és leggyönyörűbb a világon.

Aztán megtaláltam azt a férfit, aki érdemes volt rá, hogy szüljek neki, életem szerelmét. De a döntés nem volt elég, néhány év próbálkozás után kiderült, hogy meddő vagyok, endometriózisom van.

Megműtöttek, és három hónap sikertelen próbálkozás után jött a lombik. És elsőre sikerült.

A terhesség veszélyeztetett volt, vérömlennyel, vérzéssel, sok fekvéssel. De akkor én már nem féltem, tudtam, hogy minden rendben van a fiammal, és úgy is volt. Az ultrahangok rendre nagyobbnak mutatták, de ez nem ijesztett meg. Sokkal inkább, hogy a lombikos orvosom nem vállalt szülést, aztán akit választottam, nem akart úgy kommunikálni velem, mint egy felnőttel. Ez megoldódott, mert kiderült, a szülésemkor szabadságon lesz. Így kerültem a 30. héten a harmadik orvoshoz, akit sokan ajánlottak. Nekem vegyes érzéseim voltak, de úgy gondoltam, már nincs idő ugrálni-variálni.

Rászánta az időt, hogy végigbeszéljük a szülési tervemet, másfél órán át beszélgettünk, és úgy látszott, kicsit jobban megértettük egymást, és nagyjából el is fogadta, amiket kértünk, és ez megnyugtatott. A végén még viccelődtünk, ő mit kér, én pedig megígértem, hogy háromujjnyi tágulással jövök majd be.

A jósló fájások már három héttel előbb elkezdődtek, és egyujjnyira ki is nyíltam akkor. Türelmetlenül vártam, mert kezdtem félni, hogy nagy lesz a baba, az ultrahang alapján, és nagyon nem akartam császárt.

A doki nem hitte, hogy valóban olyan nagy a baba, mert a kórház ultrahangosa nem látta olyan nagynak. Azért, mivel az ultrahang 36. héten készült, 18-ára, ami már a negyvenedik hét közepe volt, megbeszéltünk egy ultrahangot.

Tizenhetedikén hajnalban azonban a szülés megindult. Negyed háromkor ébredtem ötperces fájásokra, háromnegyed négyre értünk a klinikára.

K. volt a szülésznő, a négy szülésznő közül egyik sem volt előtte sem szimpatikus, sem unszimpatikus, ezért nem választottam. K-t éreztem szakmailag a legbizonytalanabbnak, de nem ismertem, csak CTG-nél találkoztunk, az nagyon kevés kontaktus volt. Kedves volt, reméltem, hogy rendben lesz vele az együttműködés.

Megvizsgált és azt mondta, ebből legkésőbb hétre gyerek lesz, mert háromujjnyira nyíltam. Erre valami olyasmit mondtam, hogy na-na, lassítsunk! Gábor meg valami olyat, hogy ne ragaszkodjak a tervhez, ha máshogy alakulnak a dolgok.

Kértem beöntést, de K. nem akart adni, mert félt, hogy a vécén megszülök. Hiába erősködtem, hogy nem fogok, és feszélyez, hogy bekakilhatok, de nem volt hajlandó. Abbahagytam a vitázást hamar, mert nem akartam ilyen hülyeség miatt „összeveszni”, de rossz érzés volt, hogy nem dönthettem. Utólag azt mondtam, ott már kezdtem félni attól, hogy nem az lesz, amit akarok. Ott, akkor csak bosszantott. A szülésznő hívta a dokit, mi bementünk a szülőszobára.

Szerettem volna a franciaágyra feküdni, de azt mondta, majd később, kell csinálni egy CTG-t, feküdjek a szülőágyra. A fájások közben nagyon erősödtek, kicsit meg is ijedtem, olyan érzés volt, mintha nem jó helyen jönne a gyerek. Mikor erről kérdeztem, mosolyogva mondta, nyugodjak meg, jó helyen jön.

