igaz történetek szülésről, születésről

1556. nap: Adél születése, kis családunk születése

1556. nap: Adél születése, kis családunk születése

Első gyermekem születését szeretném leírni. Most várom a másodikat. Kórházban szültem. Az otthonszüléssel korábban, testvérem révén kerültem kapcsolatba, aki második és harmadik gyermekét otthon hozta a világra, a harmadikat Geréb Ágival. Mikor először beszélt nekem erről, nagyon megijedtem, hogy mi lesz velük otthon, azt hittem, hogy micsoda veszélyes dolgot művel. Mit tudtam még akkor! Aztán sok mindent hallottam, olvastam és tapasztaltam rajta, rajtuk keresztül is, és kicsit már másképp látom a dolgokat…

Adél születése előtt felmerült bennem is az otthonszülés gondolata, de első szülés révén nem tudtam, hogy mi fog történni, féltem, hogy mi lesz, nálam hogy fog ez menni, illetve az is visszatartott, hogy nem volt még semmilyen legális út erre.

Egy közeli kórházat választottam, ami ismert haladó szemléletéről a szülészetben, azaz a természetes szülést igyekeznek támogatni, persze szerintem ez elsősorban személyfüggő dolog, ha meg is van hozzá a háttér. Próbáltam orvost is, szülésznőt is úgy választani, akik elkötelezettek ebben az irányban. Az orvos is, a szülésznő is jelezte előre, hogy lesz pár nap a szülés kiírt időpontja előtt másfél héttel, amikor nem elérhetőek. Gondoltam, úgysem akkor fogok szülni, hát Adélka másképp gondolta.

Előző nap még sikerült délután barátokkal szalonnát sütni (ideális diéta szülés előtt), majd egy jó nagyot sétálni, amit kicsit fárasztónak találtam, de még pont jól is esett. Este sokáig beszélgettünk lefekvés előtt, amikor már valamit elkezdtem érezni, de betudtam a szalonna miatti hasfájásnak. Két-három óra alvás után felébredtem, és ekkor már kezdtem sejteni, hogy itt másról lesz szó. Hajnali három körül tízpercenként jöttek a fájások, reggelre kb. hétpercenként, de akkor már eléggé fájtak is, eléggé ahhoz, hogy azt kérjem, hogy inkább menjünk be a kórházba. Sajnos a fogadott szülésznő nem volt elérhető, hogy kérdezgessem, hogy mit kéne tennem.

Május volt, kint nagyon meleg, bent még melegebb, sokan szültek, és a kórházban valahogy elromlott a fűtés, és nem lehetett kikapcsolni. Sikerült bejutnunk, találkoztam az ügyeletes szülésznővel, aki megvizsgált, mondta, hogy kétujjnyira tágultam, még be kellene mennem a vajúdószobába a többi vajúdó és várakozó nőhöz. Ide sajnos a párom nem jöhetett be velem.

Ekkor már nagyon fájtak a fájások, és eléggé egyedül éreztem ott magam. A szülésznő nem nagyon ért rá, nagyon sokan voltak, volt, aki hasonló állapotban volt, voltak, akik beszélgettek, mert csak gyanúval jöttek be, és az meg nem jutott eszembe, most sem értem, miért, hogy kimenjek az osztályról a páromhoz. Végül mégiscsak jött a szülésznő, hogy valaki nagyon izgul értünk odakint, így kimentem, de nem nagyon ment sem az állás, sem a sétálás, így visszamentem.

Ezzel el is telt újabb két óra kb., aztán újra megvizsgáltak, és bejuthattunk egy szülőszobába, ami már nekem nagy megkönnyebbülés volt, mert együtt és egyedül lehettünk végre. Itt, azt hiszem, az ügyeletes orvossal is megismerkedtünk már. Beültem valameddig a kádba, aztán egyszer csak jött az orvos, hogy ki kéne szállnom, mert meg kell vizsgálnia. Kijöttem, lefeküdtem az ágyra, aztán már nem is túl sokat mozogtam, valahogy nem voltam képes felállni, próbáltak a párom és a szülésznő vizet meg szőlőcukrot belém adagolni, de valahogy nem igazán kellett semmi sem, csak a fájásokra bírtam figyelni, hogy valahogy kibírjam őket.

Az orvos egy idő után elkezdett izgulni, hogy miért nem reped már meg a magzatburok, és meg kéne repeszteni, mondtam, hogy nem szeretném, vonakodva, és a szülésznő rábeszélésére beleegyezett, hogy várjunk. Legközelebb a szülésznő vizsgált meg valamivel később, amikor vizsgálat közben elpattant a magzatburok.

Ez után meg a tolófájásokat kérdezgették tőlem, hogy érzem-e már, még nem éreztem. Az orvoson látszott, hogy kezd ideges lenni, én meg valahogy csak azt szerettem volna, hogy hagyjanak békén, de közben nyilván én is elkezdtem aggódni, mert már nagyon fáradtnak éreztem magam. Egyszer csak éreztem valamit, ami tolófájás volt már, bár nem volt túl erős.

Egy idő után azt mondták, hogy bekötnek oxitocint, mert fájásgyengeség van. Átmentünk a szomszédos hagyományos szülőszobába, ahol bekötötték az oxitocint, és mondták, hogy hamarosan erősödnek majd a fájások. Itt, azt hiszem, Adél rosszul reagált, és közben bejött egy másik orvos is, aki mondta, hogy állítsák le az oxitocint és adjanak glükózos infúziót.

Ekkor a szülésznő is hozzám fordult, és mondta, hogy akkor most engedjem el a babámat, hadd szülessen meg, amikor jön valami fájásféle, akkor nyomjak erősen, ahogy tudok. Itt valahogy aztán felgyorsultak a dolgok, visszajött a lelkesedés, és Adél végre kibújt, odaadták a hasamra, és nagyon boldogok voltunk, a nagy fáradtság is hirtelen elmúlt.

Itt töltöttünk még két órát, aztán átmentünk a csecsemőosztályra, oda sajnos a párom már nem jöhetett velünk. Mondták, hogy Adélt a gyermekorvosi vizsgálat után visszahozzák, ha akarom, mondtam, hogy még szép, hogy akarom. Végül én kerestem meg, mert elfelejtették a kérésem… Ez elég rosszulesett.

Három nap után hazamehettünk, az már nagyon jó volt, nagyon vártam, hogy végre együtt lehessünk hármasban.

M. Á.

Illés > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.