igaz történetek szülésről, születésről

1150. nap: Tényleg van az a bizonyos erő (Villő születéstörténete)

1150. nap: Tényleg van az a bizonyos erő (Villő születéstörténete)

Május 27. Istállós-kő meghódítása közben megéreztem azt a különös, semmihez sem fogható forróságot az altestemben. Mint valami keltető. Ezen a héten Lili elutasította a cicit. Kérte, megszívta, aztán elszaladt. Nem értettük. Napokig ezt játszotta.

Pünkösd után egy héttel vettünk tesztet. Izgatottan megcsináltam, bár én már tudtam. Valaki útnak indult belőlem.

Aztán elkezdődtek a rosszullétek is. Nyár lévén ez még elviselhetetlenebb volt, mint Lilivel kora tavasszal. Csatornaszagtól és kutyaürüléktől bűzlő utcákon át küzdöttem el magunkat a ligeti játszótérig és vissza, mert a lakásban pokol volt. Ezen a nyáron háromszor rendeltek el hőségriadót. Minden eltelt nap után vártam az esti enyhülést, de a beton ontotta a hőt kifelé. 40 fokban lekvárt főztem, szédülve, hányingerrel küzdve. Próbáltam arra gondolni, hogy télen milyen jól fog jönni. Akkor még nem tudtam, milyen előrelátó is voltam.

Június 25. Felkerestem a nőgyógyászom, akinél az előzőt is szültem (császárral). Orvosilag is beigazolódott a tény, Villő úton van. Megállapította, az embrió mellett gigantikus méretű a sárgatestem.

Augusztus 1. Megmozdult. Végre kezd enyhülni a hányinger.

Szeptember 11. A 18. heti genetikai ultrahangon közölték, a gyerek kisebb egy héttel, de minimum öt nappal. Ezt jeleztük is a doktornőnek, aki erre csak legyintett. Mi se foglalkoztunk vele, mivel egészségesnek találták. Öt-hét nap ide-oda, mit számít. Lényeg az egészség. Milyen naivak is voltunk.

Október 1. Megvettem M. O.: Császármetszés című könyvét G. Ágitól. Nem is sejtettem, mennyire meghatározó lesz Ági személye, tudása, támogatása a várandósság utolsó harmadára. Eddig csak vágytam rá, most már tudatosan készültem a VBAC-re. Aztán elolvastam a Születés művészetét is. A könyvek után felvilágosultnak éreztem magam a témában. Az orvosommal megbeszéltük ennek a kísérletnek a lehetőségét. Vállalta. A vizsgálati eredmények jók, jól voltam, jól éreztem magam, minden rendben volt.

November 30. Információs est. Egész nap erre vártam. Délután ötre mentünk az Alma utcába, ahol a kapuban azt mondták, nem itt lesz, hanem Áginál. Rohanva toltam vissza a babakocsit a sötét, lépcsőkkel tarkított utcán a metróhoz, hogy átérjünk még időben. Elég hideg volt, de még jól bírta a gyerek a babakocsiban. A metrón melengettem a kezecskéit.

Kiszállunk a metróból, szaladunk, látom, a többiek autóval hamarabb átértek, várnak a kapuban, lehangolt ábrázattal. Már felcsengettek, vissza kell menni. Látszik a férjemen, fáradt, hezitál, a gyerek kezd átfagyni. Menjünk vissza. Érzem, muszáj menni, szükségem van rá. Erre rohanás vissza. Nagy hassal, hideg fagyos estén, kipirulva tolom a babakocsit. Izzadok, Lili meg fagy bele a babakocsiba.

December: információs hét. Hétfőn a szülésről beszélt Ági. Mindkettőnkben megfogalmazódott, hogy de jó lett volna ezt ez első gyereknél végighallgatni. De akkor még nem tudtunk az információs hétről. Kedden az újszülöttről beszélt másik Ági olyan szeretettel, amilyennel kórházban nem találkozni. Szerdán a szülésről volt szó bábaszemmel és a gyerekágyról. Elszomorodtam, hogy a mai társadalomban ez a fontos időszak teljesen elsikkad, pedig milyen fontos és pótolhatatlan.

