igaz történetek szülésről, születésről

1147. nap: Mind a mai napig hiányérzetem van (Lili születéstörténete)

1147. nap: Mind a mai napig hiányérzetem van (Lili születéstörténete)

Sok éve téma volt már köztünk a gyerekkérdés, de én nem éreztem a vágyat utána. Aztán eljött az a bizonyos pont. Másra se tudtam gondolni. Reggel úgy keltem és este úgy feküdtem le, hogy nekem kell egy gyerek. Ez idő tájt rengeteget dolgoztam, volt másodállásom is. Aztán jött még egy harmadik is, bár az csak átmeneti helyettesítés volt.

Február 25. Igen ritkán hoznak ki a sodromból. De ezen a napon az iskolában nagyon felidegesített az egyik diákom, kiabáltam, mondhatni kikeltem magamból. Csodálkoztam is, hogy ilyen még sohasem volt. Szinte remegtem az idegtől. Mitől lettem ilyen érzékeny?

Február 27. Anyukámat helyettesítettem a Hagyomány Műhelyben. Már az órán éreztem, hogy szédülök. Nagyon szédülök. Gondoltam, biztos kimerültem a sok munkától. Visszafelé a buszon már a karom is zsibbadt. Majd átszálltam a villamosra, ahol beleájultam egy székbe. Rettenetesen rosszul lettem. Nem értettem, meg voltam ijedve. A szívem meg úgy kalapált, majd kiesett. A János Kórháznál leszálltam a villamosról, és megkerestem az ügyeletet, mivel hétvége volt. Mondtam, szörnyen szédülök és rettenetesen dobog a szívem. Falfehér voltam. Megvizsgáltak, de nem találtak semmi különöset. Felhívtam Petit, hogy a János Kórházba bejöttem ügyeletre, mert nagyon furcsán érzem magam, nem biztos, hogy egyedül haza tudok menni. Szegény, nagyon megijedt.

Átvittek betegszállítóval a Péterfy kórházba, mivel körzetileg oda tartozom. Ott is megvizsgáltak, de semmit nem találtak. Én bolond meg nem is gondoltam, hogy babát várok. Vért vettek, ami teljesen jó volt, de én csak estem össze. Peti hozott be ebédet, de nem kívántam. Elküldtek röntgenre is, ahol az asszisztensnő bogarat ültetett a fülembe. Ha maga ilyen rosszul van, de egyébként semmi baja a leletek alapján, nem lehet, hogy terhes? Áhh… ilyen hamar, kötve hiszem. Meg hát az orvos biztos mondta volna, hogy ezek azok a tünetek. Másnap hazaengedtek.

Március. Egy egész hétig otthon maradtam. Festettem a Heszperidák kertjét (amit azóta se fejeztem be). Valahogy nem javultam, azt hittem, valami komoly bajom van. Szédültem és undorodtam az evéstől. Reggelente meg olyan forró volt a testem, mint egy keltető. Azon kezdtem aggódni, nehogy visszajöjjön a pánikbetegségem, ami jó fél éven át birtokba vette a lelkemet, amikor egyetemista voltam.

A pihenő hetet egy farsangi bulival zártuk, ahol megittam két sört. Mikor kiderült, hogy Lili a pocakomban van, nagyon gyötört a lelkiismeret, hogy megittam azt a két sört, pedig ő már fészket rakott odabent.

Március 10. A Műcsarnokban leadtam a pályázati képeket, és visszafelé az utam egy gyógyszertár mellett vezetett el. Gondoltam, miért is ne, veszek egy tesztet, hátha… Lyli, ez volt ráírva. Addig nem is volt érdekes, míg ki nem találtuk, hogy hogyan fogják hívni a gyereket. Mindketten, a másik tudta nélkül ezt a nevet választottuk. (Ezt a véletlen jelet! Mikor a szülés előtt végre megnéztem a naptárt, mikor is van Lili nap, hát nem pont akkor, amikor a férjem születésnapja… Na, ez a név mégse véletlen.) Otthon azonmód megcsináltam a tesztet. Nem hittem a szememnek, két csík. Nahát. Úristen, két csík! Azonnal telefonáltam Petinek, nem bírtam ki, míg hazajön este.