Megjött a doki, köszönt és elment átöltözni vagy kávézni vagy valahova. Mikor visszajött, be akart kötni egy infúziót. Én nem akartam, mondtam neki, hogy abban egyeztünk meg, hogy nincs semmilyen rutin beavatkozás. Ő azt hajtogatta, hogy vénabiztosítás nélkül nem lehet senki a szülőszobán. Nekem ez nem stimmelt, amikor a felkészítőn szó volt az infúzióról, ott is azt mondták, nincs rutinból, és a szülési terv kapcsán beszélgetve sem volt szó ilyesmiről.

Mondtam neki, hogy oké, szúrjon vénát, az nekem nem gond, de nem kérek infúziót. Azt nem lehet, mert eldugul a branül, muszáj belekötni fiziológiás sót. Ilyet se hallottam előtte, de azért nem voltam biztos benne, hogy nem igaz, csak az egész összességében nem stimmelt. Nem tudtam eldönteni, hogy azzal csaptak be, hogy nem lesz rutin beavatkozás, vagy már a császárra készülnek, és azt hallgatják el. Közben a CTG-től sem szabadulhattam. Hiába kértem, kérdeztem, nem volt konkrét ok, miért kell maradnia, homályos válaszokat adtak.

Az infúzión elég heves vita volt, de végül feladtam. Gábor is próbált vitázni, de amikor én abbahagytam, akkor ő is feladta. Ott és akkor már csapda volt az egész. Túsz voltam a gyerekemmel együtt! Nem erőm nem volt tiltakozni, hanem féltem. Attól féltem, hogy ha tovább tiltakozom, ha nem leszek „jó beteg”, az orvos egyszerűen megcsászároz, és nem tehetek semmit ellene.

Gábortól vártam a védelmet, de nem védett meg. Kikéredzkedtem vécére és Gábort is vittem. Ott zokogtam neki, és csak egy hajszál választott el, hogy ne tépjem ki a branült, de ésszel beláttam, az rosszabb, mintha nem engedtem volna betenni. Próbáltam őt az én oldalamra állítani, de nem ment. Azt hiszem, ő akkor már nálam is jobban félt. Akkor már tudtam, hogy ez a szülés nem az lesz, amire vágytam.

Visszamentünk, újra visszakötöttek CTG-re. Próbáltam volna tőle szabadulni, de nem lehetett. A franciaágyra is csak CTG-vel mehettem volna, de reménykedtem, megszabadulok tőle lassan.

Az orvos jött-ment, én próbáltam összeszedni magam. A szülésznő megvizsgált és mondta, hogy már teljesen felszedődött a méhszáj és már csak a burok tartja bent a babát. Azt beszéltük meg és úgy akartam, hogy csak magától repedjen majd meg. Akkor ott ésszerűnek tűnt, ha burokrepesztést kérek. Azt gondoltam, hogy eddig – a kitolásig – szerettem volna megtartani a burkot, ha már kitágultam végül is mindegy, reped vagy repesztik.

Mikor megjött az orvos, nekiállt a burokrepesztésnek, elég nehezen sikerült. Mikor végre éreztem, hogy igen, a doki és a szülésznő arcán is aggodalom tükröződött. Kérdeztem: „Mekóniumos a víz?” De azt mondták, nem. Viszont továbbra is látszott rajtuk, hogy valami nem stimmel. Újra kérdeztem, de tagadták, Gábor nem szólt semmit.

Másnap mondta el, hogy az volt, de nem mert szólni, félt, hogy a dokival végképp elveszítjük az együttműködést. Pedig ezen már nem múlt. Talán a burokrepesztés után mondtam az orvosnak és a szülésznőnek, hogy ha valaki mond valamit a szavaival és valamit a viselkedésével, akkor az utóbbinak fogok hinni, de nem értettek belőle. Én akkor már tudtam, hogy sunnyognak, csak azt nem, mit. Féltem, hogy baj van, és azt hallgatják el, de attól is, hogy császározni akarnak, csak nem mondják még. Inkább az utóbbira gyanakodtam, mert azt valahogy tudtam, hogy a babám jól van.

Akkor már elszállt minden bizalom. Nem akartam ott lenni, velük szülni. Csak ki akartam kerülni ebből az egészből a gyerekemmel együtt. Próbáltam rá gondolni, hogy mennyire szeretem.

Kiderült, hogy a méhszáj visszacsúszott a repesztés után. Ez persze több körben derült ki, összevissza beszéltek, hogy hol tartunk, egyszer csak azt mondták, nemsokára felszedődik, én meg nem értettem, már egyszer ott tartottunk. Én sem tudtam követni, mi történik, csak azt éreztem, hogy ők sem tudják, és nem fognak tudni nekem segíteni.

A doki közben elkezdte bekenni a szülészeti gélt és egyúttal vizsgált is. Egyszer borzalmasan fájt, amit csinált. Üvöltöttem, hogy hagyja abba, mert nagyon fáj. Kivette a kezét és állította, hogy ő nem csinált semmit. Aztán azt magyarázták, hogy a fej és a méhszáj közé nyúl, hogy bekenje a fejet, de nem is fáj az annyira.

Akkor már rég nem éreztem magam felnőttnek, csak függőnek, gyereknek. Féltem az orvostól, hogy ha „nem működök együtt”, megcsászároz. Féltem, hogy miket fog még velem csinálni, ami ellen nem tudok védekezni. Próbáltam az együttműködés látszatát fenntartani, csinálni, amit kérnek. De nem hittem nekik. Féltem, hogy ha hallgatok rájuk, baja lesz a gyerekemnek. De attól is féltem, hogy ha nem, abból lesz baj.

Nem tudtam, elhallgatnak-e valódi veszélyt, vagy csak a CTG miatt célozgatnak homályosan arra, hogy nincs minden rendben, hogy magyarázzák vele, miért nem veszik le. Tudtam, hogy nem bízhatok bennük, de mivel sok dolgot nem értettem, ami történt, abban sem hittem, hogy egyedül képes vagyok rá. Gábor csak sodródott. Próbált – ahogy ő mondta – „visszaterelni engem abba a szülésbe, amit akartunk”, de észre sem vette, hogy az már rég elveszett.

Nem voltam biztos benne, hogy jó, ha nyomok, de az inger jött, így nyomtam. Ők is ezt mondták egy idő után, hogy nyomjak, ha van fájás. Volt, hogy nem volt. Volt olyan, amikor egybefüggően éreztem a fájást percekig, üvöltöttem egy kis szünetért. Aztán meg nem volt fájás.

Aztán a doki azt mondta, hogy rásegít és megnyomja a hasam. Hagytam, nem is emlékszem, miért. Reméltem, hogy segít, vagy csak nem tudtam nemet mondani. Talán visszakérdeztem, muszáj-e. Elkezdte ő is nyomni, amikor jött a fájás. Nem fájt jobban, de valami nagyon rossz volt. Máshogy is fájt, és valami recsegést éreztem belül. Kiabálni kezdtem vele, hogy azonnal hagyja abba, ezt nem szabad, ezt nem szabad! Úgy éreztem, hogy a gyerek lábát törte el. Nevettek és azt mondták, azt nem lehet. Mire én mondtam, hogy de valami recsegett bent, ezt nem akarom, ez nem jó a gyereknek, nem szabad! Egy ideig hagyott nyomni a doki, de persze folyamatosan magyaráztak, hogy ne üvöltsem ki a levegőt.

Fogalmam sem volt, mikor jutott át a méhszájamon a gyerek feje. Most sem tudom. Voltak egybefüggő fájások. Volt, amikor a jobb lábam önálló életet élt, remegni kezdett és rugdalni, én nagyon megrémültem ettől, hogy mi történik, de válasz helyett leszúrtak, hogy ne hisztizzek.

Később újra nyomni kezdte a hasam és én már nem tudtam védekezni. Azt nem tudom, mikor, de erősen a vége felé lehetett, hogy azt kezdtem gondolni, hogy meg fogok halni. Mondtam is, persze az is csak „hiszti” volt. Nem csak féltem tőle, hanem biztosnak gondoltam, hogy akkor én itt most meg fogok halni, mert nem fér ki belőlem a gyerek és ezek nem hiszik, nem értik, nem látják, mi történik, nem segítenek. Akkor már császárra nem gondoltam sehogy, nem féltem tőle már, de nem is akartam. Már csak az az egy gondolatom volt, hogy mennyire szeretem a fiam és, hogy őt valahogy ki kell mentenem.

Akkor ott ezen a ponton valahonnan jött egy erő, azt hiszem, az utolsó tartalék, amit még a magam védelmére tartogattam, és beleadtam a nyomásba. Akkor magamra már nem vigyáztam, csak az számított, hogy legalább ő megússza. Nyomtam fájás nélkül is, már nem számított…

Mondta a doki, hogy nincs idő gátvédelemre, vagy metszés, vagy vákuum lesz. Persze belementem. Akkor és ott nem mértem fel, hogy nem valódi választás ez, inkább fenyegetés, csak utólag esett le, hogy a vákuumhoz is vágni kell. Meg az úgyis meghalok érzés után egy gátmetszés apróságnak tűnt, sőt, sajnos még a reményt is jelentette, hogy lehet, hogy „mégis túlélhetem?” „Vége lesz ennek az egésznek egyszer?” És már minden mindegy volt.

Mondták, hogy ott van már a feje, de neki ezt sem hittem. Gábor rám nézett, olyan „ez az, kicsim!” nézéssel, és akkor valahogy jobb lett, a szeme segített, és megint hittem, hogy lesz egy gyerekem, és mindjárt vége az egésznek.

Ezután már könnyű volt. Persze, nagyon fájt, amikor a feje kibújt, de olyan jó érzés volt, ahogy éreztem, hogy kiért, hatalmas megkönnyebbülés. Nem volt szép színe, és csak pár másodperc után sírt, de én tudtam, hogy jól van, végig tudtam. Mondtam is Gábornak: „Nyugi, mindjárt sír!”

Amikor a hasamra tették egy pillanatra, az inkább volt a megkönnyebbülés pillanata, mint az örömé. Hamar elvitték, de Gábor vele ment. Gyorsan vágták el a köldökzsinórt és vitték el. Nem is tűnt fel, nem is érdekelt. Nem is emlékszem, a lepény hogyan jött ki, de kint volt, mire ők kimentek, és szép volt.

A doki varrni kezdett volna éppen, amikor Gábor vissza akart jönni a gyerekkel, de szó szerint becsapták előttük az ajtót, azzal, hogy nem jöhetnek be. Lehet, mondták a szülésfelkészítőn, hogy varrás alatt nem lehetnek bent, de nem emlékeztem, mivel pár percnek gondoltam, ezért inkább az ajtó becsapása esett rosszul, majdnem a Gábor kezében lévő gyereket csapták meg vele, annyira rossz volt nézni.

A doki nekiállt varrni, ami borzalmasan fájt, mondtam is, nyöszörögtem, kicsit mozdultam is. Mondta, hogy próbáljak nyugton maradni, de nagyon fájt, önkéntelenül is mozdultam. Megkérdeztem, nem lehet-e érzésteleníteni, hiszen már nincs bennem a gyerek. Azt mondta, csak altatni tud. Mondtam, hogy az azért túlzás egy gátvarráshoz, megpróbálom kibírni. De amikor nekikezdett, megint rettenetesen fájt, úgy éreztem, a kifordított sebes belsőmet durván vagdalja, rángatja. Én nyöszörögtem, ő egyre idegesebb volt, és a szülésznőnek mondta, hogy szerezzen segítséget a feltáráshoz.

Jött egy mási doki, be sem mutatkozott, talán köszönt. Akkor én már nagyon megalázva éreztem magam. Kiterítve feküdtem ott a cafatosra szült puncimmal, akkor még nem tudtam, hogy minden repedt, azt hittem, csak a gátmetszést varrja az orvos, így nem értettem, nekem miért fáj ennyire durván. A doki bunkózott, de én már nem mertem nagyon védekezni.

Végül valami nyüsszenéses berándulásomnál mondta, hogy na, jó, akkor legyen altatás. Akkor már én is úgy éreztem, altassanak el, csak legyen már vége. Nem gondoltam már akkor a gyerekemre sem, csak arra, hogy legyen vége ennek a szenvedésnek. Míg vártuk az anesztiziológust, többször hozzám nyúlt, pedig kértem, hogy várja meg. Nem magyarázta, nem jelezte, hogy hozzám fog nyúlni, csak folyton újra és újra elkezdett fájdalmat okozni jelzés és minden nélkül.

Valami kampókkal próbáltak szétfeszíteni, ami a lábam közt volt. Emlékszem, hogy a másik doki áthúzta az egyiket a csiklómon. Nem fájt, de valahogy ez volt a legmegalázóbb. Hogy egy idegen, név nélkül, engedély nélkül, a szemembe sem nézve hozzáér ahhoz, amivel nincs dolga, ami az enyém. Ami a férjemé. Nem kért bocsánatot sem, csak topogott ott elég szerencsétlenül. Undorodtam tőle és gyűlöltem. Aztán jött az anesztes orvos, ő végre normálisan beszélt velem. Gyorsan elaltatott.

A gyerekem fél hétkor született, én kilenckor ébredtem a szülőszobán. Ott volt Gábor is és a gyerek is, a szülésznő közben lecserélődött. Később jött a doki. Én szégyenkeztem, úgy éreztem, és Gábor is ezt kommunikálta akkor, hogy kontrollt vesztettem és ettől volt szörnyű az egész. Hogy hisztis voltam. Kérdeztem a dokit, hogy meggyógyulok-e és hisztis voltam-e. Azt mondta, meggyógyulok, az utóbbira kitérő választ adott.

Örültem a gyerekemnek, innentől főleg ez számított. De néhány dolog még ezután derült ki, a mekóniumos víz például, ami csak azért volt fontos, mert addig bizonytalan voltam, hogy talán mégis én képzelődtem és ok nélkül voltam bizalmatlan.

Gábor elmesélte azt is, hogy míg aludtam, jöttek sorban a dokik, hallotta, hogy vért rendelnek nekem és neki nem mondtak semmit. Azt gondolta, meghalhatok, mert a belőlem távozó rengeteg vért még látta. Ott állt a gyerekünkkel a kezében és azon kellett gondolkodnia, mi lesz, ha én meghalok. Amikor ezt elmondta, az nagyon kiborított, vigasz volt nekem, hogy a gyerekem első óráit nem elvesztettem, csak az apjának adtam. De így mindkettőnktől elvették azt az élményt, amiről olyan rég álmodoztunk, hogy egyszer csak ott lesz ő, a mi kicsikénk, és milyen lesz az az első: Szia! Hát ilyen lett…

Nem emlékszem, mikor tudtam meg, hogy végigrepedt a méhnyakam és a hüvelyem is, de inkább megnyugodtam, hogy igaz volt. Hogy én éreztem jól, amit éreztem, hogy be akartak csapni, hogy, amit érzek, nem valóság.

Aztán jöttek a vizitek és egy-egy félmondat: „Ja, maga lett újravarrva?” – kérdezte az egyik doki, aki Gábor szerint bent volt. Tőlem kérdezi? Én aludtam. És mi az, hogy újra? Ezen napokig őrlődtem.

Megjegyzés az egyik csecsemőstől, hogy mennyire üvöltöttem a szülőszobán. Gábor mesélte, hogy az egyik doki elmondta neki azt a mondatot, amit én mindaddig hittem, hogy csak városi legenda, hogy ilyen kijön egy orvos száján, hogy jó szűkre varrtak és neki az milyen jó lesz. Nem vághatta pofán, az újszülött gyermekünk volt éppen a kezében és az életemért aggódott, de azt hiszem, az a pofon most is ott van a kezében…

Mikor a kampóst megláttam, sírógörcsöt kaptam. Egyszer az egyik nagyon kedves nővér jött az oxitocininjekcióval is, amit azért kaptam, hogy a méhem összehúzódjon, kérdésemre, hogy miért kell, annyi volt a válasz, hogy ne kockáztassunk. Az egyik ilyen injekciónál elsírtam magam, a nővérke sem értette (persze, hogy nem, lombikos anyukaként magamat szurkáltam hetekig napi szinten), mondtam, hogy ezután a szülés után én már semmi fájdalmat nem bírok elviselni. Erre faggatni kezdett, hogy mi a baj, mondtam néhány mondatot. Például, hogy a gyereket leszámítva elcserélném a történeteket egy csoportos nemi erőszakra.

Beküldte az orvosomat, hogy beszéljünk, mert nagyon gáz, ahogy érzek a szüléssel kapcsolatban. Az orvossal lehetett beszélni, de sok valódi választ nem igazán kaptam. Azzal magyarázta, hogy nem volt őszinte, hogy nem ismertük egymást, nem tudhatta, megijedek-e az igazságtól, de persze úgy, hogy azért nem vállalta kerek perec, hogy nem mondott igazat. Az együttműködésem hiányolta, én elismertem, hogy egy idő után valójában nem volt, mert… Felróttam neki, hogy a varrás során nagyon sportszerűtlenül viselkedett, zavarban volt, úgy éreztem, ő is érzi, hogy igazam van, de nem mondhatta ki. Gábor nem tájékoztatását is számon kértük, azt ismételgette, hogy engem kellett ellátnia. Mondtuk, hogy oké, de azért kiüzenhetett volna a szülésznővel.

Jó volt, hogy beszéltünk, de mégsem. Sok dologra nem kaptam választ, sok dolog bennem még akkor nem állt össze és bárhogy is magyarázzuk, nem tartotta be a megegyezéseinket. Mondtam még neki, hogy azért az egyért hálás vagyok, hogy nem császározott meg. Erre azt mondta, hogy biztos lehetek benne, hogy bármelyik kollégája azt tette volna. Most már máshogy látom ezt is, nem kell hálásnak lennem, mert nem végzett el egy szükségtelen beavatkozást. Gábor szerint az infúzióban oxitocin volt, neki utólag gyanús lett, hogy miért volt befelé fordítva a címke és persze előtte láttuk a pulton az odakészített és betöltött oxis fecskendőt, én még mondtam is újra, hogy azt nem akarok, de persze ezt már sosem tudjuk meg. Sok mást sem.

Hetekig, hónapokig tartott, amíg rájöttem, hogy nem vesztettem el a kontrollt. Persze, hogy másképp viselkedtem, éppen szültem. Csak a burokrepesztés kapcsán nem tartottam magam ahhoz, amit akartam, és azt kicsit bánom is. De vajon nem lett volna császár, ha azt nem kérem? Én minden másban tartottam magam ahhoz, amit magamnak, a gyerekemnek, a férjemnek, az orvosomnak ígértem. Egyszer sem kértem közben se fájdalomcsillapítót, se császárt, se semmi olyat, amit előtte nem akartam.

Sokszor hallottam azóta, hogy irracionális elvárásaim voltak a szüléssel kapcsolatban. Irracionális talán az volt, hogy bábai modellben gondolkodva egy férfi orvost kértem fel és bábát nem. Azt vártam Gábortól, hogy segítsen át egy olyan helyzeten, ami neki is ismeretlen és ijesztő, ahogy nekem. És neki még testi tudása sincs róla. Hogyan is állhatta volna meg a helyét? Ez nagyobb és erősebb volt nálunk, és nem segítőink, hanem jó szándékú kínzóink voltak.

Eddig tartott az egy évvel később leírt történet. Nagy utat tettünk meg azóta Gáborral is, hogy újraépítsük a szövetségünk, ami a szülőszobán megsérült, és gyógyítsuk egymás sebeit. Sokáig, talán a történet első leírásáig úgy éreztem, hogy ebbe a szülésbe valóban belehaltam, csak a testem élte túl. Nem hittem, hogy valaha önmagamhoz visszatalálok. De sikerült!

Most, közel három évvel később, még mindig dolgozom azon, hogy ez a szülés már csak egy történet legyen a múltból, hogy ne élő és fájó jelen legyen. Hogy azt a szülést, ami most vár, ne tudja beárnyékolni. Már nem olyan fájó, de még van pár méter az útból, hogy letegyem. Azzal, hogy leírtam és megosztom, gyógyulok. És kitartok amellett, hogy a szülés nem ilyen! Hiszem, és nagyon remélem, hogy még tapasztalhatom.

P. K.

Véletlenül kiválasztott mesék.