igaz történetek szülésről, születésről

1751. nap: Kapu. Középen. 1. – Élménycserepek

1751. nap: Kapu. Középen. 1. – Élménycserepek

Ábel otthon született. Most öt hónapos. Ennyi idő kellett, hogy születésének „élménycserepeit” összerakjam, és megközelítőleg értelmesen, pátosz nélkül legyek képes leírni azt a hétköznapi csodát, amit egy gyerek megszületése jelent. Orvosi számítások szerint január 12-re voltam kiírva, de ismerve saját testem működését, tudtam, hogy legalább egy héttel később fogok szülni. Tizennyolcadikán hajnalban elfolyt a magzatvíz egy része. Ágival megbeszélve kétóránként hőmérsékletmérés, óvintézkedések betartása, jelentkezés. Tranzitérzés…

Aztán végre 20-án késő este enyhe menstruációs görcsöcskékkel elkezdődött. Ezek egyre erősebbé és erősebbé váltak. Kértem a páromat, hogy mérje a kontrakciók között eltelt időt. Az idő volt az első, amit a hétköznapi világból elvesztettem. Mélyeket, hosszúakat lélegeztem, zsiborgott és hullámzott körülöttem minden.

Ekkor még nem éreztem, hogy a férjemen kívül mást is szeretnék magam mellett tudni. Ő illatos krémmel masszírozta a hátamat, forró fürdőbe segített. Tudtam, hogy Ági bármikor útnak tud indulni hozzánk. Doula barátnőnk már útban van felénk. Nyugodt voltam…

Már csak gyertyák égtek a szobában, és nagyon meghitt, ölelkezős hangulatban telt az idő. Aztán megváltozott a légzésem ritmusa, a fájdalomhullámok elborítottak. Ha visszagondolok rá, már nem tudom a fájdalmat felidézni, de azt tudom, hogy soha véget nem érő asszonyi fájdalom volt. Az egész testemet átjáró önkívületi állapot. Kértem, hogy jöjjön Ági.

Hajnali öt óra volt, amikor az ágynál térdepelve éreztem, hogy megpuszil. Már nem voltam itt! Nagyon mélyen belesüppedve egy másik állapotba, ahol a légzésem ritmusán – amitől pokoli melegem van – és az összehúzódásokon kívül nincs más. A forró muskotályzsályás borogatásokra emlékszem – mint később elmondták, órákon keresztül cserélgették a hasamon.

A férjem és a kísérők jelenléte nagyon fontos volt. Egyszerűen a jelenlét. A szándék nélküli, figyelmes részvét. Emlékszem a tekintetükre. Tudom, hogy ismerős volt nekik az a vidék, ahol akkor jártam.

Volt olyan villanásnyi gondolatom, hogy biztosan meg lehetne úszni kevesebb fájdalommal is. Nem könnyű szorosan beállni a fájdalom mögé, átadva neki az irányítást. Ekkor mondtam, hogy ezek már a tolófájások. És akkor vége lett. Nem jött többé…

Ági meghallgatta a baba szívhangját. Minden rendben volt. Kért, hogy engedjem jönni azt az erőt, ami jönni akar. De az az erő nem akart jönni… Mondtam, hogy én ezt nem tudom megcsinálni. A férjem ekkor valami olyasmit mondott, amit akkor teljesen értelmetlennek, sőt kifejezetten cinikus megjegyzésnek véltem. Azt mondta: „Akkor ne csináld meg!”

A kísérők még egy szívhanghallgatás után nagyon tapintatosan magunkra hagytak minket a párommal. Ő a hátam mögé kucorodott, úgy ölelt. Ma már tudom, hogy az volt az utolsó két óra, amit még kettesben töltöttünk. Olyan volt ez a két óra, mintha álmodnék. Mindenféle képeket „láttam”, és ezek magamról nekem hoztak új üzenetet. Dolgom volt ott, és amíg azt el nem végeztem, nem tudtam tovább lépni. De ennek valóban semmi köze a „megcsinálás”-hoz. Ez egyszerűen magától megtörtént ebben a kegyelmi állapotban.

Aztán egyszer csak elpattant a magzatburok, és elöntött a magzatvíz maradéka. Jöttek a kontrakciók, most már feltartóztathatatlanul. Próbáltam állni, guggolni, de már nem volt olyan jó, mint négykézlábra ereszkedni úgy, hogy a törzsem és a fejem a párom ölében van. Hallom az Ági hangját, nyugodt és megnyugtató: „Add még neki az erőt, ha kéri, még add neki.” És ő kérte sokszor. A nyakán volt a köldökzsinór, és mikor az megfeszült, ő szépen visszacsúszott. A férjem mesélte, hogy amikor megjelent a feje, olyan volt, mint egy maszatos, csukott szemű, összpontosított figyelmű öregember.

Hallottam, ahogy nyekereg, és amikor megfordultam a félhomályban, fénylőn csillogó apróságot láttam. A mi elsőszülött, áldott fejű gyerekünket. Nem is tudtuk, fiú-e vagy kislány, csak öleltem, szoptattam, és minden ízemben reszkettem. Mikor mindenféle rutinon túl voltunk – a hüvelybemenetnél megrepedt a bőr, így egy apró öltésre volt szükség –, lezuhanyoztam, és saját ágyunkba bújtunk.

Azon az éjjelen már hárman aludtunk a nagy ágyban. Hajnalban, amikor megébredtem, láttam, hogy a fiúk a homlokukat összeérintve mélyen alszanak. A babának, aki négy kiló harminc deka körüli súllyal született, egy napot hagytunk, hogy bemutatkozzon, és azután választottunk neki nevet.

N. J.

(Részlet az Inda című könyvből. A kép illusztráció, készítette: Koós Tamás.)

 

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.