igaz történetek szülésről, születésről

1477. nap: Három fájás erre, három arra (Léna születésének története)

1477. nap: Három fájás erre, három arra (Léna születésének története)

Huszadikán, pénteken Édesapa fotókiállításának megnyitójára mentünk; gyönyörűen hullott a hó, és nagyon furcsán éreztem magamat. Valahogy sejtettem, hogy elkezdődött, de konkrét jelet, amiből tudhattam is volna, nem éreztem. A megnyitón szinte ragyogtam. Így is éreztem, és sokan mondták is. Fotók készültek rólunk, tetszett mindenkinek, hogy mindenórásként így tartom magamat.

Aztán figyelni kezdtem befelé. Kontrakciók. Ja, mérni kellene az időt! Beleborzongtam, amikor világossá vált, hogy szabályos tízpercenként jelentkeznek. Azért tovább mosolyogtam, és pohárral a kezemben ezzel-azzal csacsogtam. Közben mintha már kilenc-, utána meg már nyolcpercenként jöttek volna a kontrakciók. Odasúgtam Édesapának, aki jó házigazda lévén mindenkivel koccintott, hogy most már ne igyon többet, mert hamarosan mennünk kell szülni.

Lassan vége lett a partinak, egy kedves falunkbeli hazahozott minket. Édesapa erősködött, hogy hívjam a bábát, de én biztosra akartam menni, és forró fürdőt véve figyeltem, elmúlik-e a dolog. Persze nem múlt el, erősödött és sűrűsödött, úgyhogy gyorsan kisütöttem az előkészített vacsit, és ettünk.

Aztán hívtam a bábát, és megbeszéltük, hogy lassan indulunk, inkább legyünk benn hamarabb innen vidékről, ha ez engem megnyugtat. Így aztán hívtam apukámat, aki este 11 körül ki is ért értünk, addig nyugodtan és fura mámorban, átszellemülten összepakoltuk a cuccok utóját is.

Kb. éjfélre értünk a Születésházba, ahol már várt minket a bába, befűtött és megágyazott nekünk. Megvizsgált, addigra hatpercenként jöttek az összehúzódások. Ő aludni ment, mondta, pihenjünk mi is, használjuk a házat, kádat, amit szeretnék, és rögtön szóljunk, ha kell.

Éjszaka nem sokat aludtam, elég erősen jöttek a hullámok, sehogy sem találtam kényelmes pozíciót, hol fáztam, aztán meg megsültem. Gyertya égett csak, csendben szólt a zene. Néha énekeltem, ringatóztam, vagy Édesapa mellé gömbölyödtem. Nem volt egyenletes a dolog, megfigyeltem, hogy több kicsi kontrakció után jön egy nagy, ami igencsak fájdalmas volt. Féltem ezektől a nagyoktól, nem akartam őket.

Aztán hajnalban bejött a bába, hogy hogy állunk, mondtam neki, hogy szinte ugyanúgy, na, akkor ő elmegy egy mamához, aki hamarosan szül, de dél körül hív, addigra biztos lesz előrejutás. Ha hamarabb, hívjuk rögtön.

A délelőtt szinte unalmasan telt. Szólt a zene, énekelgettem, táncikáltam hozzá, de éreztem, nem halad a dolog. Ez elkeserített, kicsit bosszantott is. Azt hittem, gyorsabban fog menni, akartam már szülni, és akartam a kisbabámat is.

Délelőtt újra beszéltem a bábával. (Meg sem mertem tőle kérdezni, megszült-e a másik kismama, akihez hajnalban ment.) Az ő ötlete volt, hogy mozduljunk ki, nem vagyunk bezárva, szabadon tehetünk bármit. Ez adott új lendületet a napnak. Felöltöztünk és elindultunk. Attól kezdve felgyorsultak az események. Mivel a Születésház a Városmajor mellett volt, oda mentünk sétálni. Szép idő volt, ragyogott a hó, figyeltük az énekesmadarakat, és soroltam az emlékeimet (gyerekkoromban rengeteget játszottam itt drága nagypapámmal). Közben rendre jöttek az összehúzódások, olyankor megálltunk, lélegeztem, fújtattam. Olyan szép volt, olyan nyugodt és izgalmas.

Aztán enni indultunk, irány a Fény utcai piac és a Mammut. Valahogy semmit nem kívántam, mégis éhes voltam. Bódorogtunk, mit kellene enni és hol. Végül a McDonald’s-ban kötöttünk ki, valahogy a sült krumpli tűnt jónak. Teljesen abszurd volt a teli Mekiben látványosan vajúdni, egy kis feltűnést keltettem is.

