igaz történetek szülésről, születésről

1008. nap: Harántfekvés (Zétény születése)

Megjelent: 2013. júl. 9.

Aztán újra várandós lettem, véletlenül, mint egy amatőr. Most először nem az öröm volt az első érzés, amikor egyértelművé vált, hanem az ijedtség. Az ikrek még nem voltak másfél évesek, fáradt voltam, mert még rosszul aludtak, annyi dolog volt velük, és még egy kicsi lesz… Rohantam ultrahangra, hogy megtudjam, hányan vannak odabent. Az némi megkönnyebbülést jelentett, hogy csak egyedül van. Az ikrek után ez már szinte csak játék lesz. Elvetetni nem akartam, akármilyen nehéz is lesz, van hova jönnie. Nimród volt az egyetlen, aki kitörő örömmel fogadta a hírt, a nagymamák inkább meghökkentek.

Aztán persze tudtam örülni, de a várandósság nagyon nehéz volt a nagyobbak miatt. Még Nimródra is kell időt, energiát és figyelmet szakítani, és az ikrek ellátása még napi körülbelül 15 óra folyamatos talpalást jelentett. Először a fáradékonyság és a hányinger miatti rossz közérzet miatt volt nehéz, aztán ahogy nőtt a hasam, egyre nehezebb volt a rengeteg emelés (kézmosáshoz, etetőszékbe be-ki, pelenkázóra fel-le stb.) és guggolás. Nagyon-nagyon fáradt voltam, és emiatt folyamatosan ideges, hogy túl nagy a teher.

Még az is nehezen ment, hogy a vizsgálatokra eljussak, na, nem mintha olyan sokra el akartam volna menni, de azért párat megcsináltam. De mindig nehéz volt, hogy szerezzek valakit, aki tud a többiekre vigyázni, és ne is legyen beteg pont akkor senki. Azért meglett a négy pecsétem, a védőnőhöz is eljutottam párszor.

Természetesen otthon szerettem volna szülni, mentem információs hétre is, amikor sikerült. Ági akkor már jó ideje házi őrizetben volt, ez lesz az első szülésem nélküle…

Az ismerősök, főleg a nagymama mind azzal jöttek, hogy ennek már kislánynak kell lennie, de ahogy telt az idő, én egyre biztosabb voltam benne, hogy ő is fiú, és mindig rosszul esett ez az elvárás.

A hasam nagy volt, és valahogy az utolsó harmadban volt egy megérzésem, hogy valami nem stimmel, mert amikor voltam a nőgyógyásznál, megkérdeztem, hogy lent van-e már a feje. Megvizsgált, és kiderült, hogy farral van. Ó, ne! Na, mindegy, így végül is még lehet otthon szülni, de azért csináltam a babafordító praktikákat. Fordult is, de csak keresztbe. Nem volt hajlandó beékelődni, a diagnózis szerint ki volt nyúlva a méhem az ikrek miatt, és túl sok volt a hely.

Amúgy minden rendben volt vele, jó nagyra nőtt, harmadikára voltam kiírva. Én magamnak úgy számítottam, hogy biztosan túlhordom, úgyhogy harmadikán még a Balatonnál voltunk a gyerekekkel. De aznap már egyre több jósló fájásom volt, így hazajöttünk, és egyből hívtam a bábámat, hogy nézze meg, hogy áll a baba, mi legyen, ha komolyan elkezdődik. Jött is, és a kezét érezte a kijáratnál… Ez akkor kicsit olyan volt, mint egy nagyon súlyos ítélet, hogy be kell mennünk a kórházba, ráadásul azonnal, mert ha így elmegy a magzatvíz, azonnal ki kell venni.

A nőgyógyász, akihez jártam, szabadságon volt, ugye, nem számított rám, mert otthon akartam szülni, így akármelyik kórházba megyek, az ügyeletes orvoshoz kerülök. Végül oda mentünk, ami a legközelebb, ide is tartozunk, és a bába is azt mondta, hogy jókat hallott a szülészetről. Az orvosom máshová tartozik, de mivel ott sem szültem, nem ismerem se a többi orvost, se az egyéb körülményeket.

