igaz történetek szülésről, születésről

1059. nap: Ismeretlen idegen, de mégis ismerős (Jakab)

Megjelent: 2013. aug. 29.

Harmadik szülésünkre készültünk, ezúttal már elkerülhetetlenül, tudatosan végre otthonszülésre. Én legalábbis így készültem, a férjem kevésbé volt támogató a dologgal kapcsolatban, én azt reméltem, majd valahogy azért alakul a végére. Segítség volt a rendelet, legalábbis azt gondoltam, hogy nála ez átmenjen – bár így utólag úgy látom, annyit változott ő is a 40 hét és a szülés alatt, hogy nem ezen múlt.

Épp a rendelet miatt viszont izgultam: az előző két szülés alapján volt egy-két pont, amivel kapcsolatban kérdéses volt, hogy meg tudok-e felelni. Persze, Jakab végül mindenre rácáfolt, és ezek közül az előzetes aggodalmak közül egy sem teljesült be.

Huszonhatodikán, pénteken reggel fél hat előtt kicsivel arra ébredtem, hogy valami készülődik. Nagyon megörültem, hogy most már mindjárt találkozunk Jakabbal. Küldtem SMS-t a bábának, viccesen kérdezve, hogy még elmehetek-e tanítani, de persze csak vicceltem, mert rögtön le is mondtam az aznapi (utolsó) órámat. A nagynak nem volt iskola aznap, így a kicsi is itthon maradt, milyen jó, gondoltam, így legalább mind együtt várunk.

Délután még mindig nem volt semmi komolyabb, de kicsit rosszabbul éreztem magam, így gondoltam, vigyük át a fiúkat Anyuhoz, hátha akkor beindul a dolog. Még nem mondtunk senkinek semmit. Elmentünk vásárolni, aztán haza, utánanéztünk a szandálnak is, és még oda is elmentünk, világ vége, Váci út. Amikor felszedtük a fiúkat Anyutól, már mondtam neki, hogy várható a fiúcska hétvégére, de még nincs semmi fájás. Hazamentünk, szokásos esti menet, és közben várakozás. Fiúk szépen elaludtak, kis fájások alakultak.

Éjjel fél kettő körül kiültem a kanapéra, mert rendszeresen jöttek a fájások, 10-15 percenként. A férjem is fent volt, de aztán mondtam, hogy menjen vissza nyugodtan. A szünetekben aludni próbáltam, reggel fél hatkor újabb SMS a bábának, hogy mi a helyzet.

Aztán felkeltek a fiúk, kimentek a pékségbe, ellátmányozta a fiúkat, aztán pedig átmentek anyuhoz taxival, ez ilyenkor a nagy szám. Hazajött, a fájások meg szépen leálltak. Vártunk, de semmi nem történt, teljesen leálltak a fájások. Kora délután odaszóltam Anyunak, hogy a sógorom hozza vissza a fiúkat, mert nincs értelme, inkább írjon a nagy leckét.

Újfent mindenki hazajött, tanultunk, tettünk-vettünk. Én már egyre idegesebb voltam a várakozástól, ezerszer átolvastam a könyveket, mindenféle aggodalmak törtek rám. Fájások jöttek-mentek, de nem rendszeresen, csak ritkán. Estére egy pillanatra a pulzusom is az egekbe ugrott, tele voltam aggódással, hogy hogyan fogom bírni, hiszen már két napja tart, és ezek a fájások is eléggé fájnak már, fel fogom adni, nem fogom bírni. Geréb Ági nagyon kedveseket írt, sokat segített. Víz jött, nyákdugó is, véres is volt a víz.

És akkor éjjel megindultak a szokásos tízpercesek. Fél egy előtt nem sokkal úgy döntöttem, felhívom a bábát, hogy jöjjenek. Nem tudtam, mi lesz, féltem tőle, de az utolsó fájás már olyan hosszú volt valami tolószerű sejtelemmel a végén, hogy nem mertem várni. Mondtam neki, hogy csak tízpercesek vagy még annyi sem, de most már azt szeretném, ha vége lenne. Nem tudtam, jó döntés-e, ráadásul másfél óra volt, mire kiértek, közben már végig azt gondoltam, le is mondom, tuti potyára jönnek. Kettő előtt értek ide, fiúk édesdeden aludtak. Nem tudtam elképzelni, hogy fogunk itt elférni, meg az egész milyen lesz. Kicsit azt érzem, ha előző éjjel összeszedem a bátorságom, és hívom őket, akkor is végigment volna a dolog.

