igaz történetek szülésről, születésről

389. nap: A mindjárt már letelt (Rebekám születése)

389. nap: A mindjárt már letelt (Rebekám születése)

Nem bírtam ki, hogy azonnal el ne olvassam. Tudod, szoktalak emlegetni a szülésről szóló napon, szinte mindig eszembe jutsz, Rebekával kapcsolatosan is. Arról szoktál eszembe jutni ‒ a kép: állsz, oroszlánként ordítva a szinte az egész szobát betöltő, gyerekekkel teli matrac melletti sávon ‒, amikor a szeretkezés és a szülés hangjainak azonosságához hozok (hoztam volt) példát. Hogy a szülés hangjaira nem ébrednek föl a gyerekek, ha együtt alszanak a szülőkkel, hiszen ismerősök a hangok, csak hangosabbak. Ha viszont külön alszanak, akkor bezzeg az ismeretlen szüléshangra fölébrednek.

Persze, legyen szülésmegbeszélés! Boldogan kerülök vissza oda. Bár ennél többre, mint amit leírtál, nem emlékszem, és pont így (ami a legkevésbé se meglepő minálunk, úgy tűnik ‒ ha a Fölcseperedett-re és az Anya születik-re gondolunk. Persze arra, hogy a vállamra tetted a lábadat, arra nem emlékszem, csak a többire, meg arra, hogy nagyon-nagyon jó ottlét volt, nagyon-nagyon rövid, és mégse volt rossz (sokszor rossz volt röviden szülésnél lenni, valahogy mintha kimaradt volna sokszor a bevezetés az újabb beavatásba, és Nálad ez már nem kellett, beléptem, és ott voltam ‒ plusz érték volt ez hozzá. Szóval annyit tudnék még mondani.

Meg azt, hogy az emberek, akik olvasni fogják Rebeka történetét (és nézni a gyönyörű képet hozzá), nem tudják, mi az a „szoptanít”. Mit tegyünk ezzel? Van ötleted? Lábjegyzet nem illik a Szüléstörténetekhez. Vagy tudod, mit? Nézzenek utána!

Ölellek. És milyen jó lenne még egyszer Veled, Veletek lenni! Most azért kicsit fojtogat a sírás…

Ági

 

Éjjel felébredtem, és nem tudtam visszaaludni, mint már sok hónapja. Rutinosan felkeltem, és úgy döntöttem, hogy márpedig most nem fogok sem főzni, sem az elmaradt levelezésemben haladni vagy mást dolgozni. Ezt az éjjelt magamnak adom, és azt csinálom, amihez igazán kedvem van: összekupacolom a szüléses cuccokat, hogy kéznél legyenek (bár még van két hetem biztosan…), és elmosogatom a szoptanítokat. Nekiálltam.

Hja, kérem, erre már jóslófájások is jönnek! Jaj, de finomak! Figyelek befelé. Igen, ezek azok. De szeretem érezni ezt az erőt! De szeretem átadni magam neki, ahogy húz befelé és repít! Pakolászok, fájogatok, mosolygok és élvezem, hogy magam vagyok. Összekupacolás kész. Minden szép, tiszta, rendes, puha. Megyek mosogatni.

Hetek óta halogatom a szembesülést a szoptaníttal. Emlékszem, hogy szoptanítot mosogatni utálatos munka: pepecs és monoton. Megfogom, szétcsavarom, megtöltöm, mosogatószert nyomok bele, összerakom, rácsavarom, felfordítom, megnyomom… Ez utálatos??! Én ezt szeretem! Kicsi babám lesz! Imádok szoptanítot mosogatni! Imádok szoptatni! Mosom egyiket a másik után (a harmadik babához már három jár!), meg a tejtároló edénykéket is, fordítom le őket a vasalt pelenkára.