Döntöttünk, pakoltunk, szerveztük a gyerekfelvigyázókat, és Gáborral bementünk a kórházba. A kórházban értetlenül fogadtak. Én próbáltam a legkonszolidáltabb és legegyüttműködőbb formámat hozni, hogy ne úgy kezeljenek, mint egy őrült otthonszülőt. Nem tudom, minek kell ilyenkor történnie, amikor bemegy valaki, hogy enyhe fájásai vannak, harántfekvéssel, de azért azt túlzásnak tartottam, hogy kicsit meg voltak sértve, hogy szombaton zavarom őket, csapkodtak, és úgy beszéltek, hogy én is hallottam: „Nem tudom, minek jött ide.” És hasonlók. Vártam egy ideig, aztán nagy nehezen megszülték azt a döntést, hogy kegyesen megvizsgálnak. Felvették az adataimat, persze, kiderültek az otthonszülések és ikreket is? – Agyament dolog. Ezekre inkább nem is reagáltam.

Ők is megállapították a harántfekvést és a terminustúllépést. A fájásokat nem mutatta a CTG. Majd tőlem kérdezték, hogy mi legyen. Ezt nem nagyon értettem, hogy milyen válaszra számítottak. Nekem nyilván nem az volt a vágyam, hogy a kórházban maradjak, de ha a helyzet azt kívánja, akkor nincs mit tenni, és azt gondoltam, most ők mondják meg, mit kíván a helyzet. Egy ideig fanyalogtak még, és egymástól kérdezgették, mi legyen velem, én lettem a kakukktojás.

Egy idő után mondtam az orvosnőnek, aki vizsgálgatott, hogy ha ekkora probléma ez, hogy nem itt van a választott orvosom, át tudunk menni a másikba, nem akarok én lenni a feketebárány. Erre kicsit észbe kapott, és szabadkozott, hogy nem bosszúállóak. Egy másik nőgyógyász meg azt mondta, hogy időzített bomba vagyok, és életveszélyes elhagynom a kórházat, így végül nagy nehezen felvettek.

Jó hosszadalmas procedúra következett az adatokkal (ó, jaj, ha ez akkor van, amikor már tényleg szül valaki). Egy fiatal szülésznő kérdezgetett, például azt is, hogy meddig szoptak a többiek. Mondom neki, hogy az egyik iker most is szopik. Erre nagyon csodálkozik, majd kioktat, hogy terhesség alatt nem szabad szoptatni, mert veszélyes, ugyanis oxitocint termel, de nem érezte az ellentmondást a szavai és a között, hogy éppen túlhordásban vagyok. Inkább ráhagytam. Bár a doktornő mondta, hogy nem bosszúállóak, azért mégis igyekeztem jó kislány maradni, és nem konfliktusba kerülni. Végre felkerültem az osztályra.

Furcsa volt és idegen, de próbáltam arra gondolni, hogy nem lesz semmi gond, és jó orvoshoz kerülök. A nővérek amúgy aranyosak voltak. Olyan szempontból még jó is volt, hogy legalább pihentem, mert ez otthon lehetetlen, és ilyen fáradtan nem is lenne jó nekiindulni a szülésnek. Hétvégén nem történt semmi, csak CTG-re küldtek naponta kétszer. Néha aludt a baba, ilyenkor kicsit nehezteltek rám, hogy miért nem ettem előtte, de én meg nem tudtam, mert korábban nem jártam ide CTG-re. Meglátogattak a gyerekek is, Gábor minden nap.

