igaz történetek szülésről, születésről

1575. nap: Nincs B terv (várandósság és Martin Babusz születésének története)

1575. nap: Nincs B terv (várandósság és Martin Babusz születésének története)

Sosem gondoltam volna, hogy az én kiskönyvemben is csak négy bejegyzés lesz, ami elvileg a minimum ahhoz, hogy az anyasági segélyt megkapjuk. A nőgyógyászomtól – akihez összesen kétszer mentem el (mivel úgy hallottam, nem nagyon támogatja az otthonszülést, nem volt erőm saját tapasztalatból is meggyőződni erről) – elbúcsúztam a várandósság felénél. Ajánlásból kaptam egy másikat, aki ugyan támogatja az otthonszülést, de szülést nem vállalt, akkor sem, ha mégis kórházba kéne menni valamiért. Nála egyszer jártam, utána rájöttem, hogy végül is mi pluszt tud nekem adni így? A vizsgálatokra nem éreztem, hogy szükségünk lenne, nem gondoltam, hogy egy kívülálló fogja jobban tudni, hogy hogy vagyok, vagyunk.

Így alakult, hogy az utolsó harmadra nem volt sem orvosom, sem kórházam. Mivel nagyon fontosnak éreztem a B terv létezését (ha az A=otthonszülés nem jönne össze), ez a helyzet eléggé zavart. Ekkor hallottunk elég jókat egy magánkórházról, ami még viszonylag megfizethető árakkal dolgozik. Gondoltuk, hogy tökéletes lesz B tervre. Fel is hívtam őket, mire meglepődve tapasztaltam, hogy otthonszülőként egyáltalán nem látnak szívesen (úgy se, hogy ha nem megindult szüléssel mennék, hanem egyszerűen, ha csak meggondolnám magam). Az egyetlen út ahhoz, hogy ott szüljünk, hogy ha a 36. hétig elmegyek egy vizsgálatra. Jó, gondoltam, ennyit még meg lehet tenni a B terv létrehozásához, bár sok „gusztusom” nem volt egy férfi dokival ilyen női dolgokról (mint babavárás, szülés) beszélgetni. Azt természetesen már jó előre eldöntöttem, hogy nem hagyom, hogy megvizsgáljon. Szerencsére ez neki sem jutott eszébe (ez szimpatikus volt). Mondjuk, amikor közölték a vizsgálat után, hogy jó, akkor szülhetek náluk (igazán kedvesek, köszönjük a lehetőséget, hogy egy kalap pénz legombolásáért cserébe ezt megengedik), sorolták a szükséges vizsgálatokat és hogy a biztonság kedvéért az aneszteziológussal is egyeztessek majd, hiszen egy szülésnél soha nem lehet tudni, mire lehet szükség… Ezek után Párommal egymásra néztünk, és úgy gondoltuk, akkor most ugrott a B terv. Még arra is gondoltam, esetleg temetőkkel is felvehetném a kapcsolatot, hiszen ez alapján, végül is ki tudja – mint tudjuk, a szülés veszélyes dolog –, nehogy már sírhely nélkül maradjak… Hát így álltunk, B, C tervek híján.

Sorra gurultak le a kövek, ahogy hárultak el az otthonszülést megakadályozó tényezők (fejvégi fekvés, betöltött 37. hét stb). Persze valamennyi leheletnyi pesszimizmus mindig maradt bennem, nem mertem elhinni, hogy nekünk is sikerülhet – annyira vágytam rá, és épp emiatt féltem a csalódástól.

Bár mi Párommal végig arra készültünk, hogy a terminus után érkezik majd Babácskánk (ahogy elsőszülöttünk, Marcus is később jött), az első (és egyetlen) bábai vizsgálatnál jelezte bábám, hogy a méhszáj puha, rövidebb, és már picit nyitva is van, nagy eséllyel mégis terminus előtt szülünk. Hamarosan a színtelen-szagtalan folyásom (ami az utolsó időszakban kezdődött) mennyisége megnőtt, akár az is lehet, hogy már a magzatvíz szivárgott?