Fájások jönnek-mennek. Olyan pont finomak. Amik már húznak-repítenek, de csak épphogy fájnak. Jóslók… Nem lesz itt még semmi két hétig bizonyosan. Kész a mosogatás, minden kész a baba fogadására. Csak hősugárzó nincs. Majd szerzünk. Van rá még két hetünk. Jönnek ma úgyis át Nojkáék, hogy megbeszéljük, hogy lesznek majd a gyerekekkel a szülés alatt, tőlük kérek: nekik biztosan van. Elálmosodom, lefekszem, és alszom reggelig.

Reggel Gábor megy a piacra vásárolni. Azt mondta, a szülésre is gondol már, úgy vásárol. Jó. Menjen.

Nojkáék meg jönnek családostul, addig hármasban vagyunk a gyerekekkel. Lemegyünk a kertbe, ott várjuk őket. Március van, süt a nap, és szokatlanul meleg van. Leveszem még a pulcsit is, úgy napozom. Megérkeznek Nojkáék. De jó lesz velük lenni! Csöngetnek, indulok a kapuhoz, de egy fájás lelassít, már-már megállít – nem, lassan azért tudok menni közben. Ez csak jóslófájás. Oh, egy ekkora pocakkal mindent csak lassan lehet, csak lassan a testtel, megvárnak, odaérek így is! De finom Nojka ölelése: női ölelés, nagyon jólesik! Minden mozdulattal csak lassan, mert fájdogál ám! Hiába! Két hét már csak a szülésig!

Élvezzük a napot, csacsogunk picit, majd belevágok a témába, hogyan legyenek a gyerekekkel, amikor én majd szülök, nem tudok másról beszélni. Mindent átbeszélünk. Biztonságban érzem magam.

Ha közben egy-egy gyerek kér valamit, Zoli ugrásra készen kérdezi, hogy menjen-e. Á, nem, felállok a földről én, nem szabad ellustulni, megyek! Lassan bedöcögök a házba, hogy kihozzam a kért polifoamot. Odafelé egy fájás – de lassan menni tudok közben. Hát, ez egész nap jósolgat itten! Mikor indulok visszafelé, az előszobában szembe jön Nojka. Kettesben vagyunk, nem lát senki. Nem tudok ellenállni a kísértésnek: ölelősen rátámaszkodom, kicsit úgy röpülök, de zavarban is vagyok mindettől. Hiszen csak jósolgat, miért kell ennek ilyen feneket keríteni! Nojkán látom, szívesen van így velem. Ettől kicsit oldódik a zavarom. Finom volt. Félek, hogy észrevesz valaki más is, hát egymásra mosolygunk, és viszem a polifoamot. Nem tudok már a húzó érzés nélkül járni – csak lassan a testtel, úgyis odaérek!

Megjön Gábor. Meglepően gyorsan odaérek hozzá. Meséli, mi mindent hozott, finomakat a szülésre Áginak és Évának. Kérdezi, hogy vagyok: mondom jól, és fájogat, jóslók jönnek-mennek folyton, meg hogy minden rendben itthon.

Dél lett, a gyerekek éhesek, felmegyünk ebédelni. Előző nap megfőztem a két családnak, de Gábor még nekiáll húst sütni abból, amit most hozott a piacról, hogy biztos elég legyen. Közben melegítek, valamit elsózok, terelgetem a gyerekeket, terítek. Ha jön egy fájás, lassítok, és élvezem a repülést. Ha megy, teszem a dolgom tovább. Asztalhoz kerülünk, eszünk. Majd leszedünk. A négy gyerek szétszéled játszani. Én nekiállok sütit sütni, hogy tudjak mit adni nekik uzsonnára. Már régen kinéztem ezt a receptet: céklás-csokis süti. Mostanra minden hozzávalót összeszedtem hozzá: van főtt céklám és csokim is egyszerre. Ezt meg kell sütni! Pucolok, vágok, mérek, keverek. Nojka kérdezi, segíthet-e. Persze. Együtt csináljuk. De jó így, nők együtt!