December 11. Beszéltem Ágival császáros szülésemről. Sírtam. Fájt a lelki seb, még nem gyógyult be. Bár a császár úgy tudjuk, indokolt volt, mégse tudtam elfogadni. Bűntudat gyötört. Nem tudtam megszülni.

Szilveszter. Újévi meglepetés, megjelent az előtej.

Január. Még egy bő hónap. Nehezen járok a nagy pocakkal, meg félek is a jeges járdán a megváltozott súlypontommal. Már nincs kedvem, se erőm egyedül hazacipekedni a piacról. CTG-re kell járnom, de ahhoz sincs kedvem. Egyre többet keményedik a hasam. Kezdek befelé figyelni, a másik gyerek lassacskán egyre kevesebbet kap anyából. A természet szoktatja az új jövevényhez.

Az információs hetet két részben hallgattuk meg. Főképp azért, mert a kislányunk nem volt szokva senki felvigyázásához. Bár testvéremmel – akit nagyon szeret – egész nap jól elvolt, mégis látszott rajta reggelenként, nem őszinte a mosolya, amikor elbúcsúztunk.

Hetedikén, csütörtökön folytattam Gyermekre várva előadással. Peti otthon volt a beteg gyerekkel. Egyedül voltam. Idegennek éreztem magam délután, miközben mindenki jegyzetelte az otthonszülés kellékeit. Nem készültem, nem készülhettem otthonszülésre. De mégis felírtam egy pár dolgot, hátha… egyszer… mégis… A szülésről szóló filmek nagyon megérintettek, olyan meghittek és bensőségesek voltak. De legfőképp az új élet tisztelete ragadott meg.

Szombaton a Várótermi beszélgetésen ismét egyedül voltam. Biztos nem véletlen írta így a sors. Ezen az úton nekem egyedül kell végig mennem. Nekem kell kiállnom mindenért. Mindenkiben feltörtek a félelmek, rossz érzések. Hullt a könnyünk, könnyebbedtünk. A császártól való viszolygás, félelem addigra elmaradt mellőlem, nem azért, mert fizikailag már régóta nem láttam a hegem és nem emlékeztetett, hanem egyszerűen elmúlt. Csak egy szép szülés gondolata élt bennem és az, hogy igen, felkészültem, menni fog. Előre néztem. Véghezviszem a nagy tervet.

A beszélgetést más miatt könnyeztem meg. Mindkét gyereknél, amikor kiderült, hogy elindultak erre a világra, valaki a családból eltávozott. Ez az összefüggés igencsak feltűnő volt, mivel kevés élő rokonom van, szám szerint hét. Mindenki csak azt tudta mondani, ne legyek többet terhes, mert valaki megint meghal a családban. Mint valami boszorkány vagy fekete bárány, úgy éreztem magam.

A január anyagi csőd volt, be kellett fizetni az illetéket a ház után. Kölcsön kellett kérni, hogy legyen mit enni.

Január 31. Jól rám ijesztett a doktornő, mert a szívhang 120-ra esett, én meg nem tudtam, hogy az rossz vagy jó, mert csak ingatta a fejét. Nem magyarázta el, mit jelent.

Hadak útja

Február. Szintén anyagi csőd, kölcsönök visszaadása. Nem volt pénz se vastablettára, pedig igen vérszegény voltam, se kalciumra, pedig abból is hiány volt. A gyerek se kapott már két hónapja D-vitamin-cseppet. Minőségileg éheztünk, krumpli tésztával, tészta krumplival. De lekvár, az volt rogyásig.

Február 2. A 39. héten végre megjelentek a jósló fájások.

