igaz történetek szülésről, születésről

1342. nap: Küzdelem (Ákos születése apaszemmel)

Megjelent: 2014. jún. 8.

Szombat hajnali negyed hat körül keltett Betti azzal a hírrel, hogy ezek szerinte már igazi fájások. Az ezt megelőző néhány nap leginkább izgatott várakozással telt, mert nem tudtuk, mikor dönt úgy a baba, hogy útnak indul. A fájások ugyan erősek voltak és nem hagyták aludni, de még nem voltak rendszeresek, így aztán még sokáig csak feküdtünk az ágyban, és arról beszélgettünk, hogy vajon milyen lesz a szülés, és persze, hogy milyen lesz majd a kis jövevény.

Ahogy jött a reggel, felkeltünk és reggeliztünk egy bőségeset, majd leginkább csak vártunk és vártunk. A fájások pedig nem lettek rendszeresebbek kora délutánig sem. Így aztán elmentünk ebédelni még egy utolsót, mivel a babával jóval nehezebb lesz majd étterembe járni. Ebéd után pihentünk egy kicsit, de leginkább felfokozott várakozással teltek az órák. Majd szép lassan este lett, és a fájások szépen lassan erősödtek és kezdtek rendszeresek lenni. Hívtuk a szülésznőt, aki azt tanácsolta, hogy Betti vegyen egy meleg vizes fürdőt, készülődjünk össze, aztán majd meglátjuk. De addigra természetesen már minden elő volt készítve. A fürdőtől a fájások egyre erősebbek lettek, és mindketten úgy éreztük, hogy itt van már az idő. Újra felhívtuk a szülésznőt, és elindultunk a kórházba. Mindössze húsz perc alatt beértünk.

Hamar felértünk a szülőszobához, ahol már vártak minket. Betti bement, én pedig szemügyre vettem a kint várakozó embereket. Szinte mindenki feszült és ideges volt. A túloldalon egy leendő apuka és az édesanyja várakozott, a mellettem lévő padon pedig egy elvált házaspár várakozott az unokájuk születésére. Majd megérkezett hamarosan Kata, a dúlánk is. Fáradt volt és elcsigázottnak látszott, de ő legalább nyugodt tudott maradni. Pár mondatot beszélgettünk, de mivel nem igazán ismertük egymást, hamar félbe maradt a beszélgetés. Majd nemsokára Betti kijött búcsúzni. Egy utolsó ölelés a megpróbáltatás előtt. De látszott rajta, hogy már nem itt jár.

Aztán fél-egy óra várakozás után ismét kinézett Gabi, a szülésznő, és beengedte Katát. Ekkor már körülbelül éjjel fél kettő lehetett. Én tovább ácsorogtam, és mint valami kívülálló, tanulmányoztam a várakozó embereket. Elnéztem, ahogy az elvált szülők egymásra nevetnek, és sok év után ismét összeölelkeznek, amikor az unokájuk megszületik. És persze a szembe padon ülő durva arcú férfit, ahogyan idegesen piszkálja a padlót a lábával, és megindultságában néha szólni szeretne, de végül is csendben marad. Órák teltek el így.

Aztán valahonnan olyan hangokat hallottam, mintha Betti sikítozna. Először csak halkan, aztán ahogy félálomból felébredtem, már egyre hangosabban hallottam a sikolyokat. Féltettem, de tudtam, hogy talán jobb így. Talán jobb, ha nem vagyok most épp útban. Tudtam, hogy Gabi biztosan szólt volna már. Csak nem akkor aludtam el pár perce, amikor itt volt? Fáradt voltam, éhes, de leginkább Betti mellett szerettem volna lenni. Biztos voltam benne, hogy tudnék valahogy segíteni, ha beengednének már végre.

Az öreg házaspár lassan hazament, és én végre le tudtam ülni. Néha kinyitottam a szemem, és néztem a velem szemben ülő reménybeli apukát, aki látszólag még mindig próbált volna szóba elegyedni, de nekem ehhez akkor éppen semmi kedvem nem volt. Nemsokára kijött hozzá a felesége, és arról beszélgettek nevetgélve, hogy az a nő ott bent hogy sikoltozik. Lassan pontról pontra egyre jobban kezdtem megutálni őket. Amiért nem értik, hogyan szenved Betti odabent. Én is bent akartam lenni. Segíteni akartam, ahogy az erőmből telik, vagy inkább egyszerűen csak ott akartam lenni, amikor a fiam megszületik.

