igaz történetek szülésről, születésről

1555. nap: Fiam született – trilógia (a harmadik, az érett szülés: Áron)

Megjelent: 2015. jan. 7.

Újabb két év és hét hónap telt el, és mi újra várakoztunk.

A várandósság nagyon megviselt lelkileg, nagyon sok félelem volt bennem a jövővel kapcsolatban, ami összességében egyfajta halálfélelem volt. Néhány hónapig az ártatlan „Hogy vagy?” kérdésre nem tudtam őszintén azt felelni, hogy jól.

Aztán elérkezett a 30. heti beszélgetés, és én úgy éreztem, hogy másfél órán keresztül taglalom, hogy mennyire nehéz és rossz nekem, és a végén Ági csak annyit mondott, hogy akkor úgy látom, hogy veled minden rendben van. Ez nagyon komikus volt már akkor is, és most is mosolygok ezen, amikor ezt a történetet majdnem másfél évvel a harmadik fiam születése után írom.

Aztán a félelmek valahol elmaradtak mögöttem, és egy nagy-nagy elfogadás vette át a helyét. Úgy éreztem, hogy ha életben maradok, akkor túl fogom élni, bármi történjék is.

Ági megkérdezte tőlem a szülés előtt, hogy ezt a babát hogy szeretném megszülni. Úgy, mint Mátét, hogy csak ketten vagyunk, vagy megvárom őt is? Ebben nem értettünk egyet Andrással, mert én szívem szerint úgy szültem volna, mint Mátét, de András jobban szerette volna, ha rajtunk kívül jelen van némi szaksegítség is.

Nagyon jó volt az információs hét, amin most vettem részt először. Nagyon megérintett a várótermi beszélgetés formája és hangulata. Azóta is jó szívvel gondolok vissza erre a két napra!

Ennél a babánál volt először, hogy megkérdeztük az ultrahangon, hogy milyen nemű lesz. Ivánt nagyon izgatta a kérdés, és vágyott rá, hogy kérdezzünk rá, és mivel Andrással mindketten fiúnak éreztük, ezért azt gondoltuk, hogy tét nélkül rákérdezünk. Tényleg kisfiút jósolt az ultrahang is, és mégis olyan megmagyarázhatatlanul nem volt jó érzés egyikünknek sem, hogy ezt valaki külső ember kimondta. Mintha belekukucskáltunk volna a karácsonyi ajándékba, még mielőtt megkaptuk volna. Ebben egyetértettünk, hogy többé nem kérdezünk rá, ha lesz még gyerekünk.

Andrással nem voltunk azonos állásponton azzal kapcsolatban, hogy a nagyok hol legyenek, amíg én itthon szülök. Ivánt Máté születésénél, mivel Máté annyira gyorsan érkezett, és Iván az események kellős közepén felébredt, gyorsan átvittük a szomszédba a sógornőmhöz. Tudom, hogy Iván sokáig sírt, mert nem értette, hogy hirtelen mi történt, miért kellett elmennie itthonról, utána pedig még hónapok múlva is sírva fakadt, ha erről beszélgettünk. Ezt semmiképpen nem szerettem volna újra, de nehéz volt megtalálni a konszenzust.

Szerencsére a probléma megoldotta saját magát, mivel végül abban maradtunk, hogy ha éjszaka szülök, és a gyerekek nem ébrednek fel, akkor békén hagyjuk őket, és csak akkor hívunk valakit, hogy vigye el őket, ha mégis felébrednének. És én éjszaka születem, ők pedig nem ébredtek fel, csak a lepény születése után.

Most sem voltak megtévesztő jósló fájásaim, csak néha néhány keményedés. Erről is panaszkodtam Áginak, hogy nem elég erősek az összehúzódások, ezekkel még nem tudok szülni.

Szombati napra voltam kiírva. Az utolsó héten már egyik napról a másikra éltem, minden nap úgy éreztem, hogy ma még elvégzem, amit tudok, mert ki tudja, hogy holnap lesz-e még rá lehetőségem. Szülés előtti napon elsétáltunk a nagyokkal a Hermesbe és mindenféle zöldségmagot vettünk, majd délután felástam a veteményeskertet, és mindent elvetettem. A szomszédok felajánlották a segítségüket, de mondtam, hogy nekem most erre van szükségem, hátha ez kell ahhoz, hogy elinduljon a szülés. Aztán – gondolom – megvolt az esti fektetés, altatás, de erre már nem emlékszem pontosan.

Éjjel három óra körül ébredtem egy összehúzódásra. Felkeltem, fürödtem, sétáltam, megágyaztam a nappaliban, mert én már csak ott szeretek szülni a bordó kanapén. Közben eltelt egy óra, és négy körül szóltam Áginak, hogy elindult a szülés, de ne siessen, csak legyen készenlétben. Aztán András kérte, hogy Ági minél hamarabb legyen itt, hogy nehogy lekésse, és akkor felhívtuk újra, hogy inkább mégis jöjjön.

Nem nagyon, de egy kicsit korán érkezett, mert nekem még egy ideig – nem tudom, hogy meddig – nem volt szükségem senkire. Szóval Ágit leültettük a nappaliban, én meg a lakás egyéb helyiségeiben sétáltam tovább a magam belső útján.

Aztán egyszer csak olyan lett, mintha minden félbeszakadt volna. Nem jött összehúzódás, csak le akartam ülni pihenni, és elkezdtem nagyon fázni, és takarókat kértem, és betakartak. Így voltunk egy ideig, Ági vihar előtti csendnek nevezte.

Aztán valahogy folytatódott, letettük a nagy szivacsot a földre, én arra térdeltem, András a kanapén ült, és én az ölében támaszkodtam, Ági meg valahol a szivacson hasalt mögöttem. Valamikor ekkor folyt el magzatvíz is, ami szép tiszta volt.

Áron fejének a megszülése nagyon jó élmény volt. Pontosan éreztem, hogy hol van a feje, hogy mennyit jön előre, hogy jólesik visszaengedni és pihenni. Az utolsó előtti összehúzódásnál éreztem, hogy most, ha nagyon erőltetném, akkor ki tudnám nyomni, de inkább vissza szeretném engedni, és engedtem visszahúzódni, és a következő hullámmal pedig egész lényemmel megszültem a fejét, aztán a kis testét.

A születés utáni nagy csendben csak a csobogást hallottam. Meg is kérdeztem, hogy most ennyire vérzek? De Ági megnyugtatott, hogy a magzatvíz nagy része még csak most folyik ki, és azt hallom.

Ahogy Áron először szopizott, nagyokat kortyolt az előtejből. Tényleg sok előtejem volt, annyira, hogy le tudtam fejni két jégkockányit Domonkosnak, aki csak négy hónapra rá született, de már ekkor tudtuk, hogy szüksége lesz rá.

Szegény lepényt sosem a neki kijáró tisztelettel várom, pedig tudom én, hogy táplálta a babámat sok-sok hónapig, és én mégis mindig a hátam közepébe kívánom a megszülését.

Sokat véreztem, ezért kaptam Arnicát, és Ági kicsit masszírozta a méhet, hogy tegye a dolgát, és húzódjon összébb. Úgy éreztem, hogy a vérzésem – egy közös ismerősünk szülése kapcsán – nagyon érzékeny téma mindkettőnknek, és én próbáltam nem vérezni, de ez nem ment. Aztán tusolásnál egy ökölnyi alvadt vér kijött, és aztán szép lassan minden rendben lett.

Az utófájásoktól néha hányingerig rosszul lettem, de aztán néhány nap után azok is elcsitultak.

Olyan sok mindenre tanított engem ez a három szülés és a három fiam! Hálás vagyok Istennek, hogy az anyukájuk lehetek, és naponta csodálhatom a kis lényüket, ahogy bontakozik ki a világra!

Anyának lenni, ez nekem maga az élet!

K-V. E.

Iván > > >
Máté > > >
Vers > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.