igaz történetek szülésről, születésről

1421. nap: A születésnél nagyobb csoda nincs (Zsombó)

1421. nap: A születésnél nagyobb csoda nincs (Zsombó)

Kedves Ági!

Megkaptam a leveled. Hatására sok minden előjött nemcsak a szüléseimre, hanem Rád is gondolva. Az első a tiltakozás volt bennem. Nem írom meg, nem kavarom fel a mélyre temetett érzéseimet pont most, amikor a harmadik unokám fog születni előre láthatóan császárral, mint ahogy az első két kislány is! Nincs szükségem ezekre a feszültségekre! Nagy szeretettel gondolok Rád, büszke vagyok arra, hogy megismerhettelek, még akkor is, ha nekem nem adatott meg az otthonszülés, de erre most nincs lelkierőm. Majd egyszer máskor, amikor már nem érint ilyen fájdalmasan. Különben is, a négyből melyiket írjam: az első kettő klinikait, a majdnem otthonit, az utolsót, ami tényleg az utolsó lett, ami még ma is fáj, ha visszagondolok rá?

Mire rendben, szépen lebeszéltem magam arról, hogy előszedjem az emlékeimet, akkor jött az örömhír, hogy Tamás fiamék babát várnak. Mindent szeretnének tudni arról, hogy ők hogyan születtek. Rita, a felesége két éve minden nap elolvas egy születésmesét azóta, hogy én Rólad beszéltem neki, mert annyira megérintette az a szeretet, ami Hozzád fűz bennünket családostól. Ezt hallani olyan „megrázó” élmény volt nekem, mint amikor Dóra lányom kiskorában a száránál fogva cserepestől felemelt egy virágot, ami addig csak vegetált a szobájában, de attól kezdve új hajtások, levelek, sőt virágok jelentek meg rajta.

Magamért valóban nem vállalnám, hogy megírjam ezeket a meséket, de értük, Érted már igen.

Honnan kezdjem? Ha a kisiskolásaim kérdeznek ilyet, akkor az a válaszom, hogy az elején. Így most én is az elején kezdem, azután majd kiderül, hogy meddig jutok.

Harminckét évvel ezelőtt ismertelek meg véletlenül, de mint tudjuk, véletlenek nincsenek. Szegeden, egy akkor már népszerű szülészorvost választottam az első szülésemhez, akit a szomszédasszonyom javasolt, mert „intelligens, udvarias, nem kiabál”. Ezek voltak a szempontok.

Június volt, a tanévet még befejeztem, a házat kitakarítottam, de még volt két hetem a szülésig. Még pihenni is tudok, az orvos tényleg szimpatikus, kicsit távolságtartó, de ez nekem megfelel. Az utolsó vizsgálatkor kedvesen közli, hogy ő most elmegy nyaralni, pont akkor, amikorra ki vagyok írva. (Hónapokkal előtte is tudta, hogy vállalt akkorra egy szülést…) Semmi pánik, javasol egy kolléganőt, azonnal be is mutat neki. Akkor találkoztunk először, ami egy határozott kézfogásból, egy mosolyból és a várható esemény dátumának egyeztetéséből állt.

d 2Sok-sok félelem volt bennem a szüléssel kapcsolatban. Nem véletlen, hiszen kislánykoromtól kezdve azt hallottam, hogy annál borzalmasabb nincs egy nő életében, ha egyáltalán túléli. Az én születésem is sok kínt, bajt hozott az édesanyámra. Azóta fáj a lába, mert varráskor megsértett az orvos egy idegszálat. Miattam még műteni is kellett. Már nem is volt ereje, hogy megszüljön, vákuummal segítettek a világra, őt pedig kábítani kellett, mert annyira szenvedett. A húgommal már gyorsabban ment az egész, de ennyi elég is volt…

Gyerekként nem nagyon értettem, hogyha ez ilyen szörnyű, akkor miért vannak olyan anyák, akik többször is vállalkoznak erre a borzalomra. A nagymamáim korosztályának beszélgetéseit kihallgatva is csak a szorongásom, félelmem nőtt a témával kapcsolatban. Nem beszélve a filmekről, ahol a szülést sorra úgy ábrázolták, hogy a nő a szobában félelmetes hangokat ad, miközben a férfiak kint várakoznak tehetetlenül. Persze a baba gyönyörű, amikor bepólyálva megmutatják, de ez akkor is nagyon súlyos ár.

A babavárást mindezek ellenére szép időszakként éltem meg, mindaddig, amíg a területi nőgyógyász, aki havonta kötelezően megvizsgált, arra a megállapításra nem jutott, hogy nem tudja, hogy mi, de „ezzel a babával valami baj van, még magzati vércserére is szükség lehet”. Akkor a rendelőtől hazáig sírtam. Persze neveltetésemnek megfelelően mosolyogva megköszöntem a felvilágosítást, még azt sem kérdeztem, hogy akkor most mi a teendő, hanem menekültem haza. Teljesen kétségbeestem attól, hogy azt mondta, hogy „lehet, hogy ebből a babából nem lesz semmi”. Nyolcadik hónapban voltam, a pici ott mocorgott bennem, nem értettem az egészet. Nem mertem kérdezni, mert attól féltem, hogy olyan választ kapok, amit nem tudnék elviselni. Ebből a visszahúzódásomból azt a következtetést vonta le a nőgyógyász, hogy nem fogtam fel, hogy milyen nagy a baj. Mikor kiderült számára, hogy Nálad fogok szülni, még fel is hívott telefonon, hogy figyelj ránk, mert úgy látja, hogy én őt nem vettem komolyan.