Váratlan ötlettől vezérelve Párom elvitt minket – az ekkor még csak három fős kis családot – augusztus 20-ai tűzijátéknézésre egy budapesti szállodába. Kisfiunk nagy örömére az egész délutánt a wellnessben töltöttük, utána éttermi vacsi, és jöhet a Dunára néző ablakból a tűzijáték élvezése. Másnap gyorsan hazajöttünk, wellnesscuccok ki, ovis táboros cuccok be. Mert ekkor kezdődött az óvodai tábor, amit semmiképpen sem szerettem volna kihagyni (tavaly is olyan klasszul érezte ott magát Kisfiam), így legalább egy éjszakára lementünk. Igaz, fél éjjel nem aludtam, annyira féltem attól, hogy esetleg beindul a szülés (annak ellenére, hogy a tábortársak biztosítottak maximális segítségükről, akár az éjszaka közepén is – szülés „levezetésre” is akadt pár önjelölt jelentkező).

Este hazaértünk (végre!, a kétnapos jövés-menés után), másnap reggelre rózsaszínessé változott a folyás, majd pirosas is lett, és egyre nagyobb mennyiségben jött. Bábám megerősítette, hogy ez már a nyákdugó lehet, pihengessek, éljem az életem. Délutánig kettesben voltunk itthon Kisfiammal, sokat pihengettünk, bújtunk, olvasgattunk. Igazi megkoronázása volt az elmúlt két napnak, amikor is kvázi elbúcsúztattuk háromfős családunkat, hogy majd meg tudjon születni a négyfős.

Tizenöt óra előtt nem sokkal lágyan elindultak az összehúzódások. Páromat kezdtem hajkurászni, úgy éreztem, jobb volna, ha már itthon lenne. Persze, ahogy az ilyenkor lenni szokott, nem értem utol (számomra napoknak tűnő) egy órán keresztül. Kellően sikerült ettől felhúzni magam és kiborulnom. Szegény Kisfiam, őt is jól felzaklattam ezzel, kár, hogy így zárult kettőnk idillikus aznapi együttléte. Mindeközben, mivel realizáltam, hogy most akkor tényleg szülni fogunk, mint a mérgezett egér, próbáltam egy kis rendet kovácsolni a lakásban (az „utazások” cuccai még szanaszét hevertek), mosást berakni…

16.30-ra végre hazaért az eltévedt bárányka, és (talán ettől) az összehúzódások is sűrűbben jöttek, olyan párpercenként, de kb. csak félpercesek voltak. Teljesen bírhatóak voltak, amikor tartottak, járkálgattam, ringatóztam, és nagyokat lélegeztem. Közben még gyorsan megfőztem egy húslevest is, hogy legyen majd mit enni a bábáknak az órákig tartó vajúdásban. Párom elég nyugtalan volt amiatt, hogy gyakran jönnek a hullámok, így ő is hívogatta a bábát (ezek szerint bábám jól beültette fülébe a bogarat, hogy az én szülésemhez majd rohanni kell – ezt még hetekkel ezelőtt mondta).

18.30 körül beültem egy jó meleg kád vízbe. Természetesen Fiam sem maradhatott ki a buliból. Együtt tespedtünk a vízben, bár az összehúzódások alatt néha már sok volt nekem a nyüzsi, amit csapott.

A segítőink (két bába és egy doula) 19 óra után érkeztek meg (még jó, hogy bábám nem rám, hanem magára hallgatott, és időben elindult a tőlünk egyórányira lévő otthonától). Általában azt mondják, hogy egy ilyen változás mindig kis szünetet eredményez a vajúdás folyamatában. Én ezt egyáltalán nem éreztem, inkább azt, hogy megnyugodtam, hogy itt vannak, bábám vizsgálat nélkül is tudta, és bíztatott, hogy jól haladunk. Néztek egy szívhangot egy erősebb hullám közben, utána persze Marcuskámnak is meg kellett vizsgálni a szívét. Szerencsére mind az övé, mind a Bébié rendben lévőnek bizonyult.

