igaz történetek szülésről, születésről

1592. nap: Egy nem otthon végződött mese (Hajna születése, avagy a mi VBAC2 történetünk)

1592. nap: Egy nem otthon végződött mese (Hajna születése, avagy a mi VBAC2 történetünk)

Délután van, hamarosan sötétedni fog. Megérkezünk az OVSZ-hez (Országos Vérellátó Szolgálat). Hogy mennyire nem hiányzik így a végén még újabb vizsgálatokra rohangálni… Na, de essünk túl rajta, aztán már csak egy nagy bevásárlás van hátra a napból. Holnap feljön Ági nagyi a tesókhoz, minden adott lesz ahhoz, hogy végre szüljek. A dúlám szerint akár két napra is számíthatunk a császárok után, szóval így kell készülni. Pechemre az OVSZ-ből éppen most távozik a laboros hölgy, de még meg tudjuk beszélni, hogy hétfőn mikor menjek vissza – ha addig nem szülök. Kijövünk Csengével az épületből. Csenge megbotlik egy kiálló kőben, elesik, felhorzsolja a fél arcát, dől a vér a szájából, fogak mind megvannak. Hát így nem ugrunk be hazafelé a boltba, irány haza.

Sorra jönnek a jósló fájások. Már meg sem lepődök, egy hónapja ez megy, főleg autóban szeretnek rám törni. Élvezem őket. Nyugodt vagyok, ma úgyse fogok szülni, nem szülhetek, a segítőim közül ketten ma nem érnek rá, a testvérem (gyerekvigyázó-listás) ügyel, és november 28. amúgy is szomorú dátum a családban.

Hazaérünk. Türelmetlen vagyok. Miért nem indul már Apa a boltba? Kiderül, hogy el kell mennie a testvéréhez egy kulcsért (holnap elutaznak egy hétre, etetni kell a macskát), de csak este lesznek otthon, így hét előtt nem indul el. Hoppá, ők voltak az első helyen a gyerekvigyázós listán, ha éjjel szülnék. Ezt én eddig miért nem tudtam?…

A jóslók még mindig nem szűntek meg. Apa végre elindul. Kivételesen nem ő hív engem a boltból, hanem én telefonálok neki, sürgetem. Fárasztóak az összehúzódások, most nincs kedvem a gyerekekkel egyedül lenni. Megkérdezem, muszáj-e neki elhozni azt a kulcsot. Jó, megpróbálja megbeszélni. Újabb telefonhívás. Elég sűrűn „jóslózok”, lehet, hogy ebből egyszer csak tényleg szülés lesz.

Gyors újratervezés: mi lenne, ha Hugiék hoznák el a kulcsot, és elvinnék a gyerekeket éjszakára? Nem működik, csomagolnak az útra. Bepánikolok. Nappalra van egy csomó ötletem, de éjszakára… Csenge miatt nem aggódom, de Marci csak rokonoknál lenne el, közülük viszont nem ugrasztható mindenki. Közben meg rendszertelenül ugyan, de egyre csak jönnek a fájások, és itt vagyok egyedül a gyerekekkel segítség nélkül. Sírok.

Apa lemondja a kulcsprojektet, hazaszalad. Aztán sikerül átvinni a gyerekeket barátokhoz. Már nem először számíthatunk rájuk vészhelyzetben, megint nagyon hálás vagyok érte. Kettesben maradunk Apával. A dúlámmal is sikerül beszélnem. Figyel. Megnyugszom.

Fürdök. Már megint. Az utóbbi hetekben vízi emlős életmódot folytattam. Most is jólesik. Apa időt mér. Kezd idegesíteni. Nem akarok számolgatni, csak hadd fájjak nyugiban. A fájások két perc körüliek, de nem valami szabályosak. De végre lecsengett a pánikhelyzet, talán most már minden rendeződik, és elkezdődik az igazi vajúdás, mondjuk 15 vagy 10 perces fájásokkal, nyákdugóval, tágulási vérzéssel meg hasonlókkal.

Megunom a vizet, kimászom a kádból. Írok a családnak. Megkértek, hogy mindenképp írjak, ha kezdődik. Még nem vagyok benne biztos, hogy ez az, de ha tényleg beindul, nem lesz már kedvem telefonhoz nyúlni. Meg így este kilenc körül még biztos olvassák, és tudnak szorítani. Legfeljebb reggel újra írok, hogy bocs, vaklárma volt.