Kezdett erőt venni rajtam a hányinger. És szinte minden bűzlött, öklendeznem kellett. Nagyon nehéz volt tanítanom. Ráadásul titkolni kellett a rosszullétem, mert három hónap múlva lejárt a szerződésem. Ha megtudták volna, biztos nem írunk újat.

Március 22. Nem volt nőgyógyászom. Ha valami miatt mégis menni kellett, hát nem válogattam, jó volt a körzeti. De most szerettem volna, hogy ha lenne egy női szülész-nőgyógyász. Barátnőm épp egy ilyennél szült. Gondoltam, jó lesz nekem is. A kórház teljesen mindegy volt, nekem, mint kívülállónak, teljesen egyforma. Milyen naiv voltam. Nagyon meg voltam hatódva életem első ultrahangján, abban a szürkéskék, hangyamód nyüzsgő masszában ketyeg az a kis fekete csomag. Fél centivel a föld felett jártam a boldogságtól.

Március 29. Anyám megtudta, hogy terhes vagyok. Nem mondhatnám, hogy kiugrott a bőréből. Nem is gratulált. Eléggé lehangolt. Nem örült neki, nem örült nekem, nem örült velem.

Április 1. Bolondok napja. Felmondtam a másodállásom, biztos bolond vagyok, hogy féltettem a gyerekemet a tanítástól. De nem akartam magam túlterhelni, nehogy baja legyen.

Április 20. Ahogy kiderült, hogy Lili megfogant, nagybátyám állapota egyre súlyosabb lett. A temetésén furán éreztem magam, feketében, gömbölyödő hassal. Soha nem láttam még temetésen kismamát. Nem mintha valami kórságot lehetne onnan összeszedni, csak egyszerűen mintha nem járnának ilyen állapotban temetésre, vagy pont azon kilenc hónap alatt nem kerül rá sor.

A temetésen nagynéném odajött gratulálni a babához, mert akkor találkoztunk először, mióta Lilit vártam. Nem tudtam, mit is mondjak hirtelen, csak azt éreztem, ennek a gratulációnak nem itt a helye. Ezt ő is érezte, mégis mondta. Azóta se tudom feledni. Főképp azért, mert amikor a második babát vártam, ő volt az, aki második várandósságom alatt szintén átköltözött a másvilágra. Egy születés, egy halál. Lélekrabló. Csak ez jut az eszembe. Az lennék, tényleg?

Április 26. Ma először hallottam Lili szívdobogását. Nem is gondoltam volna, hogy így elérzékenyülök.

Május 14. Nem terveztük, hogy valaha összeházasodunk. Valahogy nem éreztük ennek szükségét. Formaságnak gondoltuk. De egy baba sok mindent megváltoztat. Szóval készültünk az esküvőnkre. A hírnek vegyes fogadtatása volt. Sokszor borult ki emiatt a bili. Nehezen viseltem ama hozzászólásokat: „minek összeházasodni, ha úgyis elváltok” stb… El is kellett tolni az esküvő napját, hogy másoknak jó legyen. Minket már senki meg se kérdezett.

Pünkösd. Most már biztosan tudom, hogy Lili odabent repdes.

Június. Bizonyítványosztásról hazajövet a vonaton éreztem, mozog odabent. Lepillantok, hátha látszik is már, és igen! Tetten értem.

Már nagyon látszik a pocakom, de rejtegetni kell egész nap. Fél órákat öltözök reggelenként, hogy ne látszódjon. Ha kollégával beszélek, arra kell figyelnem, hogy csak szemből láthat, ha oldalról lát, elárulom magam. Kerültem mindenkivel a találkozást. Nem mondhattam el az örömhírt a munkahelyen, mert mindjárt lejár a szerződésem. Ha megtudják, nincs új szerződés, akkor nem kapok majd a gyerek után semmit.

Június 15. Úgy néz ki, kislány lesz.