Aztán irány vissza, mert egyre jobban gyötört a dolog, és folyni is kezdett belőlem valami. Visszaérve láttam, hogy rózsaszínes, elég bő vérzésem lett. Megijedtem, nehogy emiatt kórházba kelljen menni. Telefonáltunk a bábának, aki mondta, hogy ez tágulásos vérzés, és úgy tűnik, beindult a dolog.

Négyre odaért, kedves doula is jött vele. Barátnőm is megérkezett. Addigra már a hatalmas sarokkádban lebegtem, Édesapa és a bába felváltva locsolták kancsóból a meleg vizet a pocakomra, és masszírozták a derekamat, ami le akart szakadni, és borogatták a homlokomat hideggel, ami rettenetes jólesett. Vagy éppen etettek, itattak, tálat tartottak elém, hogy abba hányjak. Csendben és finoman gondoskodtak.

Aztán kimásztam, vissza a gyertyafényes meleg szobába, ahol a bába megvizsgált, szívhangot ellenőrzött, ilyesmi. Nagy párnahalomra borulva térdeltem az ágyon, jöttek az összehúzódások. Én nagyon erősnek éreztem őket, jólesett a talp- és a derékmasszázs is, de a legjobb volt a muskotályzsályás tűzforró vizes borogatás a pocakomra.

A bába tanácsára először a jobb, majd a bal oldalamon fekve vártam őket. (Utólag látom, hogy ő már itt tudta, hogy valami nincs rendben, nem illeszkedett még be a babám feje, és néha túl gyors volt a szívhang.) Betakargattak, és mondták, pihenjek egyet. Akkor aludtam is, azt hiszem, nem tudom, mennyi idő telt el közben.

Ezután újabb vizsgálat jött, kérdezték, nem érzem-e most másképp a fájdalmat, mint eddig, de én akkor is csak olyan derékszaggatónak éreztem. Átültem a szülősámlira, és akkor mondta a bába, hogy rossz érzése van, valamiért nem akar jönni az utolsó szakasz, mintha megállt volna a dolog, a baba nem illeszkedett be teljesen, és ez a tágulási vérzés is kicsit erősebb a kelleténél. Ő javasolja, hogy menjünk kórházba, de ez csak javaslat, meggyőzhetem, ha másképp érzem vagy gondolom.

Nagyon csalódott lettem! Nagyon! De azt tudtuk mindannyian, hogy ha neki valamiért rossz érzése van, arra hallgatnunk kell! Így felöltöztem, összepakoltuk a kórházi pakkot, és a majdnem eltűnt méhszájammal, négyujjnyira tágulva beautóztunk a kórházba. Azt az utat nem kívánom senkinek! Rettegtem, hogy mi lesz a babámmal, mi lesz velem, hogy fognak fogadni engem mint otthonszülőt, és ráadásul piszokul fájt.

Este 11 után értünk be, ott a buroksapka megrepesztése és vizsgálat következett. CTG-re tettek, aláírtam a papírokat. Nem volt beöntés, borotva. Háromnegyed órát vajúdtam így, összevéreztem mindent, telehánytam a kukát, a CTG-görbe nem fért rá a beosztásra.

Végül a szülésznő nagyon tapintatosan oxitocint javasolt, amit elfogadtam. Bekötötte. Addigra annyira kimerült lettem, hogy állandóan elaludtam, mondat közben, fájások közben. Ez nagyon zavart, mérges voltam emiatt, és kétségbeesett, hogy ennyire nem bírom. Hatott az oxi, még rátett egy lapáttal a fájdalomra.

Doktornő (ügyeletes orvos) mondta, három fájást a jobb oldalamon fekve, hármat a balon csináljak. Ez nagyon rossz volt, párom nyomta a derekamat, tartotta a kezét, hogy szoríthassam ész nélkül, és terelte a figyelmemet, mert állandóan a CTG-t néztem, mikor jön a fájás. Mindig elaludtam, mindig álmodtam is, felébredve emlékeztem is rá. Néha bejöttek a szülésznő és a doki, vizsgálat, fejcsóválás, motyogás valami műtétről – ez, ami nagyon megijesztett. A szomszédban visítva szült egy drága mami, nagyon sajnáltam.

Újabb feladat: három fájás erre, három arra. Nem érzek-e székelési ingert? Nem éreztem. Mondták, a következőnél nyomjak, hátha kijjebb jön, és akkor talán vákuummal… Nagyon csalódott voltam. És rettenetesen álmos. Az volt az érzésem, ha hagynám magam elaludni, biztos leállna a szülés. Nyomtam, nem jött kicsit se. Akkor három fájás erre, három arra. Megint nyomjak, megint fejcsóválás, sutyorgás. Persze a doktornő intenzíven rásegített, az alkarjával feküdt a hasamon. Mondtam, nem bírom már, rettenetesen fáradt vagyok. A drága szülésznő simogatva bíztatott, elhitette velem, hogy nagyon jól csinálom, és igenis bírni fogom.

