igaz történetek szülésről, születésről

1056. nap: Élve felszúrt giliszta a gyűjtőtáblán (Ádám születése)

1056. nap: Élve felszúrt giliszta a gyűjtőtáblán (Ádám születése)

Nem ilyen születést akartam neked.

Szerettem volna, ha szépen, békében, sürgetés nélkül születhetsz meg, tompa fényekben, lágy zene mellett, hogy azonnal rám tegyenek, és nyugodtan szopizhass kedvedre. Hogy ne vágják el azonnal a köldökzsinórt, téged hirtelen oxigénmegvonásra ítélve. Hogy ne lógassanak fejjel lefelé, ne dugdossanak mindenfélét a testnyílásaidba, és ne válasszanak el tőlem, ne maradj magadra idegenek között.

Sajnálom, kisfiam, hogy nem így sikerült. A születésedben csak egy dolog volt természetes: hogy ott jöttél ki, ahol bementél.

Amikor megtudtam, hogy megfogantál, egy ideig beletörődtem, hogy téged is a kórházi protokoll szerint fognak megszüleszteni és kiszedni belőlem, úgy, ahogy az orvosoknak tetszik, tekintet nélkül arra, hogy nekem hogyan lenne a legjobb és leghatékonyabb szülni. Aztán egy kis baráti biztatásra körülnéztem a környéken, majd orvost és kórházat váltottam: egy közeli kisváros kórházát választottam, ahol dolgozik egyetlen orvos és egyetlen szülésznő, akikkel lehet háborítatlanul szülni. A környezetem nem értette, miért nem jó nekem a városi kórház, hiszen „mindenki ott szül”, én meg azt nem értettem, miért értetlenkednek. Egyszerűen csak nem akartam beállni a sorba, hogy borítékért cserébe kengyellel és gátmetszéssel szülhessek, hanem megkerestem azt, ami nekem jobban megfelel. Ráadásul nem a kapaföldön akartam szülni, hanem jól felszerelt kórházban, ahol öt lépésre van a szülőszobától a műtő. De neonatológia sajnos nem volt, így csak a betöltött 35. héttől mehettem oda. Sajnos, nem sikerült odáig eljutnunk.

A 32. héten két napig magas lázam volt. A ügyeletes orvos javaslatára bementünk a kórházba, ahol üvöltöttem a fájdalomtól, olyan hüvelyi vizsgálatot kaptam. (Utóbb kiderült, hogy az orvos megpróbálta feldugni az ujját teljesen zárt nyakcsatornán.) A méhszájam ekkor még teljesen zárt volt, a lázam is elmúlt, hazaküldtek – hogy nyolc órával később vérzéssel, négyperces fájásokkal és egyujjnyira nyitott méhszájjal vigyen vissza a mentő.

Egy hétig próbáltam visszatartani téged, közben kaptam a tüdőérlelőt, hátha nem sikerül. Folyamatosan véres, nyákos folyásom volt, de hiába mondtam, senki nem vette figyelembe. Az volt a nyákdugó. Egy pénteki napon hazaengedtek.

Szombaton egész nap jóslóim voltak, aludni próbáltam, végül azt vettem észre, hogy nem bírok tovább feküdni, annyira fáj. Felálltam. Hamar kiderült, hogy kétperces fájásaim vannak, és nem múlnak, hanem erősödnek. Ekkor voltam 33+6 hetes… Túl korán. Már megint túl korán.

Az egész várandósság alatt mindent megtettünk, hogy ne legyen még egy koraszülés, és a baba időre, egészségesen szülessen. Diétáztam, figyeltem a súlyomat, mértem a vérnyomást, tartózkodtam a macskától (toxoplazma-negatív vagyok), ügyeltem a hüvelyflórára, hogy ne legyen hüvelyfertőzésem, még a házaséletet is beszüntettük egy idő után. És annak az idióta orvosnak köszönhetően mégsem sikerült. Ugrott a háborítatlan szülés, és mi lesz veled, kisfiam?

Harmincöt hét alatt a városi kórház sem vállalt, de azért még kaptam tőlük egy újabb fájdalmas vizsgálatot, mielőtt átküldtek a megyeibe szülni, ahol van neonatológia. Amikor a felvételi procedúra után megláttam a szülőszobát, azt hittem, elájulok. Plafonig érő fakózöld csempe, hat ágy paravánnal elválasztva, mindegyik lábbal a nyitott ajtók felé fordítva. Az egyik ágyon épp vajúdott valaki az anyjával.