Hogy, hogy nem a két férfi nekiáll sakkozni. Miért sakkoznak ezek?! Hiányzik Gábor, útban van Zoli! De eszük ágában nincs elmenni! Odaállok Gábor mögé, átölelem, hátha észreveszi, mi van velem (mi van velem?), de nem változik semmi. Fáradt vagyok. Hát persze, éjjel sokat nem aludtam. Nojkára bízom a sütit: vegye ki, ha kész! Mondom Gábornak is, hogy elvonulok a hálószobába – és meg is teszem. Magamra csukom az ajtót.

Jaj, de jó egyedül! Átadhatom magam a fájásoknak, nem kell elfordulni, nem zavarnak a többiek. Játszunk szülősdit! Még ez nem szülés, ez el fog múlni, de játsszuk azt, hogy ez most tényleg szülés! Szeretek szülni! Jön a fájás. Becsukom a szemem, és teljesen átadom magam neki – repülök –, hű, ez már egészen fáj is! Elmegy. Nézek ki az ablakon, ábrándozom. Megfordul bennem, hogy kimenjek sétálni. Jön még egy. Csukom a szemem, repülök, és fáj rendesen. De jó lenne valami meleg a hasamra! A fűtőtest meleg. Közel állok hozzá, és hozzányomom a hasam. Nem jó: rémesen kemény és lapos. Fölégömbölyítem a pocakom. Alulról jó lenne a meleg, de nem jó az egész: hozzányomódik a pocakom a rémesen kemény, lapos és hideg, fűtőtest mögötti falhoz is. Á, ez így semmit nem ér! Pár fájást végigrepülök, majd megérzem, hogy én tényleg nagyon fáradt vagyok. Milyen szerencse, hogy nem szülök, csak szülősdit játszom! Hagyjuk is ezt, lefekszem inkább aludni! Tényleg alszom egy jót, majd pihenten ébredek.

Kimegyek megnézni a sütit. Hoppá! Pont most van kész! Kiveszem a sütőből. Nojka kérdezi, segítsen-e. Á, nem, bírom! De szép lett! Együtt csodáljuk. És milyen meleg a fogórongy! És puha is! Odanyomom a sütő ajtajához, felmelegítem, és teszem a hasamhoz, csukom a szemem. De finom! Megkönnyebbülten ellazulok. Látom, Nojka figyelme velem van, mosolyog rám. Nem zavar, jó vele.

Összetrombitáljuk az uzsonnázó népet. Terítünk, eszünk, leszedünk. Gyerekek és férfiak játszanak. Mi, nők, elmegyünk teregetni. Két zokni között muszáj megállni. De jó, hogy kettesben vagyunk! Becsukom a szemem, repülök, majd teregetek tovább. Két fájás közben arról beszélek, hogy ha ez ilyen intenzív most, akkor lehet, hogy még sem lesz ez még két hét. Várom, hogy Nojka valami biztosan mondjon, mondjuk, hogy persze, hogy nem, hát látszik, hogy két nap múlva szülni fogsz! De nem mond semmi ilyet, csak hallgat, meg hümmög, meg tereget. Kész a teregetés is. Leülünk a pihenőzugba beszélgetni, gyerekeket dédelgetni. Beszélgetünk, de amikor jön a fájás, már Nojkát is megállítom a beszédben, mert zavar. Csukom a szemem, repülök, fájok – majd mondhatja a mondatot tovább. Valami Bosnyák téri zoknilelőhelyről beszél – hogy ez engem mennyire hidegen hagy!