Tizenkilenc hetes vagyok. Most már tényleg alig bírom elfedni a hasam. Szerencsére, az időjárás kedvezett nekem. Rossz idő volt, és kabátot is kellett felvenni, ami elég jól álcázott.

Június 21. Aláírtuk a szerződéshosszabbítást! Végre kidughattam a hasam.

Július 20. A terheléses vércukorvizsgálaton nagyon rosszul lettem. Egyszerűen reggeli nélkül nem bírom, azonnal szédülök. Ez csak várandósan van így, alapállapotban jól tűröm. De most nem. Nagyon sokat kellett várni éhgyomorral, míg levették a vért. Émelyegtem, miután megittam azt a szirupot. Hiába tettem bele sok citromot, attól a rengeteg cukortól öklendeznem kellett. Nem vagyok valami nagy cukorfogyasztó, nagyon rosszulesett. De lenyeltem a gyerek érdekében. Mert mi van, ha baj van a cukrommal. Úgy bele tudják sulykolni a kismamába a betegségképet, hogy minden vizsgálatot elvégez. Először fél 12-kor ehettem. Teljesen eléheztem, mint aki több napja nem evett, úgy éreztem.

Augusztus. Ahogy teltek a napok, minduntalan felderengtek bennem gyerekkorom emlékei. Újra kerestem azokat a tárgyakat, amik akkor körülvettek. Húsz év távlatából is emlékeztem, hogy nagyapám padlásán porosodik a kiságyunk. Nem akartam újat, azt a rozogát akartam, amiben mi aludtunk. Meg is leltük.

A nyári tantestületi gyűlésre tartogattam a nagy hírt. Szeptembertől más veszi át a helyemet. Mindenkiben megállt egy pillanatra a bökő. Két hónapig nem láttak, és az alatt igencsak kigömbölyödtem. „Te csaló!” – így nevezett az iskolatitkárnő, amikor meglátta a nyáron növesztett hasamat. Lassan kezdtem úgy érezni, senkinek sem jó az, ami velem történik.

Augusztus 17. Ma először végigkaristolt a lábával odabent. Elképesztő élmény, ahogy odabent él, növekszik ez az apró emberke.

Augusztus 27. Egyre szelesebb voltam. Majdnem leestem a lépcsőn, annyira nem figyeltem. El akartam fújni a gyufát, erre elnyomtam a számon.

Szeptember. Sokat keményedett a hasam. Magnéziumot kell szednem.

Szeptember 28. Megjelent az előtej.

Október 3. Hajnalban volt négy jósló fájásom. Óránként jött. Teljesen lefőttem, és kétszer is ment a hasam. Bementünk ügyeletre, mert aggódtunk. A CTG mindent rendben talált.

Október. Fájdogál a hátam. Sok a jósló fájásom.

Berendeztem egykori kiságyamat. Varrtam a rácsvédőre rengeteg filcállatkát, csináltam forgójátékot a feje fölé. Jól esett összegubózni, babajátékokat gyártani és kötni.

November 3. Hajnalban arra kelek, hogy reszketek, és iszonyúan fáj a keresztcsontom. Melegem volt. 38,2. Nem sok, de aggódni kezdtem. Nehogy beteg legyek, mert akkor nem lesz erőm szülni. Peti egész nap itthon maradt, mert a vécéig se tudtam elmenni, annyira fájt a hátam. Soha még nem fájt így. Nem tudtam, mitől van. Idegesített. Az orvos pihenést javasolt.

November 4. Már nem fájt annyira a hátam. Segítség nélkül is elvoltam. Elhagyott a nyákdugóm, nagyon meglepett, hogy ekkora kocsonya van bennem és véres. Felhívtam a doktornőt, hogy ez normális-e. Megnyugtatott, hogy igen, ez normális. Hiába olvastam el a kilenc hónapról egy könyvet, mindig megijedtem a szokatlan változásoktól.