Szóval jöttek, lepakoltak, nagyon kedvesen kezelték a zavaromat. Teát főztünk nekik, beszélgettünk, néha fájdogáltam. Néztek szívhangot, viccesen felvetve, hogy lehet, hogy faros, de aztán megvolt a szívhang. Fájást is vártunk. Miután megjöttek, kicsit változtak a fájások, rövidebbek, de gyakoribbak lettek, jó volt, hogy nem kellett egyedül vinnem ezeket a fájásokat (bár borogatás itt még nem volt, a jelenlét számított). A férjem visszafeküdt kicsit olvasni, ők teáztak, én fájtam.

Aztán kicsit oldódtam, addig a kanapén vittem a fájásokat, aztán elkezdtem járkálni. A könyvespolcnál találtam egy jó helyet megtámaszkodni – végig nagyon jólesett támaszkodni, szorítani, kapaszkodni, a karizmokat feszíteni. És valami a könyvespolcnál változott bennem, talán úgy három körül, de nem néztük az órát. Egy fájás után elmentem a kanapéhoz, és ott már olyan fájás jött rám, mint előtte még nem, a vége erősen tolós volt. Csak annyit mondtam, hogy vannak valami tolóizék, erre mint egy varázsütésre pattantak fel mind a ketten, szedték össze a cuccokat, terítették le a lepedőt, hozták az olajakat, lábasokat, öltöztek át.

És elindult. Masszíroztak, borogattak. A férjem édes volt, elkezdett mosogatni. Szerintem egy pillanatra mindhármunk agyán végigfutott a helyzet abszurditása, még új szivacsot is keresett a mosogatáshoz. Szerencsére valami kellett, vagy már nem is tudom, de örülök, hogy abbahagyta.

Itt még nagyon kedvesen kértem, hova tegyék a borogatást, gondoltam is, hogy ez a szülés még biztos odébb van, mert még túl kedves vagyok. Aztán amikor elkészült a helyem, mondták, hogy álljak fel vagy menjek rá át. Egyrészt nehéz volt tényleg felállni, másrészt itt is egy döntés kellett: ha most felállok és letérdelek, abból szülés lesz.

És akkor felálltam, letérdeltem, és hihetetlen sebességgel elkezdtek jönni a tolók. Itt már kevéssé voltam úrinő, és nem is annyira figyeltem szerintem bentre, mert akkor is nyomtam, amikor nem volt kontrakció. A szomszédok nem hallottak állítólag semmit és a fiúk sem ébredtek fel. Végig kérdezgettem, hogy hol tartunk, meg ezerszer elmondtam, hogy nem megy, de a bábák hangja, mondatai mindig annyira megnyugtatóak voltak.

Aztán jött, kicsit visszacsúszott, jött, kicsit visszacsúszott, végre kint volt a feje, és újabb elhatározással a teste. Egyből hangosan sírt, és én nagyon meg akartam kapni, alig bírtam kivárni, hogy leszedjék a zsinórt a nyakáról, és a lábam közt átadva végre megfoghassam. Fantasztikus érzés volt. Falióra szerint 3 óra 58 perc volt.

Valahogy feljutottam a kanapéra, ott először nagyon bénán sikerült elterülni, de aztán találtunk jó pozíciót, sok vér jött, a lepény lassan jött ki, főleg hogy Jakab nem kapott rá a cicire, mert nagyon szörcsögött, kétszer le is próbálták szívni, de nem nagyon jött úgy semmi, a szájából jött csak. Ismerkedtünk, csodálatos érzés volt, olyan kis ismeretlen idegen, de mégis ismerős. Aztán lett lepény, és csak néztük, néztük egymást. Kicsit kakis volt a baba feneke meg sarka, aztán nyomott még egy jó adagot, így elvitték leöblíteni, utána Apa kapta meg öltöztetni.

Hat körül felkeltek a fiúk, Jaksi sírására (nem tetszett neki a fürdés). A kisebbik nagy örömmel jött ki, hogy megszületett Jaksi, Jöttek, nézték, boldogok voltak. Lemostak, megcsinálták az ágyat, átsegítettek, de nem is voltam annyira szédülős, és aztán bebújtunk az ágyba, jöttek a nagyok is, nagyon jó volt.

A bábák végig mint két tündér segítettek, hihetetlen, hogy kiszolgáltak, figyeltek rám. Szavak nélkül értették egymást és villámgyorsan tettek-vettek. Itt utána minden olyan volt, mintha nem történt volna semmi, a kanapét kellett csak kicsit kipucolni, mert kicsit elcsúszott a lepedő.

Vasárnap reggel volt, nem siettünk sehova, együtt voltunk, örültünk Jakabnak.

Sz. R.

Ábel > > >
Áron > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.