Rájövünk, hogy Nojkáéknak lassan jó lenne menni. Menjünk hát együtt, nem árt egy kis kimenés a csapatnak! Kísérjük haza őket! Lassan megy az öltöztetés, senkinek nincs lendülete hozzá. A fiúk igazán odatehetnék magukat! Nem látják, hogy nekünk jó így együtt! Hát nem… Talán egy óra is eltelik az elhatározástól számítva odáig, hogy mindenki ajtón kívül van. Már sötét van. Gábor még az előszobában felveti, hogy biztos-e, hogy én jönni akarok. Mit izél ez itt?! Menni akarok! Valamit elejt, hogy úgy vagyok-e, hogy elérek odáig meg vissza? Hát ez nem érti, hogy ez el fog múlni?! Ezek csak jóslók!!! Mondom, hogy kívánok kimenni, jólesne. Ez mindent eldönt, minden kétséget elsöpör: megyünk! Jól van, ért a szóból, rendes ember! Közben megnyugodva morfondírozik, hogy bármikor itthon van pár perc alatt a kocsiért, és hazahoz. Jól van, ha neki ez a tudat kell a nyugalomhoz, gondoljon erre! Én meg tudom, hogy nem szülök még, ezek csak jóslók.

Kint állunk a jóleső, mindent beborító sötétben. Megkérdezem Nojkát: ő mikor szokta hívni Ágit? A válasza nem segít. Kiderül, ő sem jó ebben, túl későn szokta hívni. Foglalkoztat a kérdés, aztán elhessegetem. Ezek jóslófájások, nekem még van két hetem simán, ezek elmúlnak! Miét is hívnám Ágit? Én nem engedem rászedni magam csak azért, mert harmadik gyerek!

Gyerekek biciklivel, idén először. Férfiak elöl velük, hogy ne legyen baj az autókkal a sötétben. Nojka hátán Ármin, jönnek az én tempómban, lassan. Nagyon jó így, nők, együtt a sötétben! Fájások jönnek. Próbálok Nojkába karolni így, úgy – egyszer csak megvan, hogy hogyan finom. Megtalálom, hogyan tudok rátámaszkodni, hogyan állunk meg a fájás közben, hogy mindvégig érezzem a támogatását. Azért  zavarban vagyok. Mondom neki, milyen nevetséges ez. Azt mondja, nem nevetséges, gyönyörű vagyok. Megnyugszom, és nagyon biztonságban érzem magam.

Fájások közben beszélgetünk. Megvallom neki, hogy nagyon sokat dolgoztam a két gyerek mellett ez alatt a várandósság alatt, és sokáig nem tudtam úgy megélni, hogy babát várok, ahogy szerettem volna. Aztán a végén már igen. Erre az ő vallomása következik. Ő volt az első, aki a szűk családomon kívül megtudta, hogy babát várok. Már a telefonban hallotta a hangomon, pedig igazán semmit nem mondtam. Aztán egy óra múlva találkoztunk, és Bence elkottyantotta, úgy örült neki! Nojka nagyon boldog volt a hírtől. És innen a vallomása. Hogy ekkortól sok hónapon át valahogy várandósnak érezte magát. Aztán elmúlt ez az érzés. Méghozzá pont akkor múlt el neki az érzés, amikor nekem teljessé vált. Sírok a meghatottságtól és a megkönnyebbüléstől. Akkor biztos mindent megkapott a baba!

Megyünk, megyünk, megyünk az amúgy nem hosszú úton, ami így, a fájásokkal meg-megállva irdatlanul sokáig tart. Közben néha megkérdezi Gábor, hogy vagyok, bírom-e. Nem értem, mit zsizseg! Mondom neki, nincs semmi, ezek el fognak múlni. Jól van, előre megy Zolihoz és a gyerekekhez. Nem hiányzik, Nojka elég nekem. Viszem elöl a babát, ő viszi a hátán Ármint.

Megérkezünk. Bemegyek hozzájuk pisilni, és kulacsot tölteni. Zoli megkérdezi a szüleit, kölcsön adják-e a hősugárzót. Bár nem használják semmire, nem adják. Nojka kiborul. Zoli csillapítja. Engem nem izgat. Még van két hét: szerzünk máshonnan. Azt mondják, ha mégis kell hirtelen, csak szóljunk, és áthozzák a szülők engedélye nélkül. Jó. Elindulunk haza.