Lassan erősebbek lettek az összehúzódások, így kiküldtem Marcust a vízből. A bábák csináltak hangulatfényt, gyertyát gyújtottak, bár azt hiszem, nagyon már nem izgattak ezek a dolgok. Egyre lentebb kezdtek feszíteni az összehúzódások („Ez nagyon szar” – mondom én. „Hol szar?” – kérdi a bábám), és már a messziről behallatszó gyerekhangok is zavartak, így bemenekültek Páromék a gyerekszobába játszani, olvasgatni.

BabuszAz utolsó egy-két „sima” összehúzódást már nyögésekkel kísértem, és hamarosan megérkezett a tolóinger is. Legnagyobb meglepetésemre ekkor már ordítottam (és szorongattam a doulám kezét, amit ezúton is köszönök). Bár melegem volt, kértem, hogy zárják be az ablakot, az utca népe ne az én kiabálásom hallgassa. Kicsit örökkévalóságnak tűnt, mire kibújt a fej (előtte még a burok egy darabja jött, és ott lifegett egy-két tolófájás erejéig a lábam között), pedig az egész nem lehetett több 20-25 percnél. Mivel rajta volt Babusz (Marcus adta neki ezt a nevet, születése után) nyakán a köldökzsinór, emiatt nem volt valószínűleg gyorsabb a kitolás, hiszen mindig visszacsúszott. Bábám minden tolás után a szünetben nézte a szívhangot. Végig minden rendben volt. Miután kibújt a fej, egy-két tolás után megérkezett a többi testrész is. Azonnal a pocakomra került, ekkor szóltam a bábáknak, hogy hívják be a család kint várakozó, játszadozó részét is.

Szerettem volna, ha beülnek (legalább Kisfiam) mellénk a kádba ismerkedni az új jövevénnyel, de sajnos, mivel véres lett a víz, és nem lehetett tudni, honnan és milyen mennyiségben jön (kórházi szülésemnél, hála a jó kis gátmetszésnek és hasból kinyomásnak, szanaszét szakadtam, rengeteg vért vesztettem, volt is kis izgalom), ki kellett kászálódnunk a kádból. Ehhez a köldökzsinórt is sajnos elvágták.

Lebotorkáltunk a hálóba, és szerencsére kiderült, nincs semmi gond, senki nem vérzik jobban a kelleténél. Ugyan pici repedésem lett, így a méhlepény (amit még érdeklődéssel megszemlélt Kisfiam – hála a Szia Baba! című mesekönyvnek) megszülése után egy öltéssel összevarrták a bábák. Különleges élmény volt, este 10 óra lévén ekkor már aludt a Nagyfiúvá avanzsált Kisfiam, így mobiltelefonok nyújtotta lámpafénynél ejtették meg ezt a beavatkozást. Nagyon jó volt, hogy mindig pontosan tájékoztatott a bábám, hogy mit csinál, és hogy mit fogok érezni. Így nem ért meglepetés, és nem is volt fájdalmas a varrás (injekció nélkül kértem).

Miután minden szálat elvarrtak, húsleves kanalazása helyett hazamentek kedves segítőink. És lassan mi is nyugovóra tértünk.

Köszönöm bábámnak, Edinának, hogy a várandósság és szülés alatt is mindvégig bízott bennem, hogy megtanított hinni a testemben és a testem jelzéseiben. Köszönöm, hogy segítségével, nyugodtságával és támogatásával lehetővé vált és megvalósult az álmom (hogy itthon, békében, biztonságban és boldogságban érkezik meg közénk Kisbabánk), amiben talán még én magam sem mertem igazán hinni.

Köszönöm Páromnak és Nagyfiamnak is, hogy végig bátorítottak, és velem tartottak ezen az úton. Megnyugtató és fontos volt számomra mindkettejük (testközeli, majd kicsit távolibb) jelenléte a vajúdás és szülés óráiban.

És köszönöm pici Martin Babusznak, hogy segítségével, együttműködésével igazi szülő nővé érhettem (egy „levezényelt”, beavatkozásokkal teli kórházi szülés után).

H. V.

Marcus > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.