igaz történetek szülésről, születésről

1424. nap: Akkor két Isten van (Bence)

1424. nap: Akkor két Isten van (Bence)

Bence születésének látszólag semmi kapcsolódási pontja nincs hozzád sem, az otthonszüléshez sem. A látszat persze, mint mindig, most is csal. Azt, hogy az ő születését az összes borzalmával együtt elementáris élményként éltem meg, annak köszönhetem, hogy ismertelek Téged. A veled való találkozásaim során megtanultam, megtapasztaltam, hogy mi az, hogy áldott állapot, mi az, hogy világra segíteni valakit, aki már a születése pillanatában is teljes személyiségével van jelen. Tudtam, hogy az élet kincs, bárhogyan is bánnak vele, hogy az anyaság érték, akkor is, ha lekicsinylik.

Az előző császármetszést végző orvoshoz jártam, bízva abban, hogy ismeri a helyzetem, mivel Te ajánlottad, reméltem, hogy jó kezekben leszünk. Meg is ígérte, hogy megpróbálkozhatunk az apás szüléssel, talán sikerülni fog. Természetesen járjunk előkészítésre, mert csak akkor engedhet be a szülőszobába, ha van igazolásunk, hogy elvégeztük a tanfolyamot.

Negyedik gyerekünket várva, én negyvenhez közel, a férjem már azon túl, elég vicces volt hallgatni, hogy milyen lesz szülőnek lenni. Nem tudom, hogy ki állíthatta össze a tematikáját ennek a már nem emlékszem, hogy hány estéből álló sorozatnak, de pedagógiailag is sántított. Akik tartották, azoknak is púp volt a hátukon ez az egész. Egyetlen haszna talán az volt, hogy az utolsó alkalommal megnézhettük a szülőszobát a korszerű berendezésekkel együtt, persze csak akkor, amikor szülőnővel, esetleg kisbabával még véletlenül se találkozhattunk.

Ég és föld volt a távolság a tőled hallott életszerű, élményteli, őszinte vallomások és a kioktató, „legyünk túl rajta” előadások között. Legalább egy apás szülést megélt pár beszámolóját igazán meghallgathattuk volna. Nem baj, meglett a papír. Jöhet a baba!

Már Dóra lányomat sem zavarta, hogy kisfiú lesz, hiszen „vele is lehet babázni”. Dávid a maga alig két évével nem nagyon értette, hogy miért szaladgálnak a szobában „kistesóka” felkiáltással a nagyok, de örömmel csatlakozott hozzájuk. Reményteli, boldog várakozásban telt nálunk a babavárás. A „de bátrak vagytok ebben a mai világban”, „jól meggondoltátok?”, „fel is kell ám őket nevelni” kedves megjegyzéseket igyekeztünk elengedni a fülünk mellett.

A nagylányom főállású anyát játszott az iskolai farsangon, és megsúgta, hogy ő tényleg az akar majd lenni. Voltak a barátaink között is, akik szívből örültek a mi örömünknek. Gyönyörű ősz volt abban az évben, és arra már elég felkészült voltam, hogy a várandóságom az enyém, nem engedem, hogy annak szépségét leszólásokkal, ijesztgetésekkel bárki is elvegye tőlünk. Ezekben a hónapokban igazán együtt vártuk egy új élet születését.

b 2Minden a papírforma szerint ment, amikor október 26-án reggel elkezdődtek a fájások. Vittük az igazolást, megkaptuk az apás szülésre alkalmas szobát, ami kicsit azért csalódás volt, mert ugyanolyan szülőágy volt benne, mint bármelyik másik szülőszobában, csak babamintás takaróval letakarták a műszereket, meg azokat a máshol felesleges tárgyakat, amit még ott tároltak.

A doktorúr megvizsgált, megállapította, hogy reménykedhetünk. Sétálhatok is, ha gondolom, még biztos eltelik egy pár óra a szülés megindulásáig, úgy hogy ő elmegy délelőtt egy konferenciára, majd 11 óra felé visszajön megnézni, hogy haladunk. Ezzel elment, amit mi nem nagyon bántunk, bár elég sután éreztük magunkat. Én a szülőágyon akárhogy is próbáltam, nem tudtam kényelmesen elhelyezkedni, olyan magas volt, hogy csak segítséggel tudtam felmászni. A férjem talált egy széket, ennyi volt a berendezés.