Hiányzik a kapaszkodó. Próbálom Gáborral ugyanazt, amit Nojkával eddig. Egyszerűen nem megy! Túl magas, és nem hajlandó lehajolni, hogy nekem pont jó legyen! És folyton kérdezget, zsizseg, hogy bírom-e az utat. Közben meg a gyerekek elöl a bicóval…! Tavaly már ügyesek voltak, lehetett őket előre hagyni, de már régen ültek biciklin, és már nem tartják a hónapok óta nem gyakorolt szabályokat. Próbálom még Gábor segítségét erőltetni, de hamar belátom, hogy rosszabb a semminél. Elengedem előre a gyerekekhez, és megyek egyedül.

Nem is olyan rossz! Döcögök két fájás között, megállok a fájásnál. Szemem csukom, repülök, élvezem. Elmúlik, tovább megyek. Haladok.

A zebránál megvárnak, hogy együtt menjünk át. Azért nem rossz kicsit Gáborba karolni, míg piros. Zöld. Menjünk! Hoppá! Fájás! Nem tudok menni! Maradunk. Hűha! Lesz egyszerre zöld és fájásszünet? Persze, nem komoly ez, ezek csak jóslók! Következő zölddel átmegyünk, és már csak pár sarok hazáig. Küldöm Gábort: hagyjon itt egészen nyugodtan. De jó egyedül! Fájás jön, megállok, kerítésbe kapaszkodom, úgy repülök csukott szemmel. Jé! Emellett a kerítés mellett már milliószor elmentem, és sosem fogtam meg! Buxussövény nő mögötte, régi zöld kerítés. Hát menjünk tovább…

Hazaérünk. Megyek fel a lépcsőn, csörög a telefon. Fájás. Hát, akkor ezt nem veszem fel. Vége a fájásnak, még mindig csörög. Dehogynem veszem fel! Elérem. Vera az. Valami receptről kérdez, talán joghurtról vagy túróról. Szépen, rendesen megválaszolom – pont belefértünk a fájásszünetbe.

A gyerekek éhesek, és késő is van. Én már nem vacsiztatok, ezt Gáborra hagyom. A fájások utóízét a hasamban már a szünetekben is érzem. Érthető, végül is ez megy reggel óta, sőt, már éjjel is ment! Megpróbálok lefeküdni, hátha attól elmúlnak, mint délután. Úristendefájeztnemlehetkibírnifekve! „Akkor állj fel!” – hangzik Gábortól az asztal mellől. De nem tudok mozdulni sem! Bence és Eszter nevetnek, viccesnek találják, pedig nagyon szenvedek. Gábor helyre teszi őket. Vége a fájásnak, Gábor is odaér, felsegít. Huh, hát én nem fekszem le. Micsoda jóslófájások! Hát, én legalább szólok Áginak. Felhívom. Imádom a hangját! Kérdezget, és nagyon butákat válaszolok, hülyén érzem magam. Hát mit tudom én, hogy mélyülősek-e! Meg hogy mennyi időnként jönnek, és meddig tartanak! Én csak azt tudom, hogy ezek még csak jóslók, ezek még el fognak múlni. Hogy mérjünk időt, és hívjuk újra. Jó. Mérünk, hívom, és megint nagyon butákat mondok. Ezen is túl vagyunk! Felhívtam!

Meleg vízbe kívánkozom, de még fürdés előtt vannak a gyerekek. Mondom Gábornak, zavarja ezt le gyorsan. Le is zavarja, enyém a fürdőszoba, ők mesélnek a hálóban. Megkönnyebbülés egy kád vízben. Nézem a pocakomat. Felmerül bennem, hogy itt a vége. Nagy, gömbölyű, sima és mozog. Szép volt, köszönöm! Elbúcsúzom tőle, ki tudja, hátha nem csak jóslók ezek!

