igaz történetek szülésről, születésről

1591. nap: Megint „mi lett volna, ha…” (Marci és egy sikertelen VBAC kísérlet)

1591. nap: Megint „mi lett volna, ha…” (Marci és egy sikertelen VBAC kísérlet)

Most minden másképp kezdődik

A Csenge születését követő eszmélés, majd némi olvasás és tanulás után biztos voltam abban, hogy még egyszer ilyet nem akarok, hogy olyan embereket szeretnék magam köré, akik valóban tiszteletben tartanak engem is, a babámat is, és magát a szülést, születést is. Szerettem volna megkapni minden esélyt a természetes szülésre, mert úgy gondoltam, a császáros előzmény ellenére is ez a legjobb választás a babámnak és nekem. Persze felkészültem arra is, hogy műtét lehet a vége, úgy voltam vele, hogy indokolt esetben el tudom majd fogadni, csak ne érjen minket olyan méltatlan bánásmód, mint előzőleg, és ne maradjanak bennem kérdőjelek a szülés kimenetelét illetően.

Egy kis Élet elvesztése után karácsonyra ajándékot kaptunk: újabb két csíkot. A várandósság alatt minden rendben volt, a doktornővel, majd a szülésznővel bizakodva vártuk a szülést.

A testem ezúttal nem némán készülődött. Talán leginkább a császár utáni szülésre vágyó anyák tudják, milyen az, amikor az ember lánya hálás minden kellemetlen tünetért, végre én is megtapasztalhattam, mik is azok a keményedések és jósló fájások. A vizsgálatok is reménykeltőek voltak, minden jel arra utalt, hogy alakulnak a dolgok.

Egy 39. heti vizsgálat szerint már a méhnyak megrövidült és felpuhult, de még eléggé hátul volt. Marci feje egészen mélyen helyezkedett el, teljesen irányban állt, látszólag sínen voltunk. A következő szűk egy hétben egyre gyakrabban indultak el gyengébb-erősebb fájások kisebb-nagyobb rendszerrel. Félnapokat, éjszakákat töltöttem ilyen gyanús jóslózgatásokkal.

Elérkezett a terminus napja. Menetrend szerint ismét vizsgálat, a helyzet ugyanaz, a CTG és a flowmetria kiváló. A doktornő azt javasolta, hogy borozgassak, fürdőzzek sokat (izom)lazító céllal, és mivel ezek a többórás jóslók eltarthatnak még napokig, használjak ki minden percet a pihenésre.

Pár nap múlva még az eddigieknél is gyanúsabb folyamatok indultak el: egyre sűrűbb pisijáratok, hasmenés, pocakfeszülés, majd tízperces fájások. Az estét idilli várakozásban töltöttük, Csengével fürödtünk, közben énekeltünk Marcinak, hogy bújjon ki, aztán mesét olvastunk, amit meg-megszakítottak a fájások.

Apa a várható éjszakai műszakra való tekintettel felment az emeletre Csengével aludni, én pedig lent egyedül folytattam a fájást, szedtem a homeós bogyókat, szőlőt eszegettem, és járkáltam fel-alá a félhomályban. A tízpercesek eltartottak hajnalig, de végül ez az éjszaka is a kiábrándító bealvással végződött.

Innentől kezdve a fájások mindennaposakká váltak, idegőrlő időszak volt. Átestem három főorvosi bemutatáson, a terminus átszámolásával nyertünk még két napot, időközben szűk egyujjnyira nyíltam, és vártam, hogy az egyre erősebb gyanújelekből végre legyen valami.

Az utolsó főorvosi bemutatáson – ahogy arra számítottunk – a főorvos ballonos indítást javasolt. Tudtam, hogy nem lehet tovább feszegetni a protokoll szabta határidőt, és ragaszkodtam az orvosomhoz is, így beleegyeztem. A terv a következő volt: este befekszem, felteszik a ballont, reggelre kiesik vagy kihúzzák, majd burokrepesztés és rásegítés oxitocinnal. Utóbbi egyáltalán nem tetszett, de arra gyúrtam, hogy majd megpróbálom halogatni.