Hétfőn az ultrahangon az látszott, hogy Zétény befordult, és jó nagy. Felvetődött bennem, hogy hazamegyek, de mivel még most sem volt leszállva, bármikor visszafordulhatott. Az lett a döntés, hogy megvárják, amíg elindul magától a szülés. Vártam tovább, hogy történjen valami. Egyre nehezebb volt a hőség, a bizonytalanság, és hogy mi van a gyerekekkel, a nagymamákat nem lehet vég nélkül igénybe venni, mi van, ha még sokáig húzódik a szülés.

Miután felvettek, és teljes jogú beteg lettem, az orvosok már rendesek voltak, persze kicsit csodabogárnak tekintettek az otthonszülések miatt, de mivel együttműködő voltam velük, jobban elfogadtak.

Hétfő este már alig tudtam aludni a jósló fájások miatt. Reggel szóltam az ügyeletes orvosnak, hogy megint vannak enyhe fájásaim. Újabb ultrahang. Zétény megint ferdén van, és a keze lóg a kijárat felé. Neee!

A főorvos azt mondta, hogy meg is műtenek aznap, ne egyek. Nekem már mindegy, csak legyen valami. Nagyon fura volt ez az állapot, hogy miközben természetesen akartam szülni, végül eljutottam oda, hogy akár vegyék ki, csak legyen már meg. És milyen jó, hogy ma már láthatom is, és őszintén szólva, annyira fáradt voltam, hogy kicsit örültem is, hogy megúszom a vajúdást. Szóltam Gábornak, hogy jöjjön, összepakoltam. Közben CTG-re kötöttek, az nem mutatta erősnek a fájásokat, így nem került sor a műtétre. Már nem is tudom, melyik orvos volt ott, de az én esetemben elmondható, hogy nem akartak műteni, csak ha nincs más megoldás, és nem sürgettek, kivártak.

És volt értelme, mert aznap este elment a nyákdugó. Lefeküdtem, de már nem tudtam aludni, megint fájt a hasam, és ez már kisugárzott a derekamba. Ez már biztosan AZ lesz! Azért még vártam, hogy rendszeres legyen, kicsit aludtam is, de egyre gyakrabban fájt. Fél egykor kimentem a nővérhez, hogy fájásaim vannak, lementem a szülőszobára.

Ultrahang: Zétény fejjel lefelé van! Meg tud születni rendesen! CTG is mutatja a fájásokat, de én akkor már biztos voltam benne, csak nekik kellett. Hívtam Gábort, féltem, hogy meg se hallja a telefont, olyan mélyen alszik, mert előző este is alig aludt. De hamar felvette. Most már tényleg gyere!

Az ügyeletes orvos mondta, hogy burkot repeszt. Valami rémlett, hogy mintha ilyenkor kellene, mivel nincs beékelődve, de azért rákérdeztem, hogy erre mindenképpen szükséges-e. Nem válaszolt, hanem visszakérdezett, hogy visszautasítom? Hagytam, de nem értem, miért nem a kérdésre felelt. Na, mindegy, ezzel is haladunk. A többnapos pihenő ellenére úgy éreztem, nem lenne erőm egy hosszú vajúdáshoz.

Burokrepesztés után a doki azt mondta a szülésznőnek, hogy szóljon a lepénynél, azzal eltűnt. Úgy tűnt, arra számítanak, hogy mivel ötödik gyerek, csak úgy kipottyantom. Én nem bántam, ha már kórházba kellett jönnünk, akkor azt akarom, hogy csak hagyjanak békén. A szülőszobán nem volt rajtunk kívül senki. A szülésznő fiatal volt és kedves, de határozott is, utólag megtudtam, hogy a legjobb az osztályon. Ebben is szerencsém volt.

Lefeküdtem a szülőágyra, a szülésznő betakargatott, és kiment, néha benézett. Egyre erősödtek a fájások, akkor felálltam, és az ágyra támaszkodtam. Ringatóztam előre-hátra, egyre hangosabb voltam, és közben arra koncentráltam, hogy nyílik a méhszáj. A CTG össze-vissza csúszkált rajtam, nagyon zavaró volt. Éreztem, hogy gyorsan halad.

