igaz történetek szülésről, születésről

1278. nap: Megbábulva

Megjelent: 2014. ápr. 5.

Nem tudok aludni, tele vagyok élettel. Életenergiával, ami csak egy új élet érkezésekor van jelen. Ma elment az eszem, és megbábultam.

Reggel csörög a telefonom. M. van a vonal végén. „Gyors leszek ‒ mondja ‒, nincs sok időm. Van valaki, akinél elindult valami, de én délelőtt nem érek rá, meghívásom van. Bemennél vele az Istvánba?” Kattog az agyam, rendben, nincs semmi délelőtt, a többi meg majd alakul. Hív a mamácska, izgatott kicsit és bizonytalan, még átbeszéli az összehúzódásokat. Otthon szülne, ahogy az előző gyermeket is, csak hát ez a nap nem épp a legsimább. Beszélünk kicsit, biztosítom afelől, hogy vele megyek, csak hívjon, ha úgy érzi. Megnyugszik talán.

Fél tíz körül hív, hogy indulnának, gyerekeket nem szívesen (az egyik beteg…), de átadja a szomszédba. Én is készülődöm, hallom a hangján, nehezen jön el, de a körülmények erre kényszerítik. Hogy tudna örülni a szépen alakuló vajúdásának, ha nem szűrődne bele a bizonytalanság, hogy nem ér el hozzá a segítség. Tudja, érzi, kisfia ezt a napot választotta, meg fog érkezni, a körülmények őt kevésbé érintik.

Elindulnak. Én is a kórház felé. Nem ismerem, de érzem őket, szeretném, ha jól alakulnának a dolgok. Olyan kedves szelídek, nehéz most nekik arra mozdulni, amerre nem könnyű, csak hát ez a péntek délelőtt foglalt. Előbb érek a kórházhoz, várok az ismeretlenre. Csörren a telefon, itt vannak. Ugrás a kocsiból…

Megpillantom őket tétován, elveszetten az ajtó előtt. Bemutatkozom, személyesen is. Szelíd kék szempár, ismerős… Apácska emlékeztet egy számomra kedves barátra. Hideg van, menjünk kicsit beljebb, csak kicsit… nem nagyon. Letelepszünk a folyosón a liftek előtt. Közben befut Kati (elhozta őket kocsival), aki csupa derű és mosoly… Kati, akit az első szülése alatt a holland bába végig Zsuzsának hívott. „Na, jól van, leszek Zsuzsa, csak szülessen meg már ez a baba” ‒ szólt a történet. Nevetünk.

Kérdezzük a mamát, hogy van. Hát, ahogy kijöttek a faluból, megritkultak a kontrakciók. De ez nem baj, így majd csak elmegy a délelőtt. Nem húz a szíve felfelé. A 72 óra (amit benn kéne tölteni) megriasztja őket. Tudom, ha felállnék, és megnyomnám a liftgombot, velem jönne, de onnan már nem tudnánk visszafordulni. Nem tudok felállni, valami odaragaszt a székhez. Jó itt a folyosón. Azt mondja, enni kéne valamit. Ez jó ötlet… Addig is telik az idő.

Felajánlom a lakásunkat, talán közelebb van, mint az otthonuk. Felcsillan a szemük. Jobb, mint ez a lépcsőház, bár egy kis biztos pontot a kórház földszintje is jelent. Összehúzódás néha érkezik. Jelzi, hogy jelen van. Beülünk az autóba, enni indulnánk, de Apa összeszedi a bátorságát, és megkérdi, mehetnénk-e hozzám. Igen. Ott eltelhet a délelőtt.

A Petőfi-híd előtt felvetődik, hogy ennyi erővel haza is mehetnénk… Onnan már nem kéne hazamenni… Lehajtok a rakpartra, zajlik a Duna, olyan, mintha óriási fehér jégvirágok úsznának rajta. Szép kis városnéző túra.

A tükörben figyelem az arcát meg az órát, azért érkezgetnek a hullámok. Hova is megyünk? Hogy csöppentem ide? Nem is én csöppentem, valami engem csöppentett ide. Csak így lehet. Az autó megy magától. Nincs kérdés. Előre. Mögöttem a másik autóban Kati, aki Csillaghegynél elénk áll, és vezet minket a falu felé. Ahogy közeledünk, úgy térnek vissza a hullámok, ölelik egymást.

Megérkezünk 12 előtt pár perccel, már csak fél óra, és szabad az út a segítség előtt. Itt biztonságban OTTHON vannak. Mi is így érezzük Katival, mosolygunk, rendben van ez így… Nyugalom. Vackolunk… Apa teát főz nekünk. Figyel a kolbász a hűtő tetején, én most nem ehetek, pedig illatos.

N. szivacson térdel a hálóban, elrévedt a tekintete, máshol jár… Majd… Elfolyt a víz, mondja… Tiszta, tiszta, tiszta ‒ gondolom erősen… Megnézzük. Tiszta. Kimegy a fürdőbe, belevegyül a hangjába egy kevés mély hang. Forralt víz, papírvatta kell, megyek. Itt vagyunk, tesszük, amit tennünk kell. Apa derekat simít, Kati törölközőket pakol puha érkezésre… Segítek, segítünk egymásnak négyen a kicsi fürdőben, hogy öten legyünk.

Halk nyögés, sok kéz, sok láb. A domborodó gát hajas fejecskét koronáz. Na, hogy is?… Meleg vizes vatta a gátra, meg egy kis olaj… Megpihen, Kati mondja, kivár kicsit, erőt gyűjt. Még egy, és kigördül a feje, csukott szemmel csücsörítve, mintha szusszanna máris, az orrlyuknál látszik, moccan a nyák. Még egy nyomás, és megérkezik nyakánál az egyik kezecske, köldökzsinór, rendszalag keresztben. Nyitja a szemét, hol is vagyok, ki az anyukám. Fogjuk ketten, óvatosan előreadjuk vigyázva a zsinórra, megszólal, sírdogál: „Szia, anyukám, apukám, itt vagyok!”

Bemennek a szobába, az ágyra… Ismerkednek… Jaj, mennyi is az idő? 12.39. Mikor születhetett? 12.30? 12.35? Valahogy így, és tényleg Márton? Márton.

Megvan az édes anyamell. Ez meghozza a lepényt is. Apa kifőz egy kis spárgát ollóval… Hmm… Közben telefon, jön a bába. Jaj, de jó.

Kicsit rendbe rakjuk, amit lehet, ki itt, ki ott tesz-vesz. N. és Márton egymásba olvadnak, természetesen. Kati jólesően remeg az élménytől, nekem is lepkék költöznek a belsőmbe. Kati mond egy szép imát… Ámen, ismételjük. Köszönjük, hogy Márton megérkezett áldástól kisérve.

Megjött a bába, átöltözik, elköti, majd elvágja a zsinórt, megnézi lepényt alaposan. Kérdez, figyel, tanít. Mártont is hallgatja, aki már elaludt, majdnem kétórás lankadatlan szopi után. Közben mi itt-ott összeölelkezünk, kis csapat, ami összeállt egy fiúcska megérkezését segíteni, ahogy lehet.

Isten hozott, Márton, a szülőfaludban!

Nekem meg jó lenne, ha nem jönne meg az eszem soha, és így maradhatnék: megbábulva.

M. B.

Márton > > >
(A kép illusztráció, készítette: Koós Tamás.)

Véletlenül kiválasztott mesék.