igaz történetek szülésről, születésről

1055. nap: Vak engedelmesség (Dávid születése)

1055. nap: Vak engedelmesség (Dávid születése)

Mióta csak az eszemet tudom, anya akartam lenni, szülni akartam. A szüleim polcán ott állt Hirschler Imre könyve: Szülőszoba, tessék belépni!, majd a várandósságom alatt megvettem Ina May Gaskin Útmutatóját a szüléshez. Én kis naiv, azt hittem, az én kórházi szülésem is ilyen lehet: szép, háborítatlan, természetes. Akkor még nem tudtam, hogy a magyar valóság teljesen másmilyen: nem személyre szabott, hanem futószalag-rendszerű. Teszed, amit mondanak, és nem kérdezel, nem okvetetlenkedsz, csak engedelmeskedsz. Pedig én igyekeztem gondosan fogadott orvost választani: például megkérdeztem tőle, hogy feltétlenül kell-e gátmetszés (válasz: csak ha muszáj), és hogy szülhetek-e ülve. Azt nem, csak félig ülve. Miért nem? Mert nincs szülőszék. Nem baj, azért félig ülve is biztosan jó lesz.

Korábban jöttél. Egy teljes hónappal korábban, mint a terminus. Egy átfickándozott éjszaka után hajnalban kirúgtad a ház oldalát, 35+5-nél elfolyt a magzatvizem. Még nem voltam felkészülve, még ki akartuk festeni a gyerekszobát, még ki akartam élvezni a nagypocakosság utolsó hónapját, de kétségtelen volt, hogy nincs mese: szülni fogok. Talán még ma.

A kórházban 28 órát vártak, hogy meginduljanak a fájások, de azok nem jöttek. Ahogy a fogadott orvosom sem, mivel épp az ország másik végében volt. Idegenekre kellett bíznom magunkat. Éjjel nem tudtam aludni a folyamatosan szivárgó magzatvíz, a folyton szétcsúszó, kemény, keskeny, kényelmetlen szülőágy és a gyakori CTG miatt, ennem sem adtak, hátha császár lesz… A férjem sem lehetett velem, az ablakok pedig két méter magasan kezdődtek, nem láttam ki rajtuk. Rémesen kicsi tud lenni egy 3×3 méteres szülőszoba. Sok szülést végighallgattam, amikor pedig néha kimentem a szülészet egyetlen vécéjére, a folyosóról végignézhettem a gondosan a nyitott ajtók felé fordított ágyakon fenékkel arra néző, vajúdó kismamákat.

Végül vasárnap reggel nyolckor oxitocinnal megindították a szülést. Rögtön háromperces, erős fájásaim lettek, de bírhatóak. Szépen is tágultam: óránként egy ujjnyit. Megy ez, meg fogom csinálni! Az ügyeletes orvos mégis burkot repesztett. Innentől kezdve elszabadult a pokol. Hirtelen olyan erős fájásaim lettek, hogy nem bírtam elviselni, különösen nem ágyhoz szegezve. Fájdalomcsillapítást kértem, EDA-t kaptam. Csak az előnyeit ecsetelték. Azt senki nem mondta el, hogy ettől hosszabb lesz a kitolás, vagy hogy szülés után le fog esni tőle a vérnyomásom, vagy hogy a szúrás helyén időnként pokoli erős fájdalmaim lesznek majd évekig. Elaludtam.

Arra ébredtem, hogy megint pokolian fáj, ekkor belém nyomtak még egy adagot. Ez még akkor is hatott, amikor nem sokkal később felszólítottak arra, hogy nyomjak. Először ülve próbáltam nyomni, és éreztem, hogy igen, ez megy, ez jó, meg tudom csinálni! De ekkor hirtelen szétkapták az ágyat, a lábaimra legnagyobb rémületemre zsákot húztak, majd kengyelbe kötötték, és még az izzadságtól síkos combjaimat is fognom kellett volna. Ez volt a beígért félig ülve szülés, fenékkel az égnek. Nem éreztem a fájásokat, parancsra nyomtam. Folyamatosan üvöltöztek velem, hogy a gyereknek rossz odabent, nyomjak már rendesen, pedig csak egy perc csöndre lett volna szükségem, hogy befelé figyeljek és rájöjjek, hogyan is kell nyomni. Nagyon nehezen ment két átvirrasztott éjszaka és átkoplalt nap után a semmibe nyomni, a gravitáció ellenében, miközben a felsőtestemet is tartanom kellett. Nem volt erőm, levegőm tiltakozni, jajongani, még sziszegni sem. Szótlan, engedelmes szolga lett belőlem. Egy idő után teljesen elvesztettem a realitásérzékem, csak nyomtam agyatlanul, csukott szemmel. Végül rám szóltak, hogy: „Anyuka, nyissa ki a szemét, nézze meg a kisfiát!”

