igaz történetek szülésről, születésről

1439. nap: Kompetens, teljes értékű anya (Veronika születése)

1439. nap: Kompetens, teljes értékű anya (Veronika születése)

Amikor a harmadik gyermekünk megfogant, már túl voltam két vetélésen és két koraszülésen, azok minden hozadékával és következményével. Például nem is gondolhattam otthonszülésre, hiszen az is nagy kihívásnak tűnt, hogy egyáltalán eljussak a betöltött 37. hétig. Mindig csak a következő lépésre koncentráltam: csak életben legyen még a nyolcadik heti ultrahangon… csak életben legyen még a 12. héten… csak érjünk el a 14. hétig… csak kezdjen el mozogni… ha betöltöm a 24. hetet, már van esélye életben maradni… a 28. hét után még több esélye lesz… és a betöltött 35. héttől mehetek a vidéki kórházba, háborítatlanul szülni! Oda, ahová már Ádámmal is terveztem menni, csak a koraszülés miatt nem sikerült.

A 28. héttől elkezdett puhulni és nyílni a méhszájam, és egyujjnyira nyitva voltam. Nem aggódtam, tudtam, hogy harmadik babánál ez már gyakori, és nem számít kórosnak. Sajnos terhességi cukros is lettem, ennek köszönhetően a szokásos vizsgálatok sokszorosát írták elő: plusz ultrahangokat, sok-sok vérvételt, egyszer napi hatot is, NST-re hetente kétszer mentem, meg persze az eredményekért is sorba kellett állnom. Ez a sok mászkálás nem hiányzott a méhszájamnak, sokat keményedtem.

Harminchárom hetes voltam, amikor az egyik vizsgálaton erős fájást mértek – amit én csak keményedésnek éltem meg –, ez, a méhszájam és a cukrom együttesen elég indok volt, hogy beutaljanak a terhespatológiára. Hát nagyon nem hiányzott. Főleg, mivel a szakemberhiány miatt a napi kötelező NST-re hétköznap reggel hatkor kellett lemenni, hétvégén meg hajnali négykor! Persze, hogy olyan korán a baba mélyen aludt még, és esze ágában sem volt mozogni, pedig mindent megtettem, olyat is, amit nem lett volna szabad (például kávét ittam, csokit ettem). Ezért az egész procedúrát megismételték aznap délelőtt, sokszor órák hosszat. Így igen sok időt töltöttem a szülőszobán, a gépre kötve. Nem tetszett, amit ott láttam.

A bordásfal elé nehéz gázpalackok voltak pakolva. A bordásfalba egyébként nagyszerűen lehetne vajúdás közben kapaszkodni, de így csak fali dísz. A kádba kb. hat vajúdólabda volt pakolva. Értelemszerűen vajúdáshoz sem a kádat, sem a labdákat nem szokták használni. Ez is csak dísz. Az egyik sarokban egy összecsukható szülőszék porosodott. A szülésznő bevallotta, hogy azt se tudják, hogy kell kinyitni, és még sosem használták az osztályon.

Kérdezte a szülésznő azt is, hogy hol akarok szülni. Elcsodálkozott, amikor mondtam neki, hogy abban a kisvárosi kórházban, amit választottam, nincs a nő hasán végig a CTG-gép… mert itt bizony van. Ez azt jelenti, hogy a szülőnő vajúdás közben is ágyhoz van kötve, még csak sétálnia sem lehet, mert ezek olyan régi gépek, hogy elég csak megmozdulni, máris nem rögzítenek semmit, elveszítik a jelet. (A kórház egyébként a honlapján így hirdeti magát: „rendelkezésre állnak: […] bordásfal, szülőszék, labdán vajúdás, sétálás, zuhanyozás.” Aha, persze.) Eddig sem akartam itt szülni, de ekkor végleg megerősödött bennem az elhatározás, hogy nem, itt nem akarok!!! El innen, minél messzebb. Itt csak megszülesztenének, ahogy akarnak, egy csomó beavatkozás közepette.

