igaz történetek szülésről, születésről

1478. nap: A harmadikat karácsonyra kaptuk (Hédi)

Megjelent: 2014. okt. 22.

Szentestére vártam a harmadik babánk érkezését. Szinte biztos voltam benne, hogy valóban aznap jön. Aztán ahogy telt az idő, egyre nehezebb lett, egyre problémásabb, egyre nyűgösebb, és volt olyan, ahogy azért fohászkodtam, hogy csak Mikulásig húzzam ki…

Aztán lassan, de biztosan itt lett a karácsony. Szenteste napján borzasztó ónos eső esett. Na, ónos esőben én biztosan nem hívok ide senkit, tehát nem szülök, és pont. Még délelőtt elmentünk a kórházba NST-re, semmi izgalmas, két napot kaptunk megint. Karácsony másnapja nyugodtan, örömökkel telt, a nagyobbak játszottak, és csak játszottak az új kincseikkel… valójában erre a napra nem is emlékszem…

Aztán éjjel a fiam felsírt, és ahogy odabújtam-kucorodtam visszaaltatni, össze nem téveszthető pukkanás, majd a víz azonnal. Hopp, még a lélegzet is megállt bennem, hiába a harmadik gyermek készül megszületni, mindegyik más tapasztalatokat, érzeteket ad. Itt van most ez a burokrepedés, ilyet még soha nem tapasztaltam, de nagyon érdekes. Moccanás nélkül éltem át a mostanra kézzelfogható közelségbe került szülés finom izgalmát abban a néhány percben, amíg megemésztettem a történteket, és amíg lehiggadtam annyira, hogy tiszta fejjel tudjak cselekedni. Apa aludt már, keltettem, és hívtam Ágit (valamint jó tanuló módjára azonnal betétet tettem, hőmérsékletet mértem).

Ági nyugalma végképp megnyugtatott. Feküdjek le aludni! Jé, erre nem is gondoltam, nagyon jó, hogy mondta, mert biztos nem ezt tettem volna… lefeküdtem tehát. És olyan nagyon szép alvásom volt! Olyan nagyon izgalmas és aktív! Kb. 20 percenként éreztem az összehúzódásokat, nem volt vészes, annyira ébredtem csak meg, hogy csekkoljam az időt, és figyeljek a levegővételre, aztán szunyókáltam tovább.

Hajnaltájban a fiam hányásra ébredt, ezt simán elrendeztem, magam mellé vettem, és mivel nem tudott visszaaludni, énekelni kezdtünk. Gryllusokat. Közben jöttek és jöttek a hullámok! Olyan jó volt! Aztán reggel lett, és én egyre jobban belemerültem magamba. Persze vívódtam is szokásom szerint, hogy most telefonáljak-e már, vagy még korai, de aztán végre – tanulva az előző szülésemkori halogatásból –, végre hívni tudtam a segítségeimet.

Olyan, de olyan szép volt! A karácsonyfánk gyönyörű, fények mindenhol. A gyerekek felszabadultak és vidámak, érkezett a barátnőm, Apa készítette a reggelit… (Na, az betett: én tojásrántottát ilyen elviselhetetlenül büdösnek soha nem éreztem! Borzalmas volt!) Az összehúzódások idejében kezdetben az ellenállok, befeszülök taktikát használtam, de szerencsére egyik szünetben rájöttem, hogy ez nem lesz így az igazi, és attól kezdve lazításra és nagy levegővételekre törekedtem, és így egészen más volt, sokkal intenzívebb és felforgatóbb, és gondolom hatékonyabb is. Kértem a zenéimet! Kaptam. És kaptam vastag zoknit a lábamra, és copfot is, és ezek mind annyira nagyon jólestek! Meghatott a törődés, meg amúgy is, olyan szentimentális lettem! Meghatott a zene (Enya), mélyre vitt, egészem elrepített. Táncoltam egyedül a nappaliban, csukott szemmel, és csak azt éreztem, hogy gyönyörű vagyok! Gyönyörű vagyok, és erős!

Valamikor megjött Ági. És hatalmas örömet és erőt adott, hogy teljes természetességgel mondta, hogy a baba beilleszkedett (ez még az utolsó vizsgálaton sem volt így, és féltem emiatt). Táncoltam, közben a többiek tölteni kezdték a szülőmedencét. Nagyon szerettem volna vízben szülni. Most már elég sűrűn kellett megállnom, jajgattam, már keményen fájt.

Aztán egyszer csak meglepődve fordultam hátra Ágihoz: „Lehet, hogy jön a baba?? Már???” És döbbenten vettem észre, hogy – bár azóta átrendeztük a szobát –, pontosan ugyanott állok, ahol a fiamat szültem, és pontosan ugyanolyan elementáris és felemelő érzés kerített hatalmába. Ági ugrott, és mondta, hogy hát persze, nagyon is meglehet, hogy már jön! Ez teljesen ledöbbentett! Azt hittem, sok idő van még, hogy nem tartok még ennyire előre. Hát de!

HédiA szoknyának magamra tekert ünneplő kendőmet alig tudtuk kibogozni Ágival, hogy levegyem. Mire sikerült, nyomtam is. Újra elcsodálkoztam, hogy ez mennyire teljesen más testérzet, mint ami eddig volt. Szépen és könnyen kibújt a drága kicsi. Istenem, olyan kicsike volt! Lefektettek a kanapéra, és ott volt rajtam, csak öleltem, és ámultam, hogy vége, itt is van, és az előbb még táncoltam, most meg már rajtam fekszik ez a csöpp kicsi kislány!

Nem tudom, hol voltak a gyerekeim, amíg megszültem. Arra emlékszem, hogy egyszer láttam az ajtóban álldogálni valamelyiket. Aztán persze odajöttek kíváncsiskodni, babát, lepényt nézni, érinteni. Istenien voltam, felszabadult és erős és sértetlen, újabb ámulat: teljesen jól tudtam menni! Zuhany, aztán kicsikémmel irány az ágy, beburkolóztunk, és csak szopizott és szopizott…

A súlymérés nem sikerült pontosra, tippeltünk inkább, és a viszonylag alacsony súly miatt felfelé kerekítettünk (ez később, a hathetes babával tüdőgyulladás miatt kórházba kerülve okozott egy kis gondot, mert a hivatalos születési súlyhoz képest addigra még alig tudtunk gyarapodást felmutatni, ami elindította az orvosok fantáziáját).

Gyönyörű, icipici, puha finom kis jószágom volt megint! Sajnos, a szülőmedencém feltöltését nem várta meg a kicsi lányom, így az elkészült vízben a nagyobban rendeztek rendhagyó karácsonyi strandolást.

Köszönöm mindenkinek, aki gondozott, aki elviselt újra, aki körülvett jelenléttel, szeretettel, tudással, békével! Fantasztikus karácsony volt, Hédi született!

G. Zs.

Ágoston > > >
Léna > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.