Megszülettél, végre kint voltál, rám tettek. Megpusziltam a magzatmázas fejedet, és el se tudtam hinni, hogy megcsináltam. Megszültelek, anya lettem, és te a kisfiam vagy. Azt se tudtam, mit csináljak. Örültem. Fel akartam kelni, le akartam tenni a lábamat, mert zsibbadt.

Bárcsak eszembe jutott volna ott és akkor, hogy mellre tegyelek! Egy életen át bánni fogom, hogy nem tettem. De nem jutott eszembe, és ők elvittek téged fürdetni, megmérni, meg még ki tudja, mit. Engem pedig összevarrtak, mert a fekve szülésnek köszönhetően méhszájig szakadtam. Másfél óráig stoppoltak, hiába voltál csak háromkilós.

Az EDA-nak köszönhetően meg leesett a vérnyomásom, majdnem elájultam, a vérzésem sem akart elállni, két egység vért kaptam, és az orvos megfigyelésre ott fogott a szülőszobán egy újabb éjszakára. Ott, azon a folyton szétcsúszó, kemény, keskeny szülőágyon, amikor semmi más vágyam nem volt, csak aludni egy kényelmes, igazi ágyon… De sem az ágy nem hagyta, sem a gátmetszés pokoli, égő fájdalma, hogy pihenhessek végre.

Másnap délelőtt végre levittek a gyermekágyas osztályra, és megkaphattalak téged is. De a csecsemős nővér javaslatára nem tettelek mellre, mert szerinte véres az előtejem, és kihánynád. Csak két év múlva jöttem rá, hogy az a barnás valami, ami a mellemből folyt, a kolosztrum volt… Két napig vártam, hogy végre mellre tehesselek. Így nem kaptad meg az első oltásodat, a kolosztrumot, és besárgultál, inkubátorba kerültél. Éjjel háromóránként hordtam neked a lefejt tejet, bőven volt belőle, de sajnos, ott állt a teás cumisüveg az inkubátorodon, hiába kértem, hogy tea helyett tejet adjanak neked. Nappal próbáltalak mellre tenni, de folyton csak aludtál. Akkor sem, később sem, soha sem mutattál érdeklődést a mellem iránt.

Bababarát kórházból cumizavarral és oxitocin okozta, enyhe szüléskori oxigénhiány miatti hipotóniával hoztalak haza, ami az arcizmaidra is kiterjedt: olyan gyengék voltak, hogy még a cumisüveget sem tudtad rendesen megszívni, csorgott a szájad sarkán a tej. Később hónapokig jártam veled a fájdalmas Dévény-kezelésekre, hogy a mozgásfejlődésbeli lemaradásodat behozd. De a szopinak addigra már lőttek. Sokáig anyatejes lehettél ugyan, de mindig közénk állt a mellszívó meg a cumisüveg.

A szobatársaim mindegyike ugyanígy szült, mint én, oxitocinnal, gátmetszéssel, kengyelbe kötözve, nem volt különbség. Csak ők fizettek is érte a fogadott orvosuknak. Belőlem pedig elszállt minden illúzió. Nem hagytak szülni. Nem hagytak úgy szülni, ahogy nekem ÉS NEKED a legjobb és leghatékonyabb lett volna.

Eladtam az Ina May Gaskin-könyvet, mert többé nem volt rá szükségem. Nincs mit tudnom a szülésről. A szülés nem csoda, hanem ész nélküli, vak engedelmesség a kórházi személyzetnek. Kiszedik belőlem a gyereket úgy, ahogy ők jónak látják, és ennyi.

Sejtelmem sem volt róla, hogy hol és hogyan lehetne másképpen is.

B. K.

Ádám > > >
Veronika > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.