Nem tudom, hogy attól-e, hogy szerettem volna túl lenni az egészen, esetleg attól, hogy elrendeztem a fontosnak tartott dolgaimat, a találkozásunk után másnap délután elfolyt a magzatvíz. Mentővel vittek a klinikára, ahol éppen ügyeletes voltál. A doktor úrral még találkoztam a folyosón, de akkor már örültem, hogy Te vártál. Jött még egy orvostanhallgató fiú és egy lány is, akik legalább olyan megszeppentek voltak, mint én.

Talán a nyugodt hangod, biztató szavaid vagy az erőt adó határozottságod nyugtatott meg, de olyan biztonságot, ugyanakkor felszabadultságot éltem meg melletted, amire még ma is rácsodálkozom. Mindenről részletesen tájékoztattál. Igaz, hogy akkor még nem csak hozzám, hanem a hallgatókhoz beszéltél, de szinte szívtam magamba azokat a történeteket, amit saját szülésedről mondtál nekik. Figyelemmel, türelemmel vettél körül bennünket.

Neked köszönhetem, hogy az évek alatt belém oltott félelmek ellenére Dóra lányom születését úgy éltem meg, mintha az akkoriban a születésről megjelent csodálatos képeskönyv lapjai elevenedtek volna meg. Kislányom született, fájt, de mégis gyönyörű volt. Még mielőtt a köldökzsinórt elvágta volna az orvostanhallgató, d 3kezembe foghattam a babámat, a fürdetés előtt pedig megkaphattam bebugyolálva. Ahogy rám nézett a kislányom a születése után, örökre meghatározta az anyaságomat.

Csak később tudtam meg, hogy valószínű, hogy akkor még forradalmi tettnek számított mindez. Az is, hogy a férjemnek adtál egy orvosi köpenyt, és bejöhetett a folyosóra megnézni bennünket. Velem örülhetett.

Persze rajta kívül több fehérköpenyes apuka is megjelent, akikről először azt gondoltam, hogy orvosok. Egyikük oda is jött hozzám, köszönt, nézett, de mást nem mondott. Nem tudtam, hogy mit látott rajtam. Később visszajött, és elnézést kért, de a feleségét kereste, véletlenül összetévesztett bennünket, mert csak a fejünk látszott ki a takaró alól. Akkor derült ki számomra, hogy a fehérköpenyesek nem buzgó orvosok, akik a betegek hogyléte felől érdeklődnek, hanem megilletődött apukák, akiknek még a saját párjukat is feladat megkeresni.

Ott a hordágyon fekve, mivel olyan sokan szültek aznap, hogy a megfigyelőszobában már nem jutott ágy, csak mosolyogtam, hogy kislányom született, akinek majd elmesélem, hogy a születésnél nagyobb csoda nincs.

Addig soha olyan magabiztosságot nem éreztem. Eszembe sem jutott, hogy ne tudnám szoptatni. A próbafürdetéskor is úgy fogtam meg, hogy tudtam, hogy otthon is én akarom majd fürdetni.

Nem tudom, hogy emlékszel-e rá, hogy pár nap után egy kérdőív kitöltésére kértél meg. A szüléssel és az anyasággal kapcsolatos kérdéseket tettél fel, és írtad a válaszaimat. Két dologra emlékszem ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy ott mondtam ki először, hogy életem legnagyobb élménye volt Dóra születése. A másik kérdés arra vonatkozott, hogy értékeljem 1-től 5-ig, hogy milyen anya leszek. A 4-est választottam, erre megkérdezted, hogy miért nem az 5-öst. Akkor azt válaszoltam, hogy jó anya szeretnék lenni, pedig még nem ismertem az „elég jó szülő” elméletet. Remélem, hogy a vállalt négyest tudtam teljesíteni.

Talán életemben először nem feleltem meg a környezetem elvárásának, amikor a szülés kapcsán nem a várt borzalmakról beszéltem, hanem ragyogó szemmel arról számoltam be, hogy életem legelementárisabb, legszebb élményét éltem meg. Meg kellett tapasztalnom, hogy mindenkit jobban érdekelt az, hogy mekkora súlyú, milyen hosszú a babám, mint az, hogy én mit éreztem, mitől voltam boldog. Így azután fel is hagytam az ezek megosztásával.

d 4A kislányomnak viszont sokszor elmeséltem, először azért, hogy tudja, hogy milyen nagy ajándék az ő születése, később pedig azért, hogy ő majd reményteli érzésekkel várja gyermekei születését. Ez már egy másik mese, a nagymamaság öröme és fájdalma, anyaságból egy felsőbb osztályba lépés, amikor az élmény és a fájdalom is megsokszorozódik. Mikor nagymama születik, fizikai távolságban, de lelki közelségben.

Most, amikor azon gondolkodtam, hogy ennek a többfelvonásos mesének hogy zárjam le az első részét, az jutott eszembe, hogy kislánykoromban a rádióban hallgattam naponta az esti mesét. Az így fejeződött be, ami nekem kisgyerekként megnyugtató, örömteli volt, mert tudtam, hogy lesz folytatás másnap: „Mára a mesének vége. Álmodjatok szépeket! Jó éjszakát, gyerekek!”

Először a lányom olvashatja ezt az igaz mesét, akiről a történet szól. Ő is igaznak találta, így most ajándékozom tovább.

Szeretettel:

G. P. J.

Tamás > > >
Dávid > > >
Bence > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.