igaz történetek szülésről, születésről

1267. nap: Szép élmény kórházban

Megjelent: 2014. márc. 25.

Egyik reggel azzal a gondolattal keltem, hogy be kéne rakodni a már előkészített kórházi cuccokat egy táskába. Amikor elkezdtem, éreztem, hogy valami meleg, nedves folyik ki belőlem, döbbenten ültem még egy darabig, aztán rá kellett jönnöm, hogy ez a magzatvíz, bár csak két hét múlvára volt tervezve a szülés.

„Jaj, most tényleg? De még szabadságon van az orvosom!” Megnyugtattam magam, hogy a szülésznőm viszont készenlétben, és őbenne nagyon bízom. Elfogadtam a tényt, és csodás izgatottság lett rajtam úrrá. Áldott állapotban éreztem magam.

Gyönyörű, napfényes őszi nap volt, igazából nem is bántam, hogy a kislányom még a hideg november előtt szeretné meglátni a világot. Csak délután indult be valamilyen fájás, de még csak kezdetiek, Ágival beszéltem, és ő megnyugtatott azzal, hogy még az elején vagyok, és nagyon egyszerűen és érzékletesen elmondta, hogy mikor érzem majd az igazi fájásokat.

Egy jó darabig vidáman viseltem a kontrakciókat, a kádban meleg zuhannyal táncikálva, de késő estére már nagyon masszívan jöttek ötperces szünetekkel az egyperces fájások, amit már csak P. (a férjem) keresztcsonti masszázsával tudtam elviselni. Bob Marleyt kellett hallgatnom közben, a csend nem esett jól, minden más zene idegesített: ebben a zenében pedig épp elég monotonitás volt, ami ráhangolt a folyamat ritmikusságára, és volt benne valami vidám, bíztató is, ahogy arról énekel, hogy hisz egy jobb jövőben, és minden rendben lesz.

Éjjel egy körül felhívtuk a szülésznőt és bementünk a kórházba, de igazából csak azért, mert elárultuk neki, hogy elfolyt a magzatvíz, azt mondta, ha nem folyt volna el, még nyugodtan maradhattunk volna otthon. Bár nekem már nehéz volt elképzelni, hogy otthon hogyan bírom tovább, úgy, hogy első baba lévén nem ismerem még pontosan a folyamatot, hogy mennyi ideig tart micsoda. Ekkor igazából már telefonálni se nagyon volt erőm, P-t kértem meg, már a Bob Marley koncert is lezajlott, és azt hiszem, akkorra már teljesen belemerültem a fájásokba, hányingerem volt és erőtlennek éreztem magam, mint egy kis fadarab, ami a tengeren hánykódik. Egy széken ültem a támlájára hajolva, és amikor jött a kontrakció, akkor nyögtem egyet, és abból P. már tudta, hogy masszírozni kell, csak annyit nyögtem még legfeljebb, hogy erősebben.

Mire beértünk, megvizsgáltak, még csak félujjnyira voltam kitágulva, és persze lecsökkentek a fájások 10-15 percesre, ami abból a szempontból nem is volt baj, mert így könnyebb volt átvészelni az éjszakát. A szülésznő mondott egy jó légzőtechnikát, amivel az egyperceket kibírtam, és próbáltam köztük aludni/pihenni. Furcsa, meditatív állapot volt, az egyperces fájások átlégzésére koncentráltan telt az idő, négy fájás per óra, tempósan haladtunk előre a reggel felé, és bíztam benne, hogy közben egyre jobban tágulok. Négyóránként kaptam intravénásan antibiotikumot, és olykor a CTG-re is rátettek, minden rendben volt. A vajúdószoba nem volt vészes, mindenki viszonylag csendben elvolt (egy második gyermekét váró fiatal anyuka jajongott csak néha, akit én nyugtattam, hogy ne féljen, minden rendben lesz), a CTG hangja a maga monotonitásában meg még egészen megnyugtatóan is hatott.