Időnként bejöttek ilyen-olyan műszerért a nővérek, a folyosón lehet, hogy zavartalanabbul lehettünk volna együtt. Az egyik nővér, de lehet, hogy szülésznő, nagyon barátságtalan volt velünk. Különösen akkor lett rám mérges, amikor ki akartam menni sétálni, hogy majd közben a mosdót is útba ejtem. Rám ripakodott, hogy mit mászkálok én itt össze-vissza, amikor az épületben vendégek vannak. „Gyorsan” visszamentem a helyemre, mint kiderült, éppen jókor, mert megmutattak bennünket a látogatóknak, hogy milyen jó nekünk, hogy van ilyen apás szoba…

Az orvos valóban visszajött, akkorra már erős és egyre sűrűsödő fájásaim voltak. Megvizsgált, még adott egy kis időt, hogy felkészüljek arra, hogy műtétre van szükség. Természetesen jöhet a férjem is velem, kap köpenyt, és ő nézheti meg a babát először. Csalódott voltam, de beletörődtem ebbe a döntésbe, ami nem ért teljesen váratlanul. Hálás voltam azért, hogy legalább a vajúdás időszakában nem voltam egyedül.

Mikor meglett Bence, akkor felébresztettek, a férjem mellettem lehetett, ez megnyugtatott, különösen az tett boldoggá, hogy a baba rögtön felsírt, nem úgy, mint Dávid, akinek nehezebben indult be a légzése.

A fájdalmam viszont nem szűnt meg úgy, mint az előző császármetszésem után. Folyamatosan véreztem. Több orvos is megvizsgált, egyre nagyobb lett a feszültség körülöttem. A férjemet kiküldték. Most aztán nem panaszkodhattam, hogy egyedül vagyok. Egyre többen állták körül az ágyam.

Nem kaptam levegőt, amit nem tartottam furcsának, gondoltam, hogy a kimerültségtől van. Az azonban megdöbbentett, hogy amikor az oxigénmaszkot rám tették, az altatóorvos rémülten mondta, hogy „mindjárt elveszítjük!”. Akkor igaz, amit érzek, hogy nem tudok lélegezni?

Tisztán emlékszem rá, hogy két fiatal nővérke kétségbeesetten állt és nézett rám. Az jutott eszembe, hogy milyen jó lenne elmondani nekik, hogy ne féljenek, nem minden szülés ilyen, nekem az első gyönyörű volt.

Vért hoztak. (A férjem később elmondta, hogy ő a folyosón azt látta, hogy egyre többen mennek be hozzám. Egyszer csak kiszólnak, hogy hozzanak vért, mire valaki kerékpárral elment valahová, és lélekszakadva hozta.) Akkor már engem a hideg rázott, mint kiderült, attól, hogy a vért a hűtőből vették ki. Elég nagy fejetlenség lehetett, hogy ez csak akkor derült ki, amikor már remegtem.

Mikor stabilizálódott az állapotom, akkor beengedték a férjemet. Próbálták megnyugtatni, hogy menjen haza, most már minden rendben lesz. Délután négy óra lehetett, én is azt gondoltam, hogy ideje már, hogy visszamenjen a gyerekekhez.

Alig köszöntünk el, amikor a professzor kíséretében újra körbeálltak az ágyam körül az orvosok. Tanácskoztak, vizsgáltak, majd közölték velem, hogy mivel megrepedt a méhem, a vérzés nem áll el, újra meg kell műteni. A méhemet el kell távolítani, írjam alá.

Életem legnehezebb pillanatait éltem át. Iszonyatos fájdalmaim voltak, értettem, hogy tenni kell valamit, de erről én nem akartam egyedül dönteni. Kértem, hogy szóljanak a férjemnek, azt akartam, hogy legalább a közelemben legyen. Erre türelmetlenül válaszoltak, hogy az teljesen felesleges, miért idegesítenénk, majd szólnak a műtét után neki.

b 3Aláírtam.

Évekig visszatérő kérdésem volt, hogy mi történt volna, ha nem írom alá. Nem terveztünk nagyon sok gyereket, de az, hogy én egyedül végérvényesen eldöntöm, hogy többé már nem lehet, akkor sem, ha mégis szeretnénk, nagyon megviselt. A bagatellizálás sem segített, hogy „asszonyom, ön már teljesítette honleányi kötelességét, igazán nincs mit gondolkodnia”.