Három fájás erre, három arra… és ez így ment számolatlanul… Újabb nyomás középen. Én is, doki is. Még talán ezek a nyomások, három egy fájás alatt, elviselhetőbbek voltak, mint az oldalamon viseltek. Nem jön kijjebb, pedig vákuummal kellene, mert ha nem, készítik a műtőt. A baba szívhangja viszont végig jó volt, mondták is, csoda, hogy milyen jól bírja, legalább a szívhang nem indokol semmilyen sietséget, beavatkozást.

Akkor mondta az orvos, hogy eltűnt méhszájnál két óra áll rendelkezésre a kitolásra, azután műteni kell, ez a szabály. Na, nekem már csak pár perc volt hátra a két órából, éppen ennyi ideje nyomtam. Akkor vetemedtem odáig, hogy – minden elvem ellenére – kértem a szülésznőt, vigyen a műtőbe, vegyék ki a babát, mert nem bírom tovább, aludni akarok végre. De biztatott, nyugodt volt, és Édesapa is biztatott, és ez erőt adott.

Szóval az utolsó percben, kb. a tizenötödik nyomásra, a doktornővel a gyomromban végre kijjebb csúszott a drága kicsi. Édesapa mondta: „Már látom a fülét!” Ez is erőt adott, ész nélkül nyomtam újra, doktornő gátat metszett. És akkor, vákuum nélkül, természetes úton, de cseppet sem természetes módon megszületett pici Léna. Mind a két keze felemelve, a fejére téve érkezett, ez kicsit megnövelte a körfogatot. Kék volt, rögtön kapott oxigént, ezért nem Édesapa vágta el a köldökzsinórt.

Elvitték füröszteni, akkor már vele volt, és vissza is hozták, de csak pár percre, mert nagyon kimerítette a hosszas menet, és vinni kellett a melegre. Szóval ott volt velünk pár percig, amíg engem varrt a doki, szopizott is. Sajnos a nagy kapkodásban nem vittünk fényképezőt sem és ruhácskát sem a picinek, így telefonos kép van csak.

A kórház végül is kellemes meglepetés volt számomra, segítőkészek voltak a csecsemősök is, amikor éjszaka sírva mentem, hol az üvöltő gyerekemből csalogatták ki a sűrű magzatszurkot, hol masszírozták a bedurrant mellemet.

Két olyan eset volt csak, ami szerintem nem volt etikus vagy humánus: Szülés közben, éppen nyomtam, amikor hallottam, hogy bejött egy idegen férfi, és elkezdett beszélgetni a doktornővel valakiről, hogy közösítsék ki, mert nem szimpatikus senkinek. Na, én ezen a dolgon mélységesen megdöbbenve kinyitottam nyomás közben a szememet, hogy megnézzem, ki ez a faragatlan jószág. Egy orvos volt. Eredmény: iszonyatosan bevérzett a szemem, ami csak hetek alatt gyógyult.

A másik eset már az újszülöttosztályon volt, amikor segítséget kértem egy csecsemőstől. Mondta, menjünk hátra, segít, és kivette a babát a kezemből. Mentem én is, de ő sokkal gyorsabban ment, mint én a fájó gátsebemmel, így lemaradtam tőlük. Egyre messzebb volt a kisbabámmal, és én sírva „szaladtam” a folyosón a babám után, ahogy csak bírtam.

Röviden(?) ennyi a krónikája a dolognak.

Akinek örökké hálás leszek emberségéért, bíztatásáért, belém vetett hitéért, az az ügyeletes szülésznő, Anna. Köszönöm a munkáját ezúton is! Az ügyeletes doktornő, dr. Sz. végül is korrekt volt, kicsit lélektelenül ugyan, de gondolom, mindent megtett ő is a végső sikerért.

Nem maradhat köszönet nélkül az a rendkívüli csapat sem, aki végül a legszebb pillanatot nem élhette át velem, de amíg velük voltam, rengeteget dolgoztak értem alázattal, türelemmel, szelídséggel, finoman: ők a Születésház bábája és egy doulája, valamint barátnőm, Kata. Köszönöm nektek is!

És akinek nem tudom, nem elég szavakkal megköszönni, az drága pici lányom Édesapja, aki nemcsak előidézője volt mindennek, de támaszom, bíztatóm, valamint a vajúdás fotósa is egyben. Köszönöm neki ezt a kicsi Csodát, és azt, hogy velem volt.

G. Zs.

Ágoston > > >
Hédi > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.