Hol van már Gábor? Aztán befutott. Később elmesélte, hogy alig jutott be, mert a portás elaludt, és nem hallotta, hogy jött, már elkezdett bemászni, amikor megjelent.

Azért hiányzott az a fajta támogatás, amit az otthonszüléseknél kaptam, a borogatás és a lelki támasz. A szülésznő csak figyelt. Néha beszélgettünk a fájások között. Mondta, hogy kitoláskor mindenképpen fel kell üljek a szülőszékre, nem szülhetek állva. Ajjaj! Így még sosem szültem. Egyre aggodalmasabban nézett rám, és mondogatta, hogy ha nyomnom kell, üljek fel. Elég gyorsan kitágultam, fel is ültem, a szülésznő beöltözött sterilbe, de ebben a helyzetben szinte elviselhetetlen volt a fájás. Hánytam.

Közben bejött az orvos és a csecsemős nővér. És akkor leálltak a fájások. Folyamatosan azt éreztem, hogy nyomnom kell, de valami hiányzik. Kezdtem kifáradni, és már túl akartam lenni rajta, féltem a fájdalomtól. Újra felálltam, közben a szülésznő és az orvos nézték a kínlódásomat, beszélgettek és nevetgéltek, én egy szál trikóban, alul semmi, és hallottam egy ilyen megjegyzést, hogy ahhoz képest, hogy negyedik szülés… Kezdtem kiborulni, úgy éreztem magam, mint aki csapdába esett. Amikor mások nem voltak bent, hisztiztem Gábornak, hogy haza akarok menni és nem akarok többet szülni.

Amikor visszajött a szülésznő, mondtam, hogy segítsen, adjon oxitocint. Kaptam. Meg is indultak a tolófájások. Nagyon lassan jött a feje lefelé. Sokat kellett nyomnom. A szülésznő segített, hogy mondta, hogy halad, mondta, hogy lassan lélegezzek, nagyokat nyomjak, és ne kiáltsak, hogy ne menjen el az erőm. Azért néha üvöltöttem, mint egy oroszlán. A szülőszéken folyamatosan lecsúsztam, mert valami műbőrből volt, amire nejlont raktak, iszonyúan csúszkált, kapaszkodva tartottam magam, hogy ne essek le. Másnap izomlázam is lett. Aki ezt kitalálta…

Ekkor már az orvos is ott volt. Kezével nyomta a hasamat, ahol Zétény lába volt, de nem durván. Több nyomásra jött ki a feje, még csak félig volt kint, amikor újabb fájást kellett várni. Borzalmasan feszített. A szülésznő tartotta a gátat, hogy ne repedjen. Hatalmas volt Zétény feje, és nem deformálódott a kibújáshoz, hanem úgy szép kerek valójában nyomult kifelé. Még csak a feje volt kint, már akart szopizni és sírni. Utána a test. Akkor már üvöltöttem a megkönnyebbüléstől. Kértem őt, kitisztították a járatait, elvágták a köldökzsinórt, és végre megkaptam. Innen már jó.

Ami még más volt, mint otthon, hogy nem várták meg a méhlepény megszületését, hanem kihúzták, és belül kitisztítottak. Mindig mondták, mit csinálnak, megnézték, van-e sérülés bárhol, nem volt. Az orvos elment, többet nem is láttam. Megkérdezték, hogy lefürdessék-e a babát, mondtam, hogy inkább ne, ott mellettem lemérték (4 kg) és felöltöztették.

Még két órát maradtunk a szülőszobán hármasban. Zétény rajtam feküdt, próbált szopizni, de különösebben nem akart, Gábor mellettünk bóbiskolt, én is pihentem, boldog voltam és nyugodt.