Mivel semmi olyat nem tettek velem, amivel az állapotomat javíthatták volna, az elvileg szénhidrátszegény, kórházi diétás menü főleg kenyérből állt, a mindennapos hajnali NST-kből meg elegem lett, egy hét bennfekvés után saját felelősségemre eljöttem. Odahaza legalább megfelelően főzhettem magamra, és éhezés nélkül diétázhattam, sok zöldséggel, hússal, sajttal, kevés kenyérrel, ahogy a terhességi cukornál kell. Innentől kezdve bojkottáltam az összes vizsgálatot is, nem jártam sehová. Inkább feküdtem, amennyit lehetett, hogy Veronika minél tovább bent maradhasson. Minden nap ajándék, amit a méhemben tölthet, minden nappal kisebb az esélye valami komplikációnak, mint például a sárgaság vagy a hipotónia.

A kórházban végig azt mondogattam magamnak, hogy „három hét múlva szülök, nem most, három hét múlva szülök, nem most”. Úgy is lett. A betöltött 37. hét estéjén, éjjel negyed 12-kor, kötögetés közben egyszer csak elfolyt a vizem. Még sikerült kimennem a konyhába, így a konyhakövet áztattam el, nem a szőnyeget. Azonnal erős, durva fájások jöttek: egy hétperces, egy ötperces, majd rá három percre még egy… a puha és nyitott méhszájból már régen sejtettem, hogy gyors szülés lesz, de nem gondoltam, hogy ennyire.

Hívtam a szülésznőt, meg egy barátunkat, aki elvitt autóval, és gyorsan összepakoltunk. Háromnegyedkor már úton voltunk, a barátunk úgy nyomta a pedált, ahogy szerintem soha azelőtt. A következő félóra az autóban telt, kétperces, baromi erős fájásokkal. Hátul „ültem”, de inkább csak kapaszkodtam az anyósülésbe és vinnyogtam. Jó lett volna felállni, de az autóban maximum görnyedni lehetett.

Kicsit zavart, hogy egy másik férfi (aki nem a férjem) is velem van a vajúdásom alatt és hallja, milyen hangokat adok ki; irigyeltem az otthonszülőket, milyen jó nekik, hogy hozzájuk jön a segítség, nem nekik kell vajúdás közben eljutni a szaksegítséghez.

Útközben a férjem többször is megkérdezte tőlem, hogy ne menjünk-e inkább a városi vagy a megyei kórházba szülni, mert azok közelebb vannak. Attól félt, hogy megszülök az autóban. Ettől én is tartottam, de attól kifejezetten féltem, hogy megint ágyhoz kötözve, kengyellel és gátmetszéssel szüljek. Ezt mindenáron el akartam kerülni, ám erre abban a két kórházban semmi esélyem sem volt.

Végül sikerült, odaértünk időben. Tolókkal estünk be a szülőszobára. A férjemnek ideje sem volt beöltözni, utcai ruhában és cipőben maradt, csak a szülés után vettük észre, hogy hopp, lemaradt a steril ruha. A szülésznőm megvizsgált, teljes a tágulás, ha úgy érzem, nyomjak. Valahonnan az orvosom is előkerült, épp ügyeletes volt ő is; ha nincs bent, biztosan lekési a szülésemet.

Hagyták, hogy a fájások között összeszedjem magam, nem sürgettek üvöltve, mint korábban, hogy nyomjak már, mert a babának rossz odabent. A fájások között az orvos egyszerű sztetoszkóppal ellenőrizte a baba szívhangjait. Ülve szülhettem, ahogy akartam, és nem vágtak. Olyan jó volt, hogy végre nem vágtak! Az előző kettő vágás helye mostanáig fáj.

Azt a férjem mesélte – én magam nem emlékszem rá –, hogy két fájás között folyton akadékoskodtam, kérdezgettem. Hát persze. Az előző két szülésélménynek köszönhetően végig attól féltem, hogy mi lesz, ha a szülésznő és az orvos – főleg az orvos – nem állja a szavát, és mégis be akar avatkozni. Mi lesz, ha le akar fektetni, ha gépet akar kötni rám, ha irányítani akar, ha kiabálni kezd? Persze nem kezdett; de mennyivel jobb lett volna, ha nincsenek rossz tapasztalataim, és félelem nélkül, teljesen meg tudok bízni a segítőimben. Talán majd legközelebb.