Szülés

November 10. 4.48, 5.45, 5.57, 6.03, 6.08, 6.14, 6.22, 6.32, 6.38, 6.45, 6.49, 6.53, 6.57, 7.01, 7.06, 7.10, 7.14, 7.18, 7.21, 7.26, 7.30, 7.34, 7.39…

Hajnalban kezdődött. Azt hittem, már megint azok a fránya jósló fájások, de jöttek sorban, egyre erősebben és egyre sűrűbben. A harmadik fájás után már szóltam Petinek, készülődjön, mert menni kell. Míg készülődtünk, igencsak sűrűn látogattam a mellékhelyiséget. Gondoltam, jobb is így, nem kapok majd beöntést. Elmentem zuhanyozni, közben persze mértük az időt. Peti is lefürdött. Én ezalatt csináltam szendvicseket és ittam egy jó bögre málnalevélteát. Aztán ültem a széken és néztük az órát, a fájások egyre sűrűsödtek. Négypercesek és igencsak fájtak. Meglepődtünk, hogy a vajúdás ilyen gyorsan halad. Nem találtam a helyem. Induljunk most azonnal. Telefonálunk taxis barátunkért, hogy repítsen be a kórházba.

Reggel hétre ott is voltunk. Egyből felmentünk a harmadik emeletre, a szülőszobára. Előbb leültettek a váróterembe, majd egy üres szobában rám kötötték a CTG-t. Ültem és vártam a fájásokat. De alig jöttek. Csodálkoztam, hova lettek hirtelen. Ezalatt Petivel bepakoltatták a cuccokat a szekrénybe, mert mondták, ebből már nem lesz hazamenetel.

Átöltöztem anyukám „habzó zsiráfos” hálóingébe, amit idegennek éreztem. Nekem nincs olyan hálóingem, ami hipózható lenne. Nem is értem, miért gondoltam, hogy egy szülés után minimum megsemmisíteni kéne. Olyan izgatott voltam, hogy a budiban öltöztem át. Nem is ott kellett volna, hanem a szülőszobán.

Elfoglaltuk a szobát, mint valami szállást, aztán felültem az ágyra törökülésbe és kellemesen vajúdtam. Fájt, de nem borzasztóan, még viccelődni is volt erőm, nevetgéltünk két fájás között. Nemsokára jött a doktornő, megvizsgált, és azt mondta, szülni jöttünk, nem pihenni. A jókedvem hamarjában elszállt. Nagyon rosszul érintett a megjegyzése. Szidásnak éreztem. Megállapította, hogy megrepedt a burok, és tiszta a víz. Nekem már itthon gyanús volt, de nem tudtam, honnan eregetek, ráfogtam, hogy biztos a gyerek már annyira nyom, hogy nem zár jól a szelep.

Aztán átjáró lett a kis sárga szobából. Két férfi polcot szerelt, zárat cseréltek. Épphogy újra ráhangolódtam a fájásokra, megint kizökkentettek a vajúdásból. Bosszantott, hogy miért pont most kell azt a zárat csinálni. Láttam, lopva rám-rám néznek, és kicsit szégyellték, hogy matatnak. Vártam, fejezzék már be, de nem szóltam, hogy menjenek ki.

A fájások megint össze-vissza jöttek, és egyre nagyobb időközökkel. Peti kikísért pisilni. Kész vicc volt, ahogy őriztettem vele az ajtót, nehogy rám nyissanak. Visszatámogatott, mert látta, nehezen tudtam már felállni. Visszacsoszogtunk.

Újra rám kötötték a CTG-t, mert nem akart történni semmi, szinte leállt a dolog. A doktornő oxitocint rendelt. Egy gyakornok próbálta eltalálni a karomban vékonyka vénámat. Mindkét karomat szétlőtte, pokolian fájt. Mai napig nem értem, miért egy szülő nőn kell kitanulni a branül behelyezését. Végül a szülésznő a kézfejembe kötötte. A bal kezemmel nem tudtam fogni, annyira fájt az erem. Az oxitocin hatására rendeződni látszottak a fájások, egyre erősebbek lettek és egyre gyorsabbak és egyre hosszabbak. Szinte egybefolytak a fájások. Valahogy kezdtem elveszíteni a fonalat, nem voltam ura a testemnek, nem tudtam vele együtt fájni, különváltunk. Egyre jobban fájt a keresztcsontom is. Peti már a könyökét mélyesztette a gerincembe, hogy próbálja enyhíteni a fájdalmat. Közben pedig szorgalmasan hordta a homlokomra a vizes ruhát.

Elkezdődtek a tolófájások, de a gyereknek nem akaródzott lentebb jönni. Az ágyból kiültettek a labdára, hátha a gravitáció segít, de nem jött. Próbáltuk állva is. Minden egyes nyomásnál elment a szívhang. Nagyon hangos volt a CTG, zavart. Hallottam, ahogy elmegy és újra visszajön a szívhang. Mindenki csak azt figyelte. Kezdtem félni. A szülésznő is próbálta keményen dögönyözni a hátamat, jólesett, de nem segített előbbre.

Újabb pozíciót próbáltunk. Visszamásztam az ágyba, a bal oldalamra feküdtem és nyomtam, de nem jött. Aztán átfordultam jobb oldalra, de ekkor meg nem bírtam magam tartani a szétlőtt vénás kezemmel. Mondtam, hogy fáj, de ők nem értették, hogy a kezem fáj, és nem tudok magamon segíteni. A gyerek feje kitolt belőlem minden maradékot. Lepedőcsere. Kicsit szégyenkeztem, hogy összepiszkítottam az ágyat.

Aztán egyik orvos a másik után jött, mind megvizsgált. De a gyerek csak nem jött kifelé. Minden nyomás után visszacsúszott. Már nagyon szenvedtem. Három órája tartott a kitolási szakasz, és nem haladt egy tapodtat sem… Valami nincs rendben. Szinte szünet nélkül fájtam, nem kiabáltam, csendben voltam, mint egész életemben, ha valami fájt. Úgy éreztem, nem kapok levegőt. Oxigénmaszkot tettek rám, és a fejem felett megkezdődött a konzultáció, mi legyen velünk. Az orvos szerint mindent kipróbáltunk már, de a gyerek nem jön. Egy utolsó próbálkozást engedélyeztek, mikor nyomtam, megpróbálták a fejét kézzel megfogni odabent. Rettenetes volt. Az ügyeletes főorvos mondta ki végül az ítéletet. Ez így nem megy, császár. Petinek könny szökött a szemébe. Fogtuk egymás kezét és nem értettük, hogyan történhet ez velünk.

A műtő foglalt volt, még takarítottak. Várni kellett azzal a tudattal, hogy hiába fájok, nincs értelme. Elviselhetetlen volt. Peti kapott zöld köpenyt, és átkísérték a műtő melletti ablakos helyiségbe. Én addig megkaptam gerincbe az érzéstelenítőt, két fájás között szóltam, most adja, mert döftek volna fájás közben is. Hírtelen vége lett… Nyakig lezsibbadtam. Nem éreztem semmit. Üres lettem, nagyon kicsi és védtelen a hatalmas gépezetben.

Beöltöztettek műtős ruhába, megkérdezték, rózsaszín vagy kék sapkát kérek a fejemre, mondtam, kéket, mert nem szeretem a rózsaszínt. Megkérdezték, lányom lesz vagy fiam, mondom, lányom. Akkor a rózsaszín. Fejembe nyomták és betoltak a műtőbe. Lényegtelen dolgokkal foglalkoztattak, mikor életem egyik legnagyobb eseménye zajlott. Fejemnél állt egy pasas, aki végig beszéltetett, nem emlékszem, miről, csak egy szó maradt meg: „szilva”. Közben alul rángattak, úgy, hogy még a felső testem is beingott.

Peti ott állt az üvegablak mögött és mutogatott. Nem értettem, mit mutat. Látta, hogy kiemelik Lilit, és azt akarta mutatni, hogy a gyerekkel minden rendben van. Nagyon hosszúnak éreztem a műtétet, talán az is volt, nem tudom. Nem hallottam, vagy nem emlékszem rá, hogy a gyerek sírt volna. Úgy vitték ki, hogy oda se mutatták. Nem láthattam úgy csórén, mázasan. A mai napig hiányzik ez az élmény. Nem tudtam, mi van vele.

