igaz történetek szülésről, születésről

982. nap: Minden relatív (Franciska)

Megjelent: 2013. jún. 13.

Én mindig nagyon jó gyerek voltam, inkább fiú, mint lány, mert apám fiút szeretett volta, és anya sem nagyon sokat tudott átadni a nőiségből, asszonyságból. Sosem gondoltam, hogy lesz gyerekem, féltem is tőle, magamtól, a kötöttségtől.

Aztán úgy alakult, hogy mégis. Valahol félúton eszméltem rá, hogy szép dolog gyermeket várni, boldogító-kerek érzés, de egyre nagyobb lesz, és egyszer csak meg kell majd szülni. És az nem lesz könnyű.

Egy dologban biztos voltam – kórházban nem. Irtóztam az orvosoktól, ahogy kezeltek, a légkörtől, ami egy kórházban van, no és persze attól, ahogy egy babával bánnak. Vagy ahogy képzeltem – elég szubjektív dolog ez, hiszen az orvosok, ápolók is emberek, nem ellenségek, de valahogy ez élt bennem. Ha Ágiék nem vállaltak volna, inkább egy erdőbe menekültem volna a műszerek, műanyagok, szikék és fecskendők, no meg a fertőtlenítőszag elől. Legalábbis így éreztem.

Nem volt pénzünk, kocsink, barátunk. Albérletben laktunk vidéken. Fogalmam sem volt, hogyan lehet megoldani, hogy a megfelelő időben ott legyek, ahol kell, és legyen mellettem bába. A párom ellenezte az otthonszülést, de támogatott engem.

Aztán eljött a szülés várható időpontja. És eltelt még egy hét. Ha nem indul meg a szülés, akkor eltűnök, nem fekszem be a kórházba…

Éppen Tárnokon voltunk rokonoknál, este mégsem indultunk haza – én korán lefeküdtem, de a fiúk sokáig fenn voltak.

Hajnalban ébredtem hasfájásra. Azt hittem, elrontottam a gyomrom valamivel. Össze-vissza ettem napközben. Aztán gyanús lett, hogy mintha rendszeres időközönként jönnének ezek a hasfájások. Fél óra múlva az érdi Születésházban voltunk, de csak akkor hitte el a társaság, hogy itt tényleg szülés lesz, amikor útközben elfolyt a magzatvíz.

Végtelenül egyedül voltam – annyira távol volt minden ismerősöm, szerettem a szülővé válástól… A családom enyhén szólva nem rajongott a helyzetért.DD2

Útközben hívtuk G. Ágit – mondta, neki két óra múlva indulni kell a reptérre, hívjuk másik Ágit. Hívtuk, de nem értük el. Beértünk a házba, ott valaki kulcsot nyomott a kezünkbe álmos arccal és eltűnt. Bemásztam a kádba, a párom hívogatta G. Ágit, aki hamarosan meg is érkezett mégis. Fél órán belül a kezünkben volt a baba.

Se gyertya, se halk zene, se hosszas vajúdás – néha egy-egy halk szó, amely azóta is támogat, újra és újra erőt meríthetek belőle. Sokszor eszembe jut, hogy honnan tudhatta ott, akkor, szinte ismeretlenül is, hogy mit kell mondani, hogy majd öt-tíz év múlva még mindig igaz legyen, segítsen, ha kátyúba jutok.

Nem tudom, hogyan, mitől lesz könnyű egy szülés. Az enyémet annak éreztem.

Közben hajnal, majd reggel lett, véget ért a megfigyelés időszaka, közben megérkezett a szülésre összekészített holmi, a babaruha, pelenka. Jött a nővérem, hozott enni – addig észre sem vettem, hogy mennyire éhes vagyok. Azóta sem köszöntem meg neki, életem legfontosabb és legjobb reggelijét.

Aztán már nem volt tenni, várni való, összekészültünk, és elindultunk haza. Haza. Furcsa volt a kis csomag a karomban – ott volt a helye, de ráeszméltem, hogy nincs gyerekülésünk, erre nem gondoltunk (hála istennek). Szokogattuk egymást. Azóta is ezt tesszük.

Már óvodás volt a lányom, amikor egy szülésfeldolgozón vettem részt. Csak ott tudatosult bennem, mennyi energiát kaptam én ettől a szüléstől. Hogy mennyi minden tudott bennem elindulni, megváltozni – attól, ahogy Ági hozzám állt, ahogy szülhettem, ahogy bátorított a saját utamon.

Sosem köszöntem meg neki sem. Mindig szerettem volna, de túl félénk vagyok, hogy beszélgetést kezdeményezzek, túl ritkán találkozunk, talán nem is emlékszik rám. Nem is tudom, mit mondhatnék.

Pár éve egy esküvőn összefutottunk. Ahogy jött szembe, nem tudtam egy szót sem kinyögni, csak elindultak a könnyeim és folytak-folytak vég nélkül. Nagyon jó érzés volt, nagyon jó lett volna, ha el tudom neki mondani, hogy mit érzek, mennyire mélyen megérint a jelenléte, mennyire hálás vagyok neki így, a távolból is.

D. D.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.