Reggelre úgy éreztem, pihentebb lettem, beálltam egy forró zuhany alá fél órára, amitől megint intenzívebbek lettek a fájások, újra ötpercesek. Megvizsgáltak, már bő háromujjnyira voltam kitágulva. Este még abban kellett bíznom, hogy sikerül a szülésznőnek reggelre behívnia azt az orvost, akit az enyém maga helyett javasolt a szabadsága alatt, mert a szülésznőm azt mondta, hogy az ügyeletes orvoshoz jobb, ha nem kerülünk, ő még be se tette a lábát az alternatív szobába…

Reggelre szerencsére sikerült elérni az ajánlott orvost, egy szimpatikus fiatalember volt. Délelőtt még hagytak kicsit vajúdni, aztán azt javasolták mindketten, hogy egy kevés oxitocinnal lassan jó lenne felerősíteni a folyamatot, mert egyrészt az elfolyt magzatvíz miatt sokáig nem húzhatjuk, másrészt nagyon el fogok fáradni, ha még sokáig vajúdok, és utána jön a kitolási szakasz. Beleegyeztem, és délre behívtuk a férjemet, amikorra átmentem a szülőszobára. Infúzióba bekötötték az oxitocint, úgyhogy az alternatív szobáról le kellett mondanom, bár azt mondták, hogy ettől még nem muszáj feküdni, választhatok pozíciót, állhatok, labdán ülhetek. Bal oldalamon fekve kezdtem várni a fájásokat meg P-t. (Egész este is a bal oldalamon fekve vajúdtam, ahogyan az utolsó trimeszterben megszoktam, hogy így fekszem.)

Aztán, mire P. megjött, épp beerősödtek. Jó volt megint látni P-t, bár éjjel nem hiányzott annyira, nem akartam volna egész este fárasztani és jó volt magamba fordulva a légzésekkel koncentrálni. De most az erősödő fájásoknál megint hálás voltam az erős kezének.

Állva folytattuk a szülésznő javaslatára, rátámaszkodtam a teljesen felhúzott ágy támlájára, kis terpeszben, jobbra-balra ingatva magam. Ez elég intenzív érzés volt, szinte egybefüggőek lettek a fájdalmak. Kérdeztem, hogy nem ülhetnék-e szülőszékre (hogy pihenjek, de ne nyomja a fenekemet a fájás), mire mondták, hogy azt csak a tolószakaszban szoktak használni, így inkább visszafeküdtem a bal oldalamra.

Egyre erősödött, óriási lökésekké változott, aminek a végén már tolási ingerem is lett, amit már nyögés kísért. G. (szülésznő) dicsért, hogy milyen jól haladok, aztán úgy éreztem, tényleg csak tolni tudok a fájások hullámain. Úgy volt elviselhető, ha P. nagy erővel nyomja a keresztcsontomat, de ezt látva G. mondta, hogy ezzel visszatoljuk a gyereket, és mutatott a keresztcsont két oldalán két pontot P-nek, hogy azt nyomja. Tényleg jó pontok voltak, és nem kellett akkor az egész csontot nyomnia.

Amikor már egészen elsöprőek voltak ezek a tolási hullámok, kaptam még egy hasznos tanácsot, hogy ezt már ne kilélegezni próbáljam, és ne is kinyögni, mert a hangban elveszik a tolás ereje, hanem toljak, és csak utána vegyek rövid levegőt és még egy tolás, ha még van erőm. A pihenők fantasztikus kis szigetek voltak, amikor teljesen mindent elengedtem, a következő hullámra felkészülve, ami ismét magával ragadott. Több pózt is kipróbáltam, félig hanyatt fekve és a lábamat magamra húzva, guggolva és P. nyakában lógva, de mindegyiket csak egy-két fájásig bírtam, muszáj volt változtatnom, végül nekem a bal oldalon fekvés volt a legkényelmesebb, és az is tűnt a leghatékonyabbnak, úgy, hogy P. tartotta a behajlított, felemelt jobb lábamat – emlékszem, G. említette, hogy „Mindig rájövök, hogy a szülő nő tudja leginkább, hogy melyik póz neki a legjobb.” (Utólag mondta például, hogy az állva vajúdásnál nem festett túl jól a CTG-görbe, meredeken le és fölfele ívelt, azaz lehet, hogy megnyomódott így a köldökzsinór.)