Belép Gábor. A gyerekek alszanak. Kettesben vagyunk. Jól hangzik! Csakhogy nagyon fáj! Próbálok változtatni, másként feküdni a kádban. Két fájás megint jobb. Aztán megint rosszabb. Mondom, úgy kívánom hallani Éva hangját. Adja Gábor a telefont. Nem érem el, csak a férjével beszélek. Az ő hangját nem kívánom. De tíz perc múlva visszahív Éva! Jaj, de jó beszélni vele! Mondom neki, csak azért hívom, hogy tudjam, hogy számíthatok rá, ha majd egyszer szülök. De jó, hogy igen! És letesszük. Űr marad utána.

Hát ez nagyon fáj, istenem, mit csináljak?! Kijövök a kádból. Járkálok. Szólok Gábornak, hogy csináljon forró, muskotályzsályás borogatást. Csinál, de tök béna, mert mikor kéne, pont nincs, ha van, nem elég meleg – alig ér valamit! Felhívom Ágit: jöjjön! Jön. És kupis az asztal, ott vannak rajta a vacsora romjai! Gábort kérem, szedje le, csináljon rendet! És adjon borogatást! És masszírozza a derekamat! És miért nincs már leszedve az asztal???!!!! „Mert hülyeségeket kérsz!” „Hogy én? Hülyeségeket? Én? Mikor reggel óta folyamatosan fájásaim vannak? Mi az, hogy hülyeségeket? Ha én azt kérem, hogy szedd le az asztalt, akkor szedd le az asztalt!” Az ablakpárkányra támaszkodva sírok ezerrel. Odajön, átölel, és szeret. De jó! Csak az a baj, hogy fáj már megint! És hiába adom át magam neki, nem húz, nem repülök, hanem megőrülök a fájdalomtól! Hallom a hisztérikus hangjaimat, és érzem a megőrülést – te jó ég, ilyen az első szülésemkor volt a kórházban, amikor rossz úton haladtak a dolgok. Mondom Gábornak. Mondja, hogy lehet, hogy egyszerűen csak előrébb járok, mint gondolom. Hát ez hülye! Mindig ilyen hülyeségeket mond! Nem megyek vele semmire! Megőrülök a fénytől! Sötétet akarok és nyugit! Be akarok menni a hálószobába, magamra kell találjak, amíg még tudok! De ott alszanak a gyerekek! – gondolom. Kit érdekel! Én bemegyek! Mondom Gábornak, hogy sötétet akarok, és elvonulok. Hallom, hogy pakolászik. És az ajtó üvegjén látom a beszűrődő fényt. Zavar. A hang is, a fény is. Hát nem érti, hogy sötétet akarok??!!! Kiszólok, hogy sötét legyen. Leoltja. Most a fürdőszobában pakol. Onnan is szűrődik be fény, bár sokkal kevesebb. Megint kiszólok, még ingerültebben. Azt mondja, nem hitte, hogy ez is belátszik. Hát ez nem tudja, mi az, hogy sötét???!!!!

Végre sötét és nyugi. Elengedem magam. Elengedem a hangom. Ez jó. Gyerekek nem ébrednek? Az elsőnél még figyelek rájuk, de nincs reakció. Hát, ha erre nem ébredtek fel, már nem is fognak! – nyugszom meg, és többet nem törődöm velük. Hiányzik a meleg a hasamról. Megpróbálkozom a fűtőtestes trükkel, mint délután, de most még rosszabb: még a fűtőtest is hideg. Hát akkor ennyit a melegről. Marad a mozgás és a hang. Bejön. Most nincs megőrülés. Nem könnyű, mert nagyon-nagyon fáj, de át tudom magam adni az erőnek, és akkor ott a repülés is, és bírható az egész. Egy-egy fájásnál nem sikerül, és az őrület felé hajlik, de aztán megint igen, és bírható.