Ami viszont nagyon elkeserített az az volt, hogy a főorvos a helyzetből adódóan kevesebb mint 50% esélyt jósolt a sikeres VBAC-re, kérdezték is, hogy biztos meg akarom-e próbálni, mert nem lesz könnyű menet, de nem akartam addig feladni, amíg akár egy százalék esélyünk is van.

 

Hát akkor szüljünk…

A megbeszélt este jelentkezem a felújítás miatt ideiglenesen kialakított szülőszobán. Kb. kilenckor teszik fel a ballont. Maga a „katéterezés” fájdalommentes, de a ballon feltöltése rém kellemetlen. Ahogy visszaérek az ágyamhoz, rögtön beindulnak a fájások, az eddigieknél ráadásul még erősebbek, kb. hétpercesek. Így töltöm az éjszakát, és megpróbálom élvezni, hogy valami történik, hangosan átsóhajtom a hullámokat, közben pedig próbálok elbóbiskolni. Apával is tartom a kapcsolatot, aki az izgalomtól szintén nem tud aludni, és állandó készenlétben van, hogy mikor kell visszaszaladnia hozzám a kórházba.

Hajnalban jönnek ellenőrizni a ballont, ami sajnos nem csúszott ki magától, így jön a húzatás. Ez úgy történik, hogy egy madzaggal vizes tömlőket kötnek a katéter végére, amiket lelógatnak az ágy végében, és a súlynak köszönhetően kicsusszan a ballon. Na, ezt az érzést nem kívánom senkinek…

A ballon mindenesetre megtette a hatását, 4 cm-re tágultam, de a méhszáj érthetetlen módon továbbra is hátul maradt. Addigra befut a szülésznőm és a doktornő, mindketten megpróbálják megrepeszteni a burkot, de nem érik el, így a főorvost hívják segítségül, akinek végre sikerül megrepesztenie. Tiszta a víz, megnyugszom, ez is rendben… A burokrepesztés után egy kis szusszanás következik, majd újraindulnak a fájások, hat-, majd ötpercesek, egyre intenzívebbek, jól beléjük lehet merülni.

Közben elkezdik visszaköltöztetni a szülőszobákat az emeletre, ez megint megnyugtató, így nem abban a szükség szülőszobában kell majd szülnöm. Valamikor 11 és dél között kerülünk fel a felújított szülőszobába. Fent még elég nagy a nyüzsgés, a folyosókon jönnek-mennek-pakolnak az emberek, még behoznak egy-egy képet, kukát, ilyesmit, ami eléggé zavar, de még eléggé az elején vagyunk ahhoz, hogy ne blokkoljon le teljesen.

A szülésznőm beszúrja a branült, megkapom az első adag antibiotikumot (Strepto miatt), a doktornő pedig megvizsgál: 4-5 cm-es, de még mindig magasan álló méhszáj. Szedem a Caulophyllumot, élvezem a fájásokat, hagyom magamból kiszakadni a hangokat, hadd jöjjön kifelé minden. Amíg viszonylag lájtos a folyamat, addig Apa majdnem leesik a székről a fáradtságtól, ami egy picit aggaszt, de ettől függetlenül igyekszik helyt állni, és ahogy beindulnak a dolgok, mintha adrenalinfröccsöt kapna.

A fájások egyre sűrűsödnek, erősödnek, de a méhszáj csak nem akar lejjebb jönni. Ez főleg azért jelent problémát, mert így Marci feje, ami alapvetően haladna szépen a megfelelő irányban, így a méhszáj helyett pont az előző császármetszés területét húzza. A menetrend szerinti oxitocint egyelőre sikerül elodázni, helyette No-spás és izomlazító injekciót, hátha végre megadja magát a testem.

