igaz történetek szülésről, születésről

1379. nap: Ikerszülés, erőt adó

1379. nap: Ikerszülés, erőt adó

Mikor elhatároztuk, hogy szeretnénk még gyereket, rögtön elterveztem, hogyan szülök majd természetesen, hogyan hordozom, hogyan sportolok végig a terhesség alatt. Mikor a hetedik héten, az első ultrahang előtt egy nappal barnás vérezgetés kezdődött, kétségbeesve vártam a másnapot, mindegy, mi lesz, csak legyen életben! El is keseredtem, amikor a képernyőn a baba petezsákja (fekete folt) mellett még egy fekete folt látszott, arra gondoltam, „Úristen, szegény gyerek, mekkora hematóma van körülötte!” Ekkor szólalt meg az orvos, hogy két babát lát, két szívhanggal. Én azonnal sokkba kerültem (kb. két hónapra….), férjem és lányom pedig vad örömködésbe kezdtek.

Várandósságom jól telt, eltekintve attól, hogy a 21. héten több kiló magnézium hatására sem múló keményedések jelentkeztek, amik miatt végül bementem a kórházba. Jól tettem, úgy kellett leállítani a megindult szülést, méhszájam megrövidült, nyílni kezdett (Cx 1100). Azonnal napi 23 órás fekvésre ítéltek, emelt ágyvéggel, amit szépen be is tartottam a maradék négy hónapon át. Nem akartam, hogy koraszülöttek legyenek.

Közben terveztem a szülést, utánajártam a lehetséges komplikációknak, a lehetőségeknek. Mikor orvosomnak felvetettem, hogy nem lehetne-e hüvelyi úton szülni, hümmögött és elősorolta, mennyi feltétel teljesülése esetén lehet szó róla egyáltalán (mindkét baba fejvégű, 35. hét betöltve, nálam nincs semmi komplikáció, kevesebb mint 20% súlykülönbség van köztük).

Mikor elértük a 35. hetet, felhoztam a témát, és hogy eddig megfelelünk a feltételeknek. A válasz: az jó, de ő mégis az elektív császárt javasolja, mert az biztonságosabb. Csak pislogtam. Ok nélkül miért császároznánk?! De hajthatatlan volt.

Mondanom sem kell, mennyire nem egyszerű egy terhesség végén orvost találni, aki elvállal egy ikres kismamát ismeretlenül, a fura hüvelyi szülés mániájával együtt… Egy másik ikres kismama segítségével mégis sikerült, nem is túl távoli városban.

Közben végig buzgón beszélgettem a csajokkal, hogy még maradjanak, fejlődjenek. Annyira sikerült, hogy betöltöttük a 38. hetet, és kezdtek újra aggodalmas képpel nézni ránk, miszerint ikreknek már meg kellene születni ilyenkor, mert veszélyes. Bár minden CTG jó volt, a lepények nem meszesek, a gyerekek koruknak megfelelőek.

Azért elkezdtük kiugrasztani a nyulakat a bokorból, csütörtök reggel lelkes házasélettel kezdtük a napot, majd 10-re orvosi vizsgálatra mentünk, ahol szintén alaposan megvizsgáltak, a bő kétujjnyi méhszájjal már befektetett a kórházba az orvosom.

Az osztályon már háromperces fájásaim voltak (letöltöttem egy applikációt, hogy mérjem, de inkább csak kellemetlenek voltak, mint fájdalmasak. Mondtam is a páromnak a telefonba, hogy várok még, hátha csak a vizsgálat miatt van, és mindjárt elmúlik… Ezt a nézetemet nyilvánvalóan nem osztotta a nővér, aki hallotta a telefonbeszélgetést, és miután rákérdezett, hogy tényleg hárompercenként fájok-e, kiment, majd a kórlapommal tért vissza, tegyem le a telefont, indulás a szülőszobára. Dél volt ekkor.

A szülőszobán CTG, fájások ténye megerősítve. Rutin beöntés, zuhany (nagyon-nagyon jólesett), kórházi hálóing, orvos behívva. Újabb vizsgálat, háromujjnyi méhszáj. Az orvos azt mondta, burkot repeszt. Beleegyeztem. Újabb CTG következett, beért a férjem, ömlött belőlem a víz, a fájások durvává erősödtek. Kértem a férjem, a combom masszírozza összehúzódások között, mert úgy éreztem, az feszül be a legjobban, és az akadályozná a tágulásomat. Két óra körül járt az idő.

CTG után elhelyeztek minket egy szülőszobában, ahol újra rá akartak kötni, de kérlelésemre adott időt a szülésznő a gép nélkül. Feleslegesnek gondoltam az állandó CTG-t, de megértettem aggodalmunkat az ikerszülés miatt. A „szabad” időmet a szülőágy mellett állva töltöttem, az akkor már igen erős fájások alatt markolva bármit, amit találtam, topogva, lépegetve. Így sokkal viselhetőbbek voltak a fájások, mint fekve. Az egész szülés alatt minden fájás közben láttam, ahogy az összehúzódó méhem egyre többet tüntet el a méhszájamból, szépen felszedi. Arra is figyeltem, hogy lazítsak, amikor tudok. Különösen a méhszájam területét lazítottam. (A Pink Kitből tanult pelvic clock-kal).