Megy így pár fájás – ki tudja mennyi –, aztán a következőnél megváltozik minden. Más hang jön, mélyebbről, és a torkomon mint egy kéménycsövön akadálytalanul, formálatlanul jön át. És megérzem lent az Eszter születése óta ismert égő érzés előszelét, és a nagy megnyílást legalul. Úristen! Ez elindult! Megszületik most! Mégse jóslók, mégis szülök!!! Nem akarok egyedül lenni!!! Feltépem az ajtót. Összeszedem magam és kikiáltok zihálva: „Ági!… Hol van?” „Felhívjam? Megkérdezzem?” – kérdi Gábor. „Igen!… Hol van?” És menekülök vissza, mert jön a következő. „Itt van a kapuban!” – hallom. Ó! Hála Istennek! Magamra borítok egy gyapjútakarót, hogy ne legyek meztelen, és elé megyek a folyosón. Tényleg itt van! Megnyugszom. És nagyon vágyom a testközelségére. Köszönök. Áll, és visszaköszön. Hát csak áll? Hát nem jön? És érzem, hogy jön a fájás, de engem az itt nem érhet – tépek vissza a szobába, és dobom le magamról a takarót. A következőnél már bent is van Ági. Kérek-e borogatást? Kérek. De jó lenne ott tartani, és élvezkedni! A következő fájásnál kapok puha tűzforrót, pont jó helyre – ú, de rossz! Kell a fenének! Eltolom a kezét, és szokás szerint „üvöltök, mint állat”. Az előző születésemnél még meglepett a hang, de már ismerem. Akkor még zavarban voltam tőle, de most oké. Szülök. Az ilyen. Ági ezerrel kever valami olajat, és csinál valamit alulról, ami olajos. Mondja, hogy szóljak, ha valami nem jó. Kakilok, letörli. Ez nagyon nem jó. Mondom is, meg azt is, hogy persze csinálja, ha muszáj. Nem maradhatok kakis, ha egyszer jön a gyerek, ezt be kell látnom. Legközelebb már úgy töröl, hogy közben elnézést kér. Ez tetszik.

Egyik fájás közben emelni kezdem a jobb lábam. Nem direkt, csak úgy jön. Végig a fésülködőasztalra támaszkodom, és egyszer csak emelkedni kezd a jobb lábam. Ági mögöttem-alattam guggol. Olyan jó pont a vállára rakni a lábamat! Aztán leteszem, és kész. Se előtte, se utána nem csináltam ilyet, de akkor ezt kellett csinálni!

Nagyon fáj! Kiabálok, mindent, hogy „minek kellett nekem gyerek?”, meg hogy „Úristen! úristen!” – erre tisztán emlékszem. És nyomok, csak nyomok, mert valahogy világos, hogy nyomnom kell. Nem vagyok biztos benne, hogy szabad ennyit egyfolytában, hosszan nyomni. Kérdezem üvöltve, hogy „Nyomhatok?” „Azt csináld, amit érzel.” – vagy valami ilyen volt a válasz. „Akkor nyomok!” Ezt még párszor lejátsszuk. De jó, hogy itt van! Üvöltöm, hogy nagyon fáj! Azt mondja: „Mindjárt vége!” Tudom, hogy mindjárt vége. De most iszonyúan fáj!!! „A mindjárt már letelt!” – mondom, mert a visszapofázás segít. Aztán loccsan a víz – most pukkadt ki a magzatburok. „Szép tiszta a víz.” – hallom a nyugodt hangot.

Egy fájás után egyszer csak elindul a kezem, és odanyúlok a két lábam közé! Egy buksi! Atyaég! Pont a tenyerembe fér, meleg, puha és kemény egyszerre, és ott van – ez a babám!!! Elképesztő erő száll meg. És kinyomom.

Megszületett.

Ó. Á.

Bence > > >
Eszter > > >
Eszter születése bábaszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.

This post is also available in: angol