A műtőben délután ötöt mutatott az óra, amikor bevittek, este kilenckor láttam újra, hogy mennyi az idő. Az utolsó kép előttem a fogadott orvosom rémült arca felettem, aki alapvetően addig mindig higgadt és kimért volt, jelezte, hogy nagy baj van. Ott akkor végiggondoltam, hogyha mégis sikerül ez az egész, felébredek, akkor kivel van még elrendezni valóm…

Felébredtem. A fájásaim megszűntek, mintha elvágták volna. A kisfiammal és a férjemmel csak másnap reggel találkozhattam. Ürességet, szomorúságot éreztem, mint amikor gyerekkoromban a felnőttek, akikben bíztam, becsaptak, magamra hagytak.

Úgy gondoltam, hogy a nehezén túl vagyok, innen már csak könnyebb lesz, de nem úgy történt. Az orvos ugyan többször is meglátogatott, elmondta, hogy a csütörtöki napról én fogok az eszébe jutni, neki is nehéz volt az a nap. A csecsemős nővéreknek viszont elfelejtett szólni a műtétről. Így, amikor a gyerekágyi osztályra kerültem, számon kérték, hogy miért nem csinálok valamit, iszom eleget, hogy legyen tejem. Eddig minden babámat tudtam szoptatni, bennem fel sem merült, hogy most ez sem sikerül majd. Nyugtattam magam, hogy császármetszés után máskor is később indult be a tejtermelés.

Napok teltek el, Bence szegény ott sírt a kezemben, nem tudtam megnyugtatni. A nővérek közölték, amikor kértem, hogy adhassak neki üvegből tejet, mert nekem egy csepp sincs, hogy várjak a soromra, majd ha a többi anyukának marad, akkor mi is kaphatunk. Amikor megkérdeztem az orvost, hogy mit tehetnék, akkor csodálkozva mondta, hogy ilyen súlyos műtét után a szervezet az életbemaradással van elfoglalva, örüljek, hogy élek. Parancsszóra ez az öröm azért nem nagyon ment.

Hazaérve nyugodtabb lettem. Kíméltek, nem kérdeztek, így én is félretettem ezt a „kalandot”. A „majd az ötödik lány lesz” vigasztalástól viszont üvölteni tudtam volna.

b 4Mégsem ez volt a legnehezebb, hanem a kisfiam összezavart lelkivilága. A család felnőtt tagjai megbeszélték, hogy mi történt velünk, a nagyobb gyerekek is tudtak arról, hogy életmentő műtétem volt. Ők örültek, hogy gyógyulok, velük vagyok. Dávidról elfeledkeztek, vagyis inkább kicsinek tartották, hogy bármit is mondjanak neki. Eltelt egy hét úgy, hogy nem tudta, hogy mi a baj, „csak” érezte a feszültséget, várta, hogy haza jövök-e egyáltalán.

Itthon az első este az ágya mellé ültem, hogy vigasztaljam, mondtam neki, hogy sokat imádkoztam azért, hogy most itthon lehessek. Erre nagy komolyan rám nézett és azt mondta: „akkor két Isten van, mert én is imádkoztam, de nem jöttél”.

Nagyon haragudott Bencére, őt okolta, hogy én beteg lettem. Annyit sikerült neki összerakni a felnőttek viselkedéséből és az adott helyzetből, hogy Bence az oka mindennek. Sok időnek kellett eltelnie, hogy ne vetélytársat, hanem igazi testvért lásson a kisöccsében.

Most, hogy lassan a meséim végére érek, szinte kezdhetném elölről, mert annyi minden eszembe jutott, ami nemcsak ott és akkor volt fontos, hanem még ma is megérint. Érdekes, hogy más-más részletre emlékszik jobban a férjem, más maradt meg a gyerekeimnek is élményként, mint amit én gondoltam. Születésnapokon eddig is felelevenítettünk sok szépet a világra jöttükről, de most tudatosult bennem, hogy nem csupán szép emlék, hanem a további életüket is meghatározza az első néhány óra.

Mikor megtudták, hogy leírom a születésük történetét, először csodálkoztak, majd egyre kíváncsiabban várták a folytatást. Mindannyian felnőttek már, de olyan megilletődött várakozást láttam rajtuk, mint pici korukban karácsonykor ajándékbontás előtt.

Köszönöm, hogy segítettél nekünk megérteni a születés titkát, hogy mintát adtál arra, hogy ez hogyan adható tovább.

Kívánjuk, hogy ezt a csodát még sokszor átélhesd!

Szeretettel és hálával gondolunk Rád!

G. P. J.

Zsombó > > >
Tamás > > >
Dávid > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.