Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 558. nap: Fátyolon keresztül (Áhim)

558. nap: Fátyolon keresztül (Áhim)

Megjelent: 2012. ápr. 15.

Amikor várandós lettem, még egyáltalán nem foglalkoztatott az otthonszülés kérdése, egyszerűen csak szerettem volna mindent jól csinálni, s két dolog volt, amitől szorongtam: az egyik, hogy be kell menni és bent kell maradni egy kórházban több napig, a másik pedig a gátmetszés. Valahogy ezzel a két dologgal nem tudtam megbarátkozni sehogy sem.

Aztán elkezdtem járni a kórházi terhesgondozásra, s egyre jobban szorongtam attól, amivel ott találkoztam. Folyamatosan kerestem az interneten mindenféle információkat, így jutottam el N. oldalára, arra, amelyik a gátmetszésről szól.

Innentