igaz történetek szülésről, születésről

1756. nap: Egységélmény

1756. nap: Egységélmény

Otthon szülni nem mertem volna az előző szülésem borzasztó élményei miatt. Öt évvel ezelőtt komoly traumát jelentett a szülés és ami utána következett – ezt most nem részletezem – ha szükséges, utólag leírom. Negyven éves vagyok, az egészségügyben dolgozom, és kellett egy pár év, hogy merjek szülni újból.

Most készültem – Veletek. A tanfolyamon részt vettem – nagyon sok hasznos információt kaptam. Sokat segített a ráhangolódásban. Sikerült jól megválasztanom egy szülész-nőgyógyászt, aki a legnagyobb segítséget mindvégig – a terhesgondozás kapcsán és a szüléskor is – azzal adta, hogy nem akart befolyásolni semmiben, támogatott a szeretetteljes megnyugtató lényével.

Nem titok, a munkahelyemen szültem, a T. kórházban. Nem kis anyagi terhet jelentett, de megérte. Sokat vívódtam, hogy szüljek-e a munkahelyemen. Bennem nem is merült fel, csak halványan – egyik szülésznőnknek azóta is hálás vagyok, hogy elültette bennem a gondolatot. Aztán eldöntöttem, hogy mégsem. Hallják, hogy üvöltök szülés közben, a kollégák – ez borzasztó… Aztán a tanfolyamon halottak meggyőztek, hogy ezzel ne törődjek – nagyon köszönöm.

A szülés gyors volt, és ami nagy szó – el tudtam felejteni a fájdalmat, amivel járt. Az előző szülés borzalmait öt év alatt sem tudtam elfelejteni. Pedig akkor minden félelem és rossz érzés nélkül léptem be egy budapesti kórházba. Most meg már egy rossz szülésélmény után voltam.

Hajnal négykor elment a nyákdugó, akkor már tudtam, hogy indulni kell. Szóltam a férjemnek, hogy készüljünk, kisfiamnak is előkészítettem mindent. Ötkor el tudtunk indulni. Már rendszeres fájásaim voltak, elég erősek. Egy labdán rugóztam, amikor nem pakoltam – ez nagyon jó volt.

Háromnegyed hatra értünk a kórházba – kértem egy labdát gyorsan, és egy tíz percen belül megérkezett az ügyeletes orvos. Kicsit tartottam tőle, mert ő egy határozottabb orvos, aki szereti irányítani a dolgokat, féltem, hogy kidurrantja a még álló burkomat. Mondtam neki, hogy óvatosan vizsgáljon, nehogy kidurranjon. Nagyon rendes és figyelmes volt. Azt mondta, hogy négyujjnyi – ha jól emlékszem, és hogy pattanásig feszült a burok, és mindjárt szülünk. Hívta is a választott orvosomat.

Átmentem a szülőszobába, a szülésznők kísértek, hoztak vizes ruhát, amivel törölgettem magam – jó meleg nyári reggel volt. A fájások egyre erősödtek, amiket nem is bírtam ülve elviselni – le kellett feküdnöm. Mindig ódzkodtam a fekve szüléstől, de nekem másképp nem ment – az előző sem. Annyira rosszul voltam a fájásokkor, hogy nem tudtam ülni, a fekvés volt még a legkellemesebb pozíció.

A CTG nem volt rajtam folyamatosan, lehalkították, és végig velem voltak a szülésznők. Nem beszélgettünk sokat, megnyugtató volt a jelenlétük, és főleg az, hogy éreztem, hogy szeretettel támogatnak. Egy-egy megerősítő mondat – így volt jó.

Közeledtünk a kitoláshoz, az orvosom, R. kedvesen elmondta, hogy minden úgy fog történni, hogy nekem jó legyen, nem avatkoznak bele a rendesen zajló szülési folyamatba.

A szülésznő megkérdezte, hogy megnézheti-e, hogy állunk a méhszájjal – mondtam, hogy természetesen. Ekkor megnézte, megnyugtatott, hogy elsimult méhszáj van, jöhet a baba, a magzatburok ekkor meg is repedt, és gyakorlatilag perceken belül megszületett a gyermek. Hetedik hónap hetedikén hét óra hét perckor.

Nem volt gátmetszés, semmilyen beavatkozás. A köldökzsinórt akkor vágta el a férjem, amikor már nem pulzált – ő gyakorlatilag lemaradt a szülésről, mert a nagygyereket elvitte az édesanyámhoz, és a gyors szülés miatt nem is ért vissza időben. A placenta is megszületett gond nélkül.

Azt előzőleg megbeszéltem a szülésznőmmel, G-vel, hogy az újszülöttet nem szeretném kiadni a kezemből. Meg is kaptam rögtön, száraz, meleg takaróval betakarták, és már a szülőszobán szopott is. Egy picit sírt csak. Csodálatos volt.

Körülbelül egy óra múlva megnézte a gyerekorvos – férjem ott volt mellettük –, ez számomra megnyugtató volt, bár mindez két méterre volt tőlem. Korábban kértem, hogy ne fürdessék, ne szívják le, ne cseppentsenek a szemébe stb. Minden rendben történt a megbeszéltek szerint. Megmérték, meghallgatta, megvizsgálta Zs. gyerekorvos – neki is nagyon köszönöm, hogy ilyen természetesen történhettek az újszülöttek a dolgok.

Talán egy másfél órával a szülés után elsétáltam a szobámba, és a kisbabát mindvégig a karomban foghattam. Utófájások persze voltak, szerencsémre nem szoptatás közben, hanem utána. Az első éjszakát a nagyobb gyermek is velünk töltötte a kórházban. Összetoltuk a két ágyat, és úgy aludtam a gyerekekkel.

Negyvennyolc óra múlva hazamentünk boldogan, együtt. Egy-két napig azért ott volt a fejembe az a nyugtalanító gondolat, hogy miért kell, hogy ennyire fájjon a szülés – még ha rövid ideig is tartott. Aztán átadta helyét az örömnek – annak, hogy egy csodálatos újszülöttet tarthatok a kezembe, akit nem vettek el, akivel éreztem az egységélményt, azt, amit a nagyfiammal csak hároméves kora körül tudtam megélni. Az első gyerekkel a szülés után egy hónappal jutottunk haza. Kisfiam két hétig volt intenzíven, míg én egy másik kórházban gerincproblémákkal feküdtem.

Jó, ha az ember nemcsak tudhatja, hanem érezheti is, hogy mekkora nagy csoda egy gyermek érkezése, aki engem választ. Ehhez viszont kell a háborítatlan szülés, és olyan emberek, aki méltók arra, hogy ennek a misztériumnak részesei lehessenek.

F. C.

Véletlenül kiválasztott mesék.