Aztán véget ért az idill, mert hogy innen át kell menni a csecsemőosztályra, és el kell fogadnom az ottani szabályokat. Én csak pislogtam. A szülésznő mondta, hogy ő már ebbe a részbe nem szólhat bele, de azért odaszólt, hogy számítsanak rá, hogy kérni fogom a babát. Na, most meg még harcolni is kell. Akkor eldöntöttük Gáborral, hogy ha ez így megy, inkább hazamegyünk. Ő hazament a kocsiért, mert motorral volt. Én ottmaradtam egyedül az ellenséggel.

Zétényt elvitték, én mentem utána a cuccal, a szülésznő segítségével. Kaptam ágyat, ki se pakoltam, mentem utána. A csecsemősök úgy néztek rám, mint valami elmebetegre, hogy mit akarok én itt. Mondtam, hogy adják ide a gyerekem. „Még nem vizsgálta meg a gyerekorvos.” „Mikor jön?”  „Tíz percet még kibír?” – kérdezte pikírten. Jó. Kicsit később hallottam, hogy sír, megismertem a hangját, benéztem, egy nővér éppen jó vastagon nyomta a hátára a szappant és kegyetlenül lemosta. Ennyit erről, hogy ne mossák le. Itt már nem kértek engedélyt semmihez.

Aztán nagy morcosan kiadták, azzal a megjegyzéssel, hogy első nap oda se szokták adni(?), hogy az anyuka pihenjen. Én nem pihenni akarok, hanem vele lenni. Micsoda hülyeség ez! Éppen ez volt a fő ok, amiért otthon akartam szülni mindet.

Aztán vizit. Mi? Erre már egyáltalán nem voltam felkészülve. A többi anyukától tudtam meg, hogy ez úgy zajlik, hogy minden gyereket bevisznek egyszerre, és két-három órán át egyenként végignézik, amíg a többi esetlegesen ordít. Van, hogy naponta kétszer is. Újabb kérdőjelek, még több. Nagy lendülettel jött érte a nővér, ez ellen már nem volt erőm harcolni abban az állapotban, és Zétény aludt, reméltem, hogy átalussza. Mégis, milyen változást tudnak rajta megállapítani, amikor kábé fél órája vizsgálták meg???

Életem egyik legnehezebb két órája volt. Tűkön ültem, hallgatóztam az ajtó előtt, hogy sírnak-e, közben szóltam a nővérpultba, hogy kezdjék el írni a papírokat. Mondták, hogy hozzunk igazolást a gyerekorvosunktól, hogy átvállalja az újszülöttet. Elküldtem még Gábort oda, hogy legalább már emiatt ne kelljen veszekedni velük. Közben a többi anyuka csak pislogott, hogy haza lehet menni? Azt is mondták, hogy ne reméljek sokat, mert nagyon szigorú a gyerekorvos. Nem érdekel, nem tarthat vissza.

Közben elért minket a nőgyógyász vizit, egy teljesen ismeretlen orvosnak meg kellett mutatnom a bugyimban a betétet. Persze, tudom, hogy miért, de én ennél önállóbb vagyok. A dokinak is mondtam, hogy elmegyünk, mondta, hogy engem elenged, de a gyereket a gyerekorvosnak kell kiadnia.

Utána jött a gyerekorvos is. Szinte már kedves volt velem. Ettől félnek annyira? Vagy csak utolérte a hírem, hogy ez renitens, nem érdemes vele bajlódni, vagy nem is akartak annyira tartóztatni, mert már szülés előtt bementem, és megvolt a három a nap…. Szóval elengedett.

Loholtam be Zétényért, és többet nem adtam ki a kezemből. De ébren volt és az arca összekarmolászva, úgyhogy ő is sírt. Még aludtunk egy kicsit, amíg megírták a papírokat. Közben átöltöztettem a saját ruhánkba. Akkor láttam, hogy mindkét sarka meg van szúrva, hogy levegyék a PKU-t. Minek? Ilyenkor úgysem ér semmit, meg kell ismételni. Miért kell egy párórás babát fölöslegesen szurkálni??? Meglettek a papírok és végre indulhattunk haza.

M. A.

Lara > > >
Nimród > > >
Zalán és Bendegúz > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.