Ekkorra már egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a szülésznőm nem lesz velünk végig. (Utóbb kiderült, hogy be kellett ugrania ügyeletbe helyettesíteni, ráadásul a költözés mellé még bejött az is, hogy aznap teltház van, így miután ellátja körülöttem az alapvető teendőket, szalad is tovább.) A doktornő viszont rendkívüli módon helyt áll, pedig alaposan megizzasztjuk. Mindent elkövet, hogy sikerüljön változtatni a lehetetlen helyzeten, fájások közben megpróbálja előrehúzni és megtartani a méhszájat, ami irtó fájdalmas, de a cél szentesíti az eszközt…

Ezután újabb piszkálás nélküli, nyugis vajúdás következik, és sikerül tovább halogatni az oxitocint, helyette infúzión kapok folyadékot meg cukrot, hátha a keringésemmel együtt az események is felpörögnek. Ahogy telik az idő, egyre inkább fenyeget a műtét, de mivel az újabb vizsgálat során a doktornő lát némi haladást, előbb megkérdez engem, hogy számomra bírható-e még a dolog (igen), majd hívja az ügyeletes döntéshozó orvost konzultálni, hogy műtét helyett rásegíthetünk-e oxitocinnal.

Ez az orvos is megvizsgál – elég durván (már 6 cm, éljen!), és rábólint. Délután négy körül indul az oxitocin, a fájások rövid időn belül átalakulnak: eddig is nagyon erősek voltak, de el tudtam bennük merülni, tényleg hullámszerűek voltak, de most szó szerint fájások jönnek kétpercenként, majd szinte már szünet nélkül. Apa szerint a hangom is megváltozik, inkább sikolyszerű, és amíg eddig két fájás között elbóbiskoltam, vagy ébren, de valahonnan nagyon távolról érzékeltem a külvilágot, addig most elmúlik ez a függönyön túli érzés, és sokkal inkább pánikszerűen élem meg az egész helyzetet.

Az oxitocinos fájások egyre elviselhetetlenebbek, az utolsókkal már úgy érzem, túllépnek a tűrőképességem határain, kis híján leesek az ágyról, közben könyörgök, hogy zárják el, és adjanak valamit, amitől elmúlik. Az elviselhetetlen, szünet nélküli fájdalmak mellett egyre kifejezettebben kezdek érezni éles fájdalmat a hegem körül és a méhszájamban is. Pánik. Minden fájás közben rettegek, hogy ezt már nem fogja bírni a heg, de ha jobban belegondolok, nem tudom, hogy ezt a testem üzeni-e vagy az olvasmányaim.

A fájdalom és a heg bizonytalansága erőteljesebb, mint az oxitocintól elvárt haladás, kb. egy óra alatt csak egy centit sikerül tovább tágulni, még órák lennének hátra. Félek a kockázattól, a doktornő is úgy látja, ez az a pont, amikor nem tudjuk tovább húzni a dolgot. Talán meg is nyugszik. Kb. délután öt lehet.

Felpörögnek az események, jön a műtős, megpróbál a folyamatos fájások és remegés mellett levetkőztetni, és fent tartani az ágynál is keskenyebb tolókocsin. Közben én már olyan állapotban vagyok, hogy mindenki szükségét érzi, hogy úgy beszéljen velem, mint aki nincs teljesen az eszénél (hangosan, tagoltan vezényelnek, félmondatonként újra és újra megszólítanak, kérnek, hogy nézzek rájuk), a dolog amúgy teljesen jogos, mert ha tehetném, lezuhannék valami sötét és csöndes lyukba. Mindenki feszült és sürget.

Az altatóorvos két papírt tol elém, amiket alá kéne írnom, percek kellenek hozzá. Rettenetesen remegek, nem is tudom, hogy fázom-e, vagy inkább kimerült vagyok, vagy félek. Még mindig jönnek a fájások, szünet nélkül.

Rejtély, hogy hogyan sikerült beadni a spinált, kb. hárman fognak le, én meg minden erőmmel próbálok mozdulatlan maradni a görcsök ellenére, közben meg folyamatosan mondogatják, hogy ne feszítsem meg magam, de akkor meg jön a remegés és a fájásba való beledőlés. Ez lesz az utolsó fájás – nyugtatnak, és végre beadják, majd hirtelen hátradöntenek, és jön a melegség a lábamba. Jólesne teljesen ellazulni, de nem lehet, mert folyamatosan kérdezgetnek, csipkednek, hogy hol érzek még, mindenki sietne már a műtéttel, egyedül a doktornő és a közben csatlakozó szülésznő sugároz némi nyugalmat.