Újra le kellett feküdnöm három óra körül, CTG. Fekve sokkal rosszabb volt, nyögtem, vonyítottam, hangosan szenvedtem az összehúzódások alatt. Férj közvetítette a CTG-ről „100 fölötti fájások”. Engem már semmi nem érdekelt, csak legyünk túl rajta. Vizsgálat, eltűnőfélben levő méhszáj. Éljen!

Elkezdtek kitoláshoz előkészülni. Hallottam, ahogy a szülésznő mondja, itt a lidokain. Ennek hallatán rögtön magamhoz tértem, felélénkültem, és harcba indultam. Nem akartam, hogy vagdossák az alfelem! Megkértem az orvosomat, hogy ne végezzen gátmetszést. Korábban már beszéltünk erről, felhozta az összes szokásos érvet, inkontinencia, repedés stb. Most is elborzadt, de hát ez egy ikerszülés! Éppen ezért, érveltem, kisebbek a babák, simán kiférnek. De ha a B baba elfordul, vagy bármi történik, neki kell a hely. Jó, mondtam, ebben az esetben vágjon, de ráér akkor. Ezt megkonzultálta az egyik jelen lévő kollégával, és megegyeztek, hogy ha nincs komplikáció, olyan lesz ez, mint egy sima koponyavégű szülés, nem vágnak egyelőre. Hurrá!

Elég sokan tolongtak ekkor már körülöttem, két szülésznő és a dokim beöltözve, még két szülész és nézelődők, érdeklődők karéja a háttérben, bár őket csak tömegként érzékeltem.

Oxitocint kötöttek be, tudtam, hogy fognak, igyekeztem előtte részletesen megbeszélni a szülés menetét az orvossal és mondta, hogy a kitoláshoz mindenképp fog adni. Elkezdték átrendezni alattam a szülőágyat, vízszintesre fektettek, a csípőm alatt egy részét megemelték. A doki elkezdte magyarázni, hogyan fogjam meg a térdem és nyomjak fájáskor. Én persze rögtön felpattantam vesszőparipámra (függőleges testhelyzet), és megemlítettem, hogy tudom, hogy van szülőszékük, nem lehetne-e azon szülnöm, hozzák izibe’! Itt éreztem, hogy elértem orvosom toleranciahatárát, mert közölte, hozza a sámlit, ha akarom, de akkor ő távozik. Jó, nyomok így.

Nyomtam, ahogy bírtam. A doki megjegyezte elégedetten, hogy szépen jön lefelé a feje. (Ami kicsit fogalomzavar, mert ha a testhelyzetemet és a baba gravitációhoz viszonyított irányát nézzük, akkor bizony a babám fölfelé jött nagyon szépen…) Második tolásra ki kell jönnie, mondta a doki. Nem jött, mert bár kibújt a feje búbja, pont elmúlt a fájás, vártunk, férjem nagy csalódására, aki teljes beleéléssel követte az eseményeket, és felháborodottan felkiáltott, hogy „de hát már ott a feje!”. Következő fájásra kibújt F. Rögtön felsírt.

Elvitték öltöztetni, mérni, a szülőágynál mindenki B babára koncentrált. Oxitocin maximális cseppszámon folyt (nem éreztem), a szülész hölgy L. (B baba) testét tartotta a hasamon át, nehogy elforduljon a jó pozíciójából. L. nagyon igyekezett a kijárathoz, fél perc alatt beilleszkedett a buksija. Burokrepesztés, jött a tolófájás, mindent beleadtam egy végső erőfeszítéssel, és kint volt ő is.

Az apuka közben kézbe kapta F-et, büszkén dajkálta. Nálam megszülettek a lepények, köldökzsinórhúzással (lepényi szak aktív vezetése…). Megkönnyebbültem, hogy minden rendben ment. A lánykák 10/10-es Apgart kaptak.

Az orvosok és szülésznők a fenekem köré (na jó, a lepények köré) gyűltek, vizsgálgatták, szétválasztották a burkok rétegeit, szakmailag tobzódtak, az orvosom még szelfizett is, amint a szétválasztott burokrétegeket tartja…

Kicsit repedtem, két belső, két külső öltés. Persze igazi gátvédelem sem volt, ahhoz túlságosan „nyomattak”. De nagyon örültem, hogy nem volt metszés, a lelkemnek jobb így.

Nekem ideadták L-t, kicsit dajkálhattam, aztán elvitték őket megfigyelésre, a gyermekágyon kaptam újra vissza őket. Ahol teljesen fitten és energikusan tudtam tölteni a napokat, nagyon örülök, hogy sikerült a hüvelyi szülés, erőt kaptam tőle.

ikrekErőt adott, mert tartottam tőle, hogy a rendszer áldozata leszek, de nem éreztem úgy magam, mert minden mozzanatra előre rákérdeztem, egyeztettem, ahol lehetett, tárgyaltam. Tudtam, mit várjak, mit tudok elkerülni.

Erőt adott, hogy tudtam nemet mondani a császármetszésre, a sok vészmadárság, ijesztgetés ellenére. Bíztam magamban, a testemben, a két gyerekemben.

Büszke vagyok a lányaimra, közös munkánkra.

M. Á.
Málni > > >
Hullámok > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.