Az utolsó szakasz már szinte önkívületi volt, amikor semmi más nem létezett, csak az egyre nagyobb erőfeszítés a tolásra, drukkoltak és bíztattak, ami nagyon jó volt, hogy érezzem, hogy haladok, aztán egyszer csak kijött az egész baba, emlékszem a kizluttyanó érzésre. Férjem utólagos elmondásából tudom összerakni, hogy a feje búbja már megjelent, és onnan már csak egy-két tolásra az egész test kijött. Óriási megkönnyebbülés volt, már csak az is, hogy nem kellett még egy tolófájással megküzdeni.

Még fel se eszméltem, és már adta is G. a picit a hasamra. Páromra néztem, aki teljesen meghatottan hajolt felénk, én pedig nagy szeretethullámot éreztem iránta. Vége volt a küzdelemnek, beszéltünk a picihez, fogtam, és szinte el se hittem. P. bekukkantgatott a takaró alá, én csak a feje búbját láttam, de a pihenés ezzel a kis testtel a mellkasomon egyelőre épp kielégített. Aztán sor került a köldökzsinór elvágásra is, P. elnyisszantotta, aztán egy kisebb hasnyomásra megszületett a lepény, amit büszkén mutatott G., hogy tankönyvi példa lehetne, teljesen ép, egészséges.

G. biztató szavai nagyon fontosak voltak mindvégig, amik kapaszkodókat nyújtottak, bátorítottak és éreztették, hogy büszke lehetek rá, hogy milyen jól csinálom. Külön dicsért, hogy milyen türelemmel és derűvel viseltem a hosszabb vajúdási szakaszt is, és persze az intenzív szakaszban, hogy mennyire koncentráltam – én ezen kicsit meglepődtem, mert nem gondoltam, hogy máshogyan is lehetne, hiszen úgy vártam már ezt a nagy történést. Aztán mondta, hogy az a kismama, aki sokkal korábban ment be a szülőszobába (akit korábban vigasztaltam), még mindig javában szül – hallottuk is a jajgatását, de aztán el is felejtettem nyomban, mert csak a kicsi családom létezett.

A méhlepény kitolása után az orvos összevarrta a gátrepedés sebét, ami már inkább azért volt kellemetlen, hogy ne maceráljanak már, hadd figyeljek már a kicsi babámra. De igazából már azzal, hogy a hasamon volt a pici és beszéltem hozzá, mindegy is volt, mit csinálnak még, a lényeg már úgyis a mellkasomon volt. A szülőszobára vonulástól mindössze három órán belül megszületett hát a kislányom. A következő három órán keresztül együtt voltunk hárman, barátkoztunk a picivel, nem is tudom, mikor történt, hogy G. felöltöztette, és rárakta a mellemre, hogy szopizzon – nagyon megható volt először érezni, ahogy buzgón szívogat.

Aztán hoztak nekem ebédet is, és amíg már nagy vidáman ettem, P-n feküdt, csoda édes volt őket látni. Egészen magamhoz tértem, vécére is mentem, és amikor megjött G., hogy megvan a szobánk, örömmel és büszkén toltam át a folyosón a kis kocsiban a babámat a szobánkba, miközben P. a cuccaimat hozta. Szerencsére tudtunk egyágyasba menni, ami nagyon jó választás volt, mert nyugodtan belakhattuk, nem zavart minket senki, és aznap még estig ottmaradt P. Alig bírtam betelni a pici lány látványával, és aznap este egész sokat aludtunk, végre, nem is tudom, mióta, hiszen terhességem utolsó hónapjaiban már nagyon nehezen aludtam.

Innen pedig már egy új fejezet kezdődött, épp, mikor írom ezt a történetet, akkor egyhetes a kis hercegnő. Már egy másik bolygón élünk vele, mi is újjászülettünk.

M. R.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.