Nem tudom, miért, de egy idő után nem voltak olyan mindent elsöprőek a tolófájások, mint amikor a kórházba érkeztünk. Igazából alig érezhetőek voltak, és nagyon oda kellett figyelnem, hogy kihasználhassam őket. Teljes erőből nyomtam – szülés után emiatt iszonyú izomlázam lett a combjaimban, járni is alig tudtam napokig –, de a baba csak nem és nem akart megszületni. De nem sürgetett senki, és a baba szívhangja is jó volt, így rá tudtam hangolódni a fájásokra.

VeronikaVégül összeszedtem magam, nagyon elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, ha van fájás, ha nincs, én most kinyomom ezt a gyereket, és mindent beleadva, a következő két fájás alatt végül meg is született Veronika. Az órára néztem: 0.40 volt. Alig másfél órája folyt el a vizem!

Amikor Veronika kibújt, rögtön rám fektették. Jött még egy fájás, és azzal kicsusszant a lepény is. Én meg csak annyit tudtam mondani, hogy: „Köszönöm, köszönöm…” Sikerült, amire már először vágytam: nem akadályoztak a szülésben, hanem segítettek benne. Nem irányítottak, hanem támogattak.

Volt egy kis vérzésem; amíg az orvos megvizsgált, addig Veronikát megmérték, úgy magzatmázasan felöltöztették, és az apja karjába tették. Kiderült, hogy miért volt nehéz a kitolás: míg én egy három-három és fél kilós babára számítottam, ő 4260 grammot nyomott! Alig hittem a fülemnek. Még egy óriásbébi. És a méretei ellenére sikerült vágás nélkül megszülnöm.

Hamarosan mellre is tehettem, és két óra hosszat együtt maradhattunk hármasban a szülőszobán. Minden nyugodt és békés volt.

Összességében: remek szülésem lett: ülve, gátvédelemmel. Erős, fájdalmas, száraz szülés volt, de legalább rövid. Órákig sorolhatnám, hogy mi az, ami NEM volt: nem volt infúzió, folyamatos CTG, kengyel, kikötözés, parancsra nyomás, hasba könyöklés, fekve kitolás, gátmetszés. A saját tempómban szülhettem, Veronikát nem szívták le, nem vitték el fürdetni, együtt maradhattunk a szülőszobán, szoptatni is sikerült.

Utána a gyermekágyról is a legjobb emlékeim vannak: nagyon nyugis kórház, szépen felújított a részleg, jók a csecsemősök, a nővérek, Veronikát előttem a szobában vizsgálta meg a gyerekorvos minden reggel, nem vitték el. A szoptatásban is maximálisan segítettek, eleve úgy bocsátottak el, hogy kaptam szoptatási tanácsadó telefonszámát. Míg a városi kórház épp akkor vesztette el a bababarát címet.

Csak későn, hónapokkal a szülés után vált világossá a számomra, hogy a harmadik gyerekkel lettem igazán anya. Most nem vették el a kompetenciámat sem szülés közben, sem utána. Mivel teljes értékű anyának tekintettek szülés közben, én is így tekintettem magamra, nem riadt kislányként, aki kapott egy babát, hogy gondoskodjon róla.

Többen mondogatták nekem, hogy ez biztosan gyógyító szülés volt. De szerintem nem az volt. Az előző két alkalommal nem vették el tőlem azt a hitemet, hogy tudok szülni. „Csak” a lehetőséget vették el. Az, hogy harmadjára sikerült, amit kezdettől fogva szerettem volna, nem tehette jóvá az előző kettőt. De egyvalamit mégis: visszaadta a hitemet abban, hogy intézményben is lehet szépen szülni. Csak nagyon kell keresni, hogy hol és kivel.

Veronika szépen fejlődik. A fiúk sok problémája őt teljesen elkerülte. Ügyesen szopik, nem sárgult be, nem lett se hipotón, se extrém sírós, se extrém hasfájós. Kíváncsi, jól evő, jól alvó, jól kötődő (értsd: ha nem lát, bömbölve mászik utánam), egészséges, mosolygós baba, aki mindent jóval hamarabb csinál, mint a bátyjai.

B. K.

Dávid > > >
Ádám > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.