Február 4. Teljes nyugalomban vártam a szülést, mivel a választott orvosom támogatott a császár utáni hüvelyi szülésben. CTG után a doktornő megvizsgált és burokrepesztéssel fenyegetőzött, ha nem indul meg magától. Egy nappal a kiírás előtt beindítja, úgy készüljünk. Diagnózis: egyujjnyi méhszáj rövidülés nélkül, magasan fekvő koponya. Úristen, gondoltam. Ezt nem teheti. Ilyenről eddig szó se volt. Nagyon feszült lettem. Nem akartam. Minden porcikám tiltakozott. Felhívtam Ágit , hogy tanácsot és megerősítést kérjek tőle. Megnyugtatott, nincs ok a burokrepesztésre, ezt sem a CTG, sem az ultrahang nem indokolja. Pláne terminus előtt. Úgy éreztem, kihúzták a lábam alól a talajt. Gőzerővel bújtam e témával az internetet. Soha nem írogattam közösségi portálokon, de most megtettem. Tanácsot kértem. Rengeteg válasz érkezett, pedig nem is ismernek. Biztattak, drukkoltak. Olyan volt, mintha meccsen lennénk. Ki az erősebb, én vagy a kórház.

Február 7. CTG után a doktornő újra megvizsgált. Idegesen közölte, ezt indítani se lehet, programcsászár. Mivel a három nappal ezelőtti diagnózisa változatlan maradt. Programszülésből programcsászár lett. Ma ügyeletes, ráér, megcsinálja. A legrosszabb, amit hallhattam. Bár ezt sem a mai CTG, sem a hétfői ultrahang nem indokolta. Teljes páli fordulat következett be. Nem vállalja a császár utáni rendes szülést. Érvek, amik a császár mellett szóltak: öngyilkos anyuka, aki otthonában fog elvérezni (nem indult meg a szülés, és nem terveztem otthon szülni); azért nem várjuk meg a holnapi kiírást, mert ma ügyel; a hasüregemben fog úszni a gyerek, amikor kinyílik a hegem (de hát még nem vajúdom) – benne lesz miattam a híradóban.

Kértem, nézzük át a papírjaimat, számoljuk újra, hátha igaza volt a 18. heti ultrahangos nőnek. Hátha tényleg azért kisebb a nővérétől, na, meg ugye a táblázattól, mert a terhesség fiatalabb. (Egyébként a leletre rá is volt írva.) Na, erre úgy elkezdett üvölteni, hogy az egész osztály minket nézett. Hiába kértem, hogy beszéljük meg, adjon 24 órát, hiszen holnapra vagyok kiírva. Szerettem volna várni még, hogy magától meginduljon. Legalább vajúdni engedjenek.

Erre hívatta a felettesét, hogy itt egy öngyilkos anyuka, aki nem akarja elfogadni a császárt. Elmondtam a főorvosnak, mit szeretnék, ő közölte, nem lehet, vagy ma császár, vagy írjam alá, hogy saját felelősségre távozom (pedig nem is feküdtem bent). Nyilatkozatot, mondom, aláírom, de esetleg megnézhetné a papírjaimat, erre azt mondta, felesleges. Aláírtam, és kértem egy mai orvosi szakvéleményt.

Felhívtam Petit. Nem vállalja a VBAC-et a doktornő, helyette megcsászároz most. Megbeszéltük, átmegyek egy másik kórházba konzultációra. Készültem rá, ha kell, az utolsó pillanatban is orvost váltok. Más esélyünk úgy sincs. De ha nem muszáj, ne vágják ki belőlem a gyerekemet. Mire odaértem, jól kibőgtem magam. Elmondtam a recepción, miért jöttem, nagyon kedvesek voltak, mondták, hova menjek és várjak. Vártam.

Kis idő múlva jött a főorvos, megnézte az összes papírt, osztott, szorzott, megvizsgált (egyujjnyi méhszáj, a koponya magasan, „lehetne lentebb is”). Kikérdezett, és azt mondta, a terminusom nem is február 8, hanem 16! Semmiféleképpen nem kell megszüleszteni ma, se holnap, mert láthatólag én is és a vizsgálatok alapján a gyerek is jól van. Elmondta, amit már eddig is tudtam, milyen kockázatai vannak a császár utáni hüvelyi szülésnek.