Járkálok. Térdelek. Járkálok. Térdelek. A 10-15 percesekre hiába várok, ezek ilyen sűrűek maradnak. Úgy tűnik, ebből tényleg szülés lesz. Akkor viszont most enni kéne, hogy energiát gyűjtsek, később már lehet, hogy nem lesz étvágyam. Kérek egy szendvicset. Beleharapok. Már nem megy le a torkomon. Járkálok. Térdelek. Járkálok. Térdelek. Leparkolok a fotel előtt. Lassan megszűnik minden, csak én meg a fájások vagyunk.

Megérkezik a dúlám. Gyorsan előkészít mindent, de nem érzékelek belőle semmit, csak azt, hogy egyszerre csak odavarázsolódnak a dolgok, gyertyák, olaj, fürdővíz, innivaló. Megint kádban ülök. Masszíroz. Mindig ott, ahol kell. Felpörögnek az események, végképp elveszítem a fonalat. Hangos vagyok, de nem érdekel. Úgy érzem, ha vissza kéne fognom a hangom, minden mást is visszafognék.

Nem tudom, miért, hogyan, de kimászom a kádból. Nem sokat képesek kiizzadni magukból az agysejtjeim, az is nagyon zavaros. Már itt tartunk?… Tulajdonképpen hol tartunk?… Valamikor el kéne indulni… Én már nem megyek sehova… Mennyi van még hátra?…

Aztán jön a kijózanító kérdés. Induljunk? Mert akkor most azonnal öltözés. Ne akarjátok ezt tőlem, én most nem tudok dönteni. Jól van, induljunk el. Ruhákról, csomagokról kérdezgetnek. Nem akarom, hogy kérdezzenek, csak vigyenek, és kész. Mindenki nagyon gyors. Máris útra készen állunk az ajtóban.

Hirtelen egy új, de nagyon egyértelmű érzés: jön a baba! A következő fájásnál a hangom is más, nyögök. Ajjaj… Elinduljunk? Beérünk? Mennyi az út? Fél óra. Tanácstalan vagyok. Nyugtatnak: ha be akarok érni, be fogok érni. Az autóig még kétszer megkérdezem. A hűvös felráz annyira, hogy elgondolkozzak, kiabálhatok-e éjfélkor az utcán. De jön a fájás, és rájövök, ez nem döntés kérdése. Aztán mind beülünk az autóba.

Hátul fekszem, hanyatt. Már azt sem tudom, jobb lenne-e négykézláb. Talán semmitől sem lenne jobb. Apa nagyon óvatosan vezet, mégis minden indulás, fékezés, kanyar elviselhetetlen. Ordítok is szegénnyel rendesen. Te jó ég, ki fogom rúgni az ablakot… Áttámasztom a talpaimat a mennyezetre.

A baba megint lejjebb jön. Megint kiabálok. Baba, baba! A dúlám lehúzza alulról a ruháimat. Folyamatosan figyelnek. Apa néha hátraküld egy-egy biztató infót. „Már a tizenegyedik kerületben vagyunk.” „Megérkeztünk a kórházhoz.”

Ruha vissza. Eltűnt fél pár zokni. Gyorsan a papírokat! Hol vannak? Otthon maradtak. Mindegy, haladjunk. Már nem nagyon tudok járni. Minden erőm egy izomcsoportra koncentrálódik, a többi puding. Apa hátra marad, talán a bőrönd miatt, nem tudom. A viharos érkezésünkre kicsődül a fél sürgősségi. Hova, hova? Szülőszoba! Megpróbálnak alám tolni egy kerekesszéket. Esélytelen.

Az egyik betegszállító megragad, és határozott léptekkel elindul velünk. Vegyes érzés. Se erőm, se kedvem ehhez a vágtához, legszívesebben lerogynék ott a folyosón, de közben tudom, hogy ezen túl kell esni, és jó, hogy ezt félig megoldják mások helyettem. Valószínűleg zeng tőlem az egész kórházi szárny, de már nem nagyon tud érdekelni.

Végre megérkezünk a szülőszobához. Csöngetnünk sem kell, én már „bejelentkeztem”, nyitják is az ajtót. Az ajtóban átvesz a betegszállítótól az orvosom. Ahogy átkarol, ad egy puszit, amitől olyan megérkezés érzésem van, mintha azt mondaná vele: nyugi, most már minden rendben lesz. Ahogy elindulunk, elém áll a szülésznő is, akivel megbeszéltük a helyettesítést. Gyorsan, de nagyon kedvesen bemutatkozik. Felismerem, már találkoztunk, örülök neki. Apa úgy dönt, nem jön be. Beteg. Számítottam rá, hogy így lesz. Szeretném, ha bent lehetne, de így, hogy folyton köhög, engem is zavarna, szóval nem bánom. Ez most amolyan női szülés lesz. A dúlám fennakadás nélkül jöhet velünk. Ha ő nem fogna, el is vesznék.