Aztán jön a műtét. Próbálom elterelni a figyelmemet arról, hogy engem most felvágnak, beszélgetek a körülöttem állókkal. Megkérdezem, bejöhet-e Apa. Nem, ez mélyen elszomorít, de a szülésznőm megnyugtat, hogy ő kint fogja várni Marcit. Megkérem, hogy majd nagyon szeretgessék meg a picit, és reménykedem, hogy ő egészen máshogy érkezhet, mint annak idején Csenge.

Mikor már azt sejtem, hogy lehet látni, megkérdezem, mi a helyzet a heggel. Egyben van. A műtét ismerős terep: már nem lep meg a huzavona, és nincs halálfélelmem a fulladásérzéstől.

Fél hatkor végre kiemelik Marcit. Figyelem, ahogy a szülésznő gondosan és óvatosan ellátja, aztán végre odahozza hozzám, megmutatja az ajakhasadékot, és elmondja, hogy máshol ép, nem lesz vele gond szopizásnál sem. Amennyire lehet, rám teszik, kikötik a kezem, hogy átölelhessem, megpuszilhassam, aztán viszik Apához, hogy összemelegedhessenek. Meglepődök rajta, mennyire nem zavar a hasadék, igaz pici. Még így is gyönyörű baba, tiszta Csenge, csak szőkés és kék szemű.

Engem összevarrnak, a doktornő most is nagyon kedves, figyelmes, mindent elmond. Hallgatom a műtőben lévő ismeretlenek hülye sztorijait, aztán végre kész vagyok, átraknak a kocsira, és gurulhatunk Marcihoz. Útközben még mindig remegek, a folyosón hallom, ahogy mindenféle emberek sajnálkoznak felettem.

Marci2A kórteremben lefektetnek, betakarnak egy meleg takaróval. A doktornő és a szülésznő igyekeznek a lelkemet ápolni, nyugodjak meg, mindent megtettem, többet is… Közben már hozzák is Marcit, a szülésznőm rám teszi, Marci pedig rögtön rácuppan a cicire, és békésen szopizni kezd. A szülésznő figyeli, hogy valóban jól megy-e a szopizás, Marci nem hagy bennünk kétségeket, nem lesz gond.

Pár órán keresztül így vagyunk együtt, közben befut néhány rokon, gyönyörködnek, majd távoznak. Idővel elviszik Marcit is, de most nem aggódom, megkérem, hogy hozzák be, ha sír, és tudom, hogy ebben a kórházban nem fog semmi olyat kapni, amit nem szeretnék. Persze jó lenne, ha velem maradhatna, de a „többnapi szülés” után nem érzem magamat sem alkalmasnak rá, így biztonságban lesz.

Éjfél után még vár rám egy felkelés, félek tőle. Aztán nem is a fájdalom lesz a gond, az kisebb, mint amire számítottam, de az első kísérlet kudarcba fullad, mert majdnem elájulok. A második kísérlet gyors sikerrel jár, a zuhany megváltás. Hajnalban hozzák is Marcit, és el sem viszik többet, nem is hagynám.

 

Epilógus

Egy ideig még tartott az eufória, aztán lassacskán csak bekúsztak a kérdőjelek. A legkínzóbb az volt, hogy már megint nem sikerült, hogy talán tényleg nem vagyok képes arra, amire a nők többsége igen… Újra és újra végigpörgettem magamban Marci születését, és rá kellett jönnöm, hogy bár a közvetlen segítőim igyekeztek mindent megtenni azért, hogy elkerüljük az újabb műtétet, a protokoll és a körülmények nem álltak mellettünk. Egyre több részletben ismertem fel, hogy a sok beavatkozás, ami értünk történt, nem volt más, mint puszta erőszak a természet ellen. Így bár sokáig azt gondoltam, hogy ezután nem lesz hiányérzetem, végül mégis az maradt, hogy mi lett volna, ha…

Sz-H. Z.

Csenge > > >
Hajna > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.