Megengedte, hogy szülhetek, pedig se orvosom, se körzetis nem vagyok. Hétfőn kell menjek CTG-re, és aztán, ha jó, és még semmi fejlemény nincs, akkor csütörtökön újra, és ha még akkor se, akkor szombatra készüljünk. Addig rengeteg idő van, még bármi lehet… a pakliban minden benne van. Teljesen fellélegeztem, hogy ma még nem vágnak fel, és kaptam még egy nagy esélyt, megpróbálhatok szülni.

Negyven hétig készültem a szülésre, nem fogom feladni az utolsó métereken, és ha ezek után egészségügyi okok miatt mégiscsak elkerülhetetlen lesz a császár, legyen, de tudom, hogy mindent megtettem az ügy érdekében, és nem kell majd lesütött szemmel állnom a gyerek előtt, mert nem mertem lépni.

Február 8. Négy nap alatt majdnem az összes természetes szülésmegindítást kipróbáltuk, hogy kicsalogassuk a gyereket. De meg se nyikkant. Még csak erősebb jósló fájásokat se váltottak ki. Ettem fűszereset, szeretkeztünk, takarítottam, emelgettem a 13 kilós gyerekemet. De semmi. Remekül elvolt odabent.

Február 10. CTG. Minden rendben odabent. Várok, de egyre türelmetlenebb vagyok. Se nekem, se másnak nem sikerül elfelejteni a nyolcadikai dátumot. Beleégett a tudatba. Mindenki csak azt kérdezte, mikor szülök már. Meg „nem kellett volna már szülnöd?” Bombáztak, kinek mikor lenne jó, ha szülnék, csak engem nem kérdeztek, mikor lenne jó. A gyereket meg egyenesen kihagyták.

Február 14. Nő a kétely bennem. Biztos jól döntöttem? Nem ölöm meg a döntésemmel a gyereket? Biztos igazuk van? Biztos jól állapították meg a másik kórházban? Kinek higgyek? Azzal nyugtattam magam, hogy a gyerek tudja, mikor jön el az idő. Talán megérzem, ha baj van. Talán. De ha mégsem?

Február 15. CTG. Újabb ultrahang és flowmetria. Ahol megjegyezte a vizsgáló orvos, hogy ez a gyerek biztos nincs még túl a terminuson. Ami a legmeglepőbb volt számomra az az, hogy a gép szerint „összement” a gyerek feje. Tizenegy nappal ezelőtt a másik kórházban 96 mm volt a fejátmérő, most meg csak 93 mm. Ezek után nem tudom, minek méricskélnek milliméter-pontossággal, ha úgyse pontos. Minek ez a sok vizsgálat, ha még mérni se tudnak, hogy higgyek bármelyik ultrahangos eredménynek, ilyen tapasztalatok után.

Tehát minden rendben odabent. Várunk.

Február 17. Rengeteg jósló fájásom volt egész nap. Egymást érték, de már oda sem figyeltem. Estére már nagyon elgyötrődtem. Lelkileg belefáradtam, hogy mindenki arra vár, hogy szüljek, de Villő csak nem indul meg. Remekül érzi magát odabent. Fürdetés közben mondtam is Petinek, úgy érzem „kikőtt” a gyerek, nem várok tovább. Lesz, ami lesz. Ha holnap a konzultáción arra jutnak az orvosok, indítják, belemegyek. Elfáradtam, elfárasztottak.

Szülés

Február 18. Hajnal 2.32. Megébredek az első fájásra. De visszaalszom. Tíz perc után még egy. Aztán még egy. Húh, ez fáj. Eljött az idő, mosolygok. Sötét van, mindenki alszik. Nem tudja senki még, csak én, estére négyen leszünk.

Vártam egy órát, közben fájtam, aztán felébresztettem a férjemet, kezdjen szendvicset gyártani, meg öltözzön, mert nem tudni, mikor, de indulni kell lassan. Elkészültek a szendvicsek, felöltözött. Addig én zuhanyoztam, zuhanyoztam volna, de felébredt Lili. Óh, miért pont most. Ez most rosszkor jött. Kiszálltam és visszaaltattam. Közben fájtam, éreztem a húzást, nyílok kifelé. Nem sok volt már reggelig. Megbeszéltük, pihenjünk, amíg lehet. Nem megyek hétre konzultálni, már szülni megyünk.

Fél nyolc felé telefonáltam a testvéremnek, hogy induljon hozzánk, mert nekünk menni kell. Mikor megérkezett, kicsit enyhültek a fájások, talán meg is ritkultak. Magyaráztam, mit is kell ma tennie. Erre mondja, hogy neki délben fotózása van, és viszi magával Lilit. Amíg fotózzák, beszervez valakit bébiszitternek. Na, erre ideges lettem, szinte megszűntek a fájások. Miért csinálják ezt velem?! Senki se érti, értékeli a szülést! Ezt nem szabad egy vajúdóval tenni. A gyereket, ha nem tudom biztonságban, inkább nem szülök. Mit csináljak, mit csináljunk?

Közben megreggeliztünk. Visszarendeződtek a fájások. Nyugtatom magam, minden rendben lesz, most csak befelé kell figyelnem, ki kell zárni minden zavaró tényezőt. Hívtunk taxit, amiben újra gyengültek a fájások. Megérkeztünk a kórházba. Mondtam Petinek, ne liftezzünk, lépcsőzzünk inkább, hogy újra fájjak. Használt.

A szülőszobán nem értették, miért nem hétre jöttem konzultálni, de mondtam, megindult a szülés, és inkább szülnénk. Megvizsgáltak: 3 cm-re nyitva, méhszáj elvékonyodva. CTG-t kötöttek. Húsz percig nem volt szabad mozogni, félig feküdni kellett, szinte alig volt így fájásom, kértem, hadd mozogjak. A mozgástól, sétától megint belendült. Úgy éreztem magam, mint egy láncra vert vadállat, akit pórázon tartott a CTG.

Bő óra múlva újabb vizsgálat: 4 cm, hogy jobban beinduljon a szülés, burkot repesztett egy férfi orvos, akit sohasem láttam. Undorodtam. Akartam, hogy szüljünk. Zavart, hogy le-leáll, majd újraindul a szülés, de hát folyton megzavart valami. Közben valamikor, nem is tudom időben hova tenni, kaptam méhszájlazító szurit.

Majd jött egy nagyon jó hír, testvérem írt, elmarad a fotózás, nem mennek sehova. Fellélegeztem. Akkor most már tényleg szülhetünk. Elkezdett zavarni a nappali fény. Homályt akartam, csendet. Fejemre húztam a kapucnit és becsuktam a szemem. Kettőkor újabb SMS jött tesómtól, elaludt Lili.

Ezután felpörögtek az események, addig csak fájtam, na, de ezután már ordítottam, nagyon megindult. Csuklott a fejem, nem bírtam tartani. Próbáltam kinyitni a szemem, de nem tudtam, ólomnehezek voltak. Ültem a labdán és kapaszkodtam az ágyrácsban. Az járt a fejemben, olyan jó lenne előre dőlni az ágyra, de nagyon magasan volt. Szerettem volna, ha a rács előttem van, hogy legalább tudjak miben megkapaszkodni, de oldalt volt. Peti hátulról próbált tartani, hordta a homlokomra a hideg vizes kendőt. Nagyon jólesett. Érdekes, a másik szülésnél is volt egy pont, amikor úgy éreztem, lángra kap a fülem, és vizes kendőt akartam a fejemre. Úgy éreztem, beleragadtam a pózba, de nem bírtam rajta változtatni.

Az utolsó pár fájásnál, a kitolási szakasz előtt, fájdalomcsillapítót akartam, Peti szólt is a szüléSONY DSCsznőnek. Bejött, megkérdezte, nincs-e székelési ingerem. Mondom, nincs. Azt mondta, akkor mindjárt jön. Kiment. Volt még pár fájás, és aztán elkezdtem kiabálni, hogy: „Jön! jön!” Vajúdólabdán ültem eddig, beleragadva a pózba, alig bírtam tartani magam, szememet se bírtam kinyitni, csuklott a fejem előre.

Most hatalmas erőt éreztem, felálltam. És igen, tényleg van az a bizonyos erő, ami eljön. Éreztem, csúszik ki a feje. Feltépték az ajtót. Kezükben kesztyű. Ők már tudták a hangokból, hogy nagyon közel az idő. Nem is hoztak fájdalomcsillapítót. De jó, hogy nem került rá sor! Tolták be a nagy gurulós lámpát is. Kértek, feküdjek fel az ágyra. Mondom, nem tudom, sikerül-e. Segítettek. Nagy nehezen felfeküdtem. Nyomtam iszonyú erővel és üvöltöttem. Közben hallottam, hogy a CTG-n a szívhang nagyon belassult, volt 80, de 76 is. Na, gondoltam, ezen is rajta van a zsinór. Kértek, nyomjak, mert ez a baba nagyon meg akar már születni, el van fáradva. Ők már látták azt, amit én csak később. Talán hogy gyorsabban szülessen, talán mert túl feszes volt a gát, vágtak. Nem éreztem. Minden eltörpült amellett, hogy megsimogathattam a fejét, puha volt és meleg, beleégett a formája a tenyerembe örökre. Ez hatalmas erőt adott az utolsó nyomáshoz.

Mikor kicsusszant, láttam, tiszta lila szegény. A jobb kezén hurokként volt a zsinór. Mikor kijött, azonnal nyúzták le, hogy induljon meg benne a keringés. Sírdogált. Kicsit masszírozták a tüdeje körül, és kezdett rózsaszínesedi. Bár a szája mindvégig piros volt, ami, mint mondták, jó jel. Mikor visszanyerte a színét, meg is kaptam. Megszűnt minden fájdalom. Boldogság öntött el. Megszületett. Csak nézett azokkal a nagy szemeivel, én meg mosolyogtam. Összenéztünk Petivel, hihetetlen, döbbenetes volt a hasonlóság a két gyerek között. Pont olyan volt, mint Lili, mintha ikrek lettek volna. Sikerült a nagy terv. Bár volt burokrepesztés, CTG végig és gátmetszés is, de sikerült.

A méhlepényre igen sokat kellett várni, majd egy órát. Húsz perc eltelte után próbálták húzni, hátha jön, nem jött. Próbálták masszírozni a hasam, hátha, de úgyse, végül kb. egy óra múlva megszületett az is. Kértem, együtt nézzük meg, hogy végleg megnyugodjak, jól döntöttem, mikor vártam még tíz napot. Nem öregedett el, amivel az előző kórház riogatott. Gyönyörű szép volt, piros, élettel teli. Aztán jött az, amitől féltem, a hegbetapintás. De nem is éreztem.

Villő lassan elkezdett szopizni, és engem pedig összevarrtak. Aztán magunkra maradtunk a megfigyelőn. Végre hárman, vagyis négyen. De jó lenne legközelebb takarító néni nélkül átélni az első órákat! Gyönyörködtünk. Lelkesen beszéltük, micsoda nagy dolog is a szülés, születés. Aztán pár órára elvitték Villőt, és én addig felfaltam egy tábla csokit. Nem vagyok nagy édességkedvelő, de soha ilyen jól nem esett még.

Az a fránya pár öltés úgy fájt, két hétig négykézláb közlekedtem otthon, annyira húzódott. De amikor a varrat felszívódott, nem hagyott maga mögött űrt úgy, mint a császár.

Két gyermekem született, míg odabent voltak, terhességnek neveztem az állapotot, de szeretnék egyszer várandós is lenni, és legközelebb tényleg mesét írni.

H. B.

Lili születése anyaszemmel > > >
Lili születése apaszemmel> > >
Vetélés > > >
Villő születése apaszemmel > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.