Órák teltek el így, majd végül hajnal fél öt körül Gabi kiszólt a szülőszoba ajtaján: „Apuka? Hol van az Apuka?” „Itt vagyok” – feleltem. „Gyere be! Van egy kis énekesmadarunk a párod személyében. – mosolyodott el. – Ugye hallottad kintről is?” „Persze” – nevettem. – Hát lehet ezt nem hallani?” „Öltözz át gyorsan, aztán gyere be a szülőszobára!”

Amikor beléptem, Betti éppen a kádba próbált bemászni Kata segítségével. Próbáltam segíteni én is, de mire elhelyezkedett a kádban, már megérkezett a következő fájás. Első benyomásom talán csak egyszerű meglepődés volt. Még soha sem láttam senkit, akinek ennyire fájt volna valami. Nem láttam még emberi arcon ilyen fájdalmat és terhet, mint most Betti arcán. Két fájás között próbált pihenni és erőt gyűjteni. Katával és Gabival szinte folyamatosan masszíroztuk a hátát és a derekát, meleg vizet folyattunk a hasára vagy a hátára, és néha megkínáltuk egy kis gyógyteával vagy szőlőcukorral. Gabi néha ellenőrizte Ákoska szívhangját. De persze minden harmadik-negyedik percben újabb és újabb erős fájások jöttek. Olyan fájdalom, ami elől nem tudsz elmenekülni. Nem tudod kikerülni, vagy mint amikor megégeted a kezed, egyszerűen elrántani. Nem, a fájdalom belülről jön. Így aztán a legegyszerűbb talán még mindig engedni magad. Ugyanakkor ez a fájdalom semmiképp sem céltalan vagy értelmetlen. Ebből a fájdalomból élet fakad. A küzdelem végén egy ember jön a világra.

Az órák lassan és kíméletlenül múltak, de érdemi változás nem történt. Pedig szinte az összes pozíciót kipróbáltuk, de csak Betti lett egyre fáradtabb. Sok időt töltött a kádban is. Talán háromszor is visszament Gabi tanácsára. Vajúdott négykézláb, guggolva, labdán és bordásfal mellett. Közben végig fogtuk a kezét, tartottuk a lábát, masszíroztuk a hátát, vagy éppen csak ott voltunk, és a jelenlétünkkel próbáltunk segíteni. Mégis nehéz egy férfinak elfogadni, hogy csak a jelenlétemmel tudok segíteni. Ott lenni és nem zavarni. Megérteni, de nem beavatkozni. Talán ez a legnehezebb. Nem beavatkozni, akkor, amikor azt látod, hogy a számodra fontos lény mennyire szenved. Vigaszt nyújtani, de nem beavatkozni. „Hány óra van most? Meddig fog még tartani?” – kérdezte Betti többször is. „Ezt bizony csak Ákoska tudja” – válaszolt Gabi.

Aztán reggel fél nyolc körül megérkezett a doki is. Gyorsan megvizsgálta őket, aztán ő maga is csatlakozott a türelmes segítőkhöz. Néha meghallgatta Ákos szívhangját, de szinte ennyi volt az összes beavatkozás.

Majd eljött a reggel, lassan kivilágosodott, és én egyszer csak azt éreztem, mintha megállna az idő, és lassítva látnám, ahogy az egész szoba és az emberek is mintegy befelé szálltunk volna egy ismeretlen fény felé. Mintha, ahogy ez a kis lény a világra jött, mi is mindannyian újra megszülettünk volna. Mintha pusztán azzal, hogy alázatosan segítünk és figyelünk ebben a szent pillanatban, mintegy mi is részesei lettünk volna egy számomra felfoghatatlan erő jelenlétének. Egyszerűen nem értettem, hogy ez a sok ember, a szülésznő, az orvos, a dúla hogyan lehet ennyire önzetlen és ennyire kedves egy számukra idegen lény születésénél. Őszintén meghatódtam, amikor körbenéztem, és csak kedves, odafigyelő arcokat láttam. Olyan embereket, akik egész életüket erre a szent pillanatra tették fel. Segíteni az anyát a szülés minden apró mozzanatában, hogy boldog és egészséges emberi lényt tudjon a világra hozni anélkül, hogy megzavarnák.