Később hozták csak oda lefürdetve, felöltöztetve, nyakig bepólyálva. Nem tudtam megérinteni se, mert le voltam kötözve. Nézhettem tíz percig, aztán kivitték. Később tudtam csak meg, hogy Petinek adták. Mikor toltak kifelé a műtőből, úgy sikerült fordítani a gurulós ágyat, hogy láthattam, mit hagytam magam mögött. Egy mészárszéket. Elképedtem. Életemben nem láttam ennyi vért.

A folyosón kérdeztem meg a szülésznőt, miért is lett császár. Ő azt válaszolta: „túl nagy volt magának ez a gyerek”. 3800 grammal született. Majd az orvos is bejött a császáros a szobába, ahol jól átnyomkodta a hasamat és közben elmesélte, hogy a gyereken rajta volt a köldökzsinór, azért nem tudott kijönni, és rövid is volt nagyon. Meg hogy alig bírtak összevarrni.

Feküdtem homokzsákkal a hasamon és vártam, mikor kaphatom már meg Lilit. A nővérek mondták, nemsoká hozzák szoptatásra, de nem hagyják itt, mert túl gyenge vagyok, sok vért vesztettem. Késő este szoptattam először. Az első felülésnél el is ájultam. Ágykötéllel húztam fel magam, mert senki sem mondta, hogy ilyen műtét után oldalazva könnyebb felkelni. Egész éjjel gyerek nélkül voltam. Le se bírtam hunyni a szemem. Azon járt az agyam, hogy vett ekkora fordulatot a szülés. Vajon tényleg meghaltunk volna a tudomány nélkül? Miért kellett ennek így lennie? Valamit rosszul csináltam? Miért az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy mégse akar jönni? Talán kihatással volt rá a kilenc hónap? Rossz néven vette, hogy titkolni kellett, és mások nem örültek neki, és mindettől én szorongtam? Elhatároztam, a következőnél minden rossz szót, megjegyzést elkerülök. Jobban felkészülök.

Megszületett a gyermekünk, szép és egészséges, de én mégis sírtam… Születése után majd’ két évig csak könnyes szemmel beszéltem a történtekről. Van egy gyermekem, de mégsem szültem. Úgy éreztem és érzem most is, nem ez a rendje egy gyerek megszületésének. Mind a mai napig hiányérzetem van, és tudom, hogy ezt semmi nem pótolhatja.

Öt napig voltam kórházban, rengeteg vért vesztettem. Napokig kérdés volt, kell-e vért kapjak. Végül nem került rá sor.

LiliNagyon sok tejem volt, fejnem kellett. A szomszédasszony babája is kapott, mert az anyukájának nem sikerült mellre tennie. Az enyémből meg szívni se kellett, dőlt belőle. De az egyik csecsemős nővér megszólta a mellemet: ebből a mellből szoptatni sem lehet, nagyon kicsi, és a mellbimbóm se jó. Nem értettem, mi nem jó, hiszen a gyerek majd belé fúl, úgy iszik, és még marad is. De erősködött, hogy mindenképp szereztessek a férjemmel bimbóvédőt. Szerzett is szegény. Szerencsére, rossz méretet hozott, nem tudtam használni. Nem ismerte ki magát ezen holmik között. Mikor hazamentünk, meg jól sutba dobtam. Kell a fenének az a műanyag, nehogy már az én gyerekem azt szopogassa! Ebből a „rossz” mellből aztán másfél évig szopott.

Milyen jó, hogy Lili életösztöne jól működött és működik most is! Ő nem hallgatott senkire, neki jó volt a mellem. Nem tudom, az én ösztöneim hova bújtak. Rengeteg dologra megtanított, főképp arra, hogy figyeljek újra többet befelé. Másfél évig szinte függő volt, mikor is hirtelen elhagyta a cicit, jelezve, hogy valaki át kívánja venni ezt a posztot…

H. B.

Lili születése apaszemmel> > >
Vetélés > > >
Villő születése anyaszemmel> > >
Villő születése apaszemmel > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.