Belépünk egy szülőszobába. Az alternatív szülőszoba! De hát én nem lehetnék itt! A protokoll szerint császár után nem szabad az alternatív szülőszobában szülni… Márpedig a doktornő és a szülésznő látszólag szüléshez készülődnek. Nem értem. Valahogyan lekerül rólam a felesleges ruha, és szülőszékre rogyok.

Végre megint kettesben maradunk – én és a fájások. Félhomály és csend. A doktornő és a szülésznő előttem térdelnek, dúlám mögöttem ül. Ő tart meg a fájások közben. Nem is értem, honnan van ennyi erő egy ilyen pici nőben…

„Fekete haja van, szeretné megnézni tükörben?” – kérdezi a doktornő. Hirtelen nem is tudom, merem-e látni. De mégis. „Igen, szeretném.” Egy borotválkozó tükörre számítok, a doktornő viszont egy fakeretes tükröt tart elém. Ez is olyan szép. És tényleg fekete a haja. Szeretném látni az arcomat is, hogy elhiggyem, hogy aki ott a tükörben szül, nyílik, az tényleg én vagyok… Hülyeség, ki sem mondom inkább. De még mindig hihetetlen, hogy akkora is leszek, hogy kiférjen a baba. Márpedig hamarosan akkora leszek.

Elképzelhetetlen fájdalom. Éget. Mondták, hogy ilyen, de nem lehet rá felkészülni. Panaszkodom, nagyon ég! A dúlám halkan a fülembe súg: „Megérkeztél a tűzkörbe.” Ettől olyan hangulatom lesz, mintha valami beavatáson lennék… tényleg az…

Nehezen maradok meg a szülőszéken. Javasolják, hogy térdeljek át az ágy mellé. Jó, így sokkal jobb. Biztatnak: „Segíts neki!” Hirtelen kibukkanok a ködös állapotból, mintha kijózanodnék. Ha szétszakadok is, kinyomom a babámat. Két nyomás, megkönnyebbülés. Lenézek. A kisbabám ott fekszik a lábaim között. Még egyik gyerekemet sem láttam így…

Hajna megszületett. Megszültem. Ki kell mondanom, mert felfogni még nem tudom. „Megszültem!” A dúlám megölel: „Hősöm, hősöm!”

Felfekszem az ágyra, rám teszik Hajnát. A köldökzsinór nem túl hosszú, érzem, hogy ráfeszül a kijáratra. Picit kellemetlen, de mégis segít tudatosítani a köteléket, és hogy honnan jött ez a baba. Aztán eláll a lüktetés. Odaadják az ollót a dúlámnak. Elvágja a köldökzsinórt. Ez olyan apukás feladat. Most azért hiányzik, hogy nincs bent, főleg, hogy már többé-kevésbé eszemnél vagyok. De a dúlám, aki végigkísért minket ezen az úton, nagyon megérdemli. Örülök, hogy rábízták.

Hajna2Végre igazán magamhoz ölelhetem Hajnát. Nyugtatgatom. Megnyugtathatom. Nem kell tehetetlenül hallgatnom, ahogy valahol messze sír. Itt vagyok neki, és ő nekem. Nincs katarzis, csak minden rendben van. És ez jó. Már november 29. van. Éjjel egy óra.

Köszönöm Hajnának, hogy végigcsinálta velem, és annyit tanított! Köszönöm Csengének és Marcinak, akik utat mutattak, aztán kibírtak, amíg jártam az utam! Köszönöm Apának, hogy kezdettől fogva kételkedés nélkül bízott a döntésemben, és mellettem állt! Köszönöm a családomnak, hogy sok családdal ellentétben nem akartak eltántorítani, és szorítottak nekem, nekünk! Köszönöm a dúlámnak, Andinak, hogy elkísért az úton, és hogy Az, Aki! Köszönöm M-nek azt a sok mindent, amit soha nem fogok tudni igazán megköszönni! Köszönöm Geréb Áginak, hogy a császármetszés-feldolgozó csoporton bölcsességével bátorságot öntött belém és megerősített! Köszönöm Áginak és Orsolyának, Zsuzsinak, Katának és Gabinak, hogy szakértelemmel és bizalommal támogattak, segítettek és gondoskodtak rólunk! Köszönöm minden közeli és távolabbi barátomnak és ismerősömnek, aki szeretettel gondolt ránk, imádkozott értünk, energiát küldött nekünk, vagy bármi más módon mellettünk állt!

Sz-H. Z.

Csenge > > >
Marci > > >
Véletlenül kiválasztott mesék.