De azután még hosszú és kemény küzdelem következett Ákos születéséig. A fájások egyre erősebbek és hosszabbak, Betti pedig egyre fáradtabb lett. Én pedig egyre tehetetlenebbnek éreztem magam, de sem a doki, sem a szülésznő, sem a dúlánk arcán nem láttam aggodalmat, így aztán próbáltam megnyugtatni magam, és Bettit is megnyugtatni, amennyire csak lehet.

Végül Betti javaslatára fél 11-kor a doki megrepesztette a magzatburkot. Ebben a döntésben mindenki egyetértett, mivel valóban kezdett elhúzódni a vajúdás. Ezután viszonylag hamar elindultak a tolófájások. Eddig azt hittem, hogy amit eddig láttam, annál erősebb fájások már nem jöhetnek. Hát tévedtem, ekkor jött csak az igazi küzdelem. Még vagy három óráig tartott ezután a kitolási szakasz, olyan fájásokkal, amiről tényleg nem hittem el, hogy ember túlélheti. Körülbelül minden harmadik fájás után Gabi azt javasolta, hogy váltsunk pozíciót, de ekkor már nagyon nehezen tudott mozogni. Mégis újra és újra összeszedve minden maradék erejét négykézlábra ereszkedett, guggolt vagy éppen a hátára fordult. Végig tartottuk, fogtuk a kezét, masszíroztuk a hátát, vagy épp az arcát simogattam, hátha erőt tudok adni pusztán azzal, hogy ott vagyok, és látszólag nem egyedül kell küzdenie.

Órák teltek el így, majd Betti éppen háton feküdt, amikor Ákoska feje lassan elkezdett kicsúszni. De ez is csak lassan, nagy fájdalmak közepette történt. A feje búbja többször is megjelent, aztán visszacsúszott, majd a kis feje búbja újra megjelent, aztán két fájással később a fülei is előbukkantak, majd utána hamar megjelentek a vállai, és kicsusszant a teste is.

Ekkor nekem egyszerűen potyogni kezdtek a könnyeim, pedig nagyon ritkán tudom így elengedni magam. De akkor, abban a pillanatban nem gondolkoztam semmin. Egyszerűen csak valami hihetetlen örömöt, valami megmagyarázhatatlan boldogságot éreztem. Összeölelkeztünk, és egy pillanatig csak tartottuk egymást. Majd hamar Ákos felé fordultunk, és hallottuk, ahogy Gabi felemeli: „Nyurga lesz. Nyurga lesz” – mondogatta. És ahogy emelte, a kis kezei és a lábai olyan magatehetetlenül lógtak a levegőben, mintha azonnali védelmet és törődést kérne, majd hosszan és panaszosan felsírt. Ezt a sírás még utána napokig visszhangzott bennem. Azután Gabi Betti mellére tette Ákoskát, és azonnal betakarták egy meleg törülközővel.

Én felkeltem az ágyról, de ahogy visszanéztem, már egy teljesen más embert láttam. Úgy éreztem, mintha újra beleszerettem volna. Egy olyan büszke és erős nőt láttam, akinek a szenvedés és a küzdelem valami kitörölhetetlen nyomot hagyott az arcán, de ennél sokkal többet kapott vissza a természettől. Mert mindezt egyedül, a saját erejéből csinálta végig. Gabi erre csak azt mondta, hogy most születik meg az anya. És valóban, nemcsak egy gyermek született meg, hanem vele együtt egy anya is született. Egy nő, aki elment a tűrőképessége határáig, megmerült félig tudatos és tudattalan félelmeiben, majd épen és egészségesen vissza is jött. így születik újjá egy anya, amikor gyermeke születik.

„L. Ákos vagyok. Közép-Európa egyik legszebb városában, Budapesten láttam meg a napvilágot. Szeptember 12-én délután egy óra ötven perckor, egy néha napsütéses, de inkább borongós, kora őszi vasárnap délután. 3290 gramm súllyal és 54 cm hosszal születtem. Anya 14 óráig vajúdott, mire világra jöttem. Nagyon nehéz órák voltak ezek.

Itt minden fényes, hangos, és mindenem nehéz. Az életet még nem ismerem, de mindenki nagyon kedves itt körülöttem, csak néha olyan nehéz nem sírni. Valójában anyukámon és Apa kezén kívül még nem ismerek semmit a világból, de tudom, hogy szeretnek és vigyáznak majd rám.

Élek.”

L. B.

Ákos születése anyaszemmel> > >
Iván > > >
Alma > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.