Feküdjek fel, felteszik a gépet. Meddig marad rajtam? Végig. Nem lehetne ülve? Nem. Legalább fekhetnék oldalt? Na, jó, félig oldalt. Lefeküdtem, onnantól kezdve ötször annyira fájt. Úgy éreztem magam, mint egy élve felszúrt giliszta a gyűjtőtáblán. Annyira nem ezt akartam! És még a szülésznő magyarázta, hogy ne markolásszam a hasam, úgy még jobban fáj. Olyan dühös voltam rá, honnan veszi, talán ő érzi, talán ő fekszik itt felszúrva?

Fájdalomcsillapítást kértem, gázt kaptam. Figyelnem kellett, mert ha egy fájás alatt tíznél többet szívtam, akkor kezdtem rosszul lenni, mint aki mindjárt elájul. Onnantól kezdve arra figyeltem, hogy megfelelő időben kezdjem el a szívást, és úgy osszam be, hogy a fájás csúcspontjára még jusson belőle. Ha nem jutott, azt egy-két másodpercen belül megéreztem, és megint elkezdtem vergődni a fájdalomtól. Közben a másik szülést hallgattam. Közben valamikor végre beengedték a férjemet is. Végre nem voltam egyedül.

Hallottam, ahogy a doktornő mondja a másik szülőnőnek: „Úgy nyomjon, hogy ne kelljen varrni!” Ez felkeltette bennem a reményt, hogy talán van lehetőség gátvédelemre. De amikor megkérdeztem erről a dokinőt, azt mondta, hogy koraszülésnél kötelező a gátmetszés.

Egyszer aztán megvizsgáltak, és úgy döntöttek, hogy itt az ideje nyomni, pedig tolófájás még sehol se volt. Megint szétkapták az ágyat, a lábaimat kengyelbe kötözték, elvették a gázt, burokrepesztés (ettől nagyon féltem, mert emlékeztem, hogy Dávidnál is ettől kezdett elviselhetetlenül fájni), és felszólítottak rá, hogy nyomjak. Persze, hiába nyomtam, sőt, a szülésznő is hiába nyomta a hasamat, nem jöttél ki, még nem jött el az ideje.

Aztán amikor azt mondták, hogy ne nyomjak, akkor meg minden erőfeszítés nélkül kicsusszantál, éreztem, ahogy a méhem magától kinyomott. Ez volt a szülésem egyetlen háborítatlan mozzanata. Miért nem lehetett ezt megvárni, miért kellett sürgetni? Csak 15 percet kellett volna várni.

És megszülettél. 3290 gramm, 33+6 napra szép teljesítmény, el se akartam hinni. De nem tettek rám, nem foghattalak meg, csak megmutattak messziről. Erősen, hangosan sírtál, hiszen egyedül voltál, fáztál, éles fények és idegen kezek vettek körül, és mindenfélét dugdostak beléd a testnyílásaidon keresztül, majd elvittek tőlem egy másik épületbe.

Két napig nem is láttuk egymást, és csak három nap múlva tehettelek mellre először. Utána két hétig háromóránként bemehettem hozzád szoptatni frissen szülten, gátsebbel, miközben a bátyád otthon várt rám. Minden álló nap könyörögni kellett, hogy éjjel a saját tejemet adják neked, ne tápszert, és a váltás személyzetnek sajnos „elfelejtették” ezt megmondani.

Tizennyolc naposan hoztunk haza; az első hetek pótolhatatlanul kimaradtak. Annyira hiányzott neked a méh biztonságos körülölelése, hogy hónapokig csak szorosan kendőbe kötve tudtál megnyugodni, még ölben és mellre téve is sírtál. Sajnálom, hogy egy durva orvosi vizsgálat túl korán kiszakított téged belőlem, és hogy a kórházi protokollnak köszönhetően sem a születésed, sem az első hetek nem telhettek háborítatlanul, természetesen, velem.

Szeretnénk még kistestvért neked és a bátyádnak. Neki talán sikerül, ami nektek, kettőtöknek nem sikerült: szépen, békében megszületni.

B. K.

Dávid > > >
Veronika > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.