igaz történetek szülésről, születésről

1025. nap: „Jó barlangász lesz” (az elsőszülött)

Megjelent: 2013. júl. 26.

Amióta az eszemet tudom, mindig is kerek családra vágytam (talán, mert ami adott volt, az inkább volt krumpli, mint gömb), legalább három gyerekkel. Férj szerencsére hamar mellém került, és házasságkötésünk után egy bő évvel az első pocaklakó is megérkezett odabentre.

Azt hiszem, elég tudatosan készültem a szülésre, ami található volt neten, könyvtárban infó, igyekeztem begyűjteni. Azt biztosan tudtam, ha egy mód van rá, ép gáttal szeretném a szülést „megúszni”, lehetőleg olyan helyen, ahol lehet kádban vajúdni, és amennyire lehet, békén hagynak, és ami talán a legfontosabb volt számomra, nem viszik el a frissen születettemet. Sohasem értettem a gondolatot: „hagyjuk az anyát pihenni, ezért elvisszük a babáját”. Hát hogyan pihenjek úgy, ha a babót, aki kilenc hónapig a testem része volt, elviszik, nem érezhetjük és szagolhatjuk egymást?? És a baba, akinek kilenc hónapig én voltam a világ, hogyan pihenjen nélkülem?

Így kötöttünk ki végül az egyik alternatívnak, legjobbnak mondott budapesti kórházban, egy olyan orvosnál, aki azóta „sztár” lett, akkor „csak” ember volt és orvos. És egy szülésznőnél, akit ő akkor ajánlott (remélem, azóta megtanulta, amit valóban kell).

Az ifiúr nem siette el az indulást, a kiírt dátum után tíz nappal már indításra kellett volna jelentkeznünk, amikor hajnali fél háromkor úgy döntött, elindul. A dokink azt mondta, első szülésnél ötpercesekkel érdemes elindulni, úgy látszik, a fiam hallotta, mert rögtön ötpercesekkel indított. Meglepő volt az első fájás, annyira, hogy emlékszem, leültem a fürdőszoba küszöbére, annyira meglepett az intenzív méhösszehúzódás. De örültem is, hogy elindult, hogy tényleg ez már AZ lesz, hogy nem kellett elindítani, jön magától.

A mi dokink volt az ügyeletes (heuréka, nem turkál más!), CTG, szép, egyenletes fájások, de még volt kedvem és erőm poénkodni, a doki mondta is, aki így bírja az akkor már talán három(?) perceseket, azzal nem lesz gond. Szerinte még talán öt óra, és meglesz a gyerkőc. Úgyis burokrepesztéssel akart indítani (bő egyujjnyira már vagy két hete nyitva voltam), repesszük meg a burkot. Repesszük, gondoltam, hű, innen akkor már biztosan nincs visszaút.

A víz szép, tiszta (aznap állítólag én voltam az egyetlen tiszta magzatvizes), viszont a repesztés után a fájások kezdenek elviselhetetlenül fájni. Ráadásul a szülésznőnek a mániája a fájás közbeni belső vizsgálat, háton fekve. Hát, ezt kb. az égés közben beléd vágnak még egy lándzsát is hasonlattal tudnám érzékeltetni, azóta sem értem, hogy a fájás előtti és utáni vizsgálat miért nem volt elég. A fájdalomtól szép lassan összemosódtak az órák, arra emlékszem, hogy egy darabig bementem a kádba, aztán már ott is melegem volt (nekem, aki egyébként a fázósság ideája vagyok), hogy a szülésznő újra és újra rákényszerít (nyilván nem fegyverrel, csak helyzeténél és az én helyzetemnél fogva mégis ellentmondást nem tűrően) a fájás közbeni vizsgálatokra. Hogy mondja a férjemnek, hogy a fájások erősek, de mégsem tágulok megfelelően, görcsoldó kell a méhszájamba. Még arra is emlékszem, hogy ezt elutasítottam, egyszer, kétszer, talán háromszor is, aztán valószínűleg feladtam, mert újabb matatás odabent, és Férj utólag mondta (meg a zárómon is rajta), hogy kaptam No-Spát a méhszájamba. Arra is emlékszem, hogy egyre jobban összemosódtak a fájások, a fájdalomtól epét hányok. Meg, hogy csak öt perc szünetet adjon valaki, öt percet, amíg nem fáj, és akkor én jó kislány leszek, és megszülöm ezt a babát, csak öt percig ne fájjon. De nincs öt perc.

Szerencsére Férj van, belekapaszkodom, ő tolmácsolja minimális biccentéseimet, amikor jön a doki és kérdez. Válaszolni már nincs erőm. Vécére akarok menni, már nem hagynak. Négykézláb akartam szülni, de valahogy nem tudom elég szélesre rakni a lábaim. A hátamra kerülök. Nyomjak, nyomok. Ne adjak közben hangot, tartsam vissza a levegőt nyomás közben. Visszatartom. Gyerek ki-be, ki-be. Úristen, szét fogok szakadni! Nem baj, hogy ezt érzem, nyomjak. Szülésznő matat valamit, doki magyaráz, aztán arrébb tolja a szülésznőt, ő védi gátam (máig hálás vagyok neki ezért), és közben magyaráz a szülésznőnek.

Végre, nagy nehezen, több lépésben kibukkan kisfiam (nagyfiam) feje. Én vagyok most a kétfejű szörny, egy furcsa, hosszúkás, lila fejem van odalent. Még két fájás, és kint van az egész. A köldökzsinór a nyaka körül, meg a nyaka körül a hónalja alatt, összesen háromszor rátekeredve (valószínűleg ezért tartott másfél óráig a kitolási szak). Apja vigyorog: „Jó barlangász lesz, nem hagyja odabent a kötelet.”

Kicsit lila még, rám teszik. Apa valamikor köldökzsinórt vág, kicsit később kihúzzák belőlem a méhlepényt. A fiam pedig alig pár percesen kitolja magát a hasamon, és hihetetlenül tágra nyílt tekintettel néz mindenfelé, amerre a kis buci fejétől telik. Mint egy kis marslakó.

Érdekes, hogy bár voltak dolgok, amikről már akkor azt gondoltam, hogy nem így kéne, utólag meg még több, mégis ekkor kaptam azt a hitet, hogy én képes vagyok szülni. Hogy a fiam akkor is egészségesen megszületett volna, ha egyedül vagyok az árokparton vagy mezőn, mint déd- és ükanyáink nem egyszer.

H. A.

Beni > > >
A meg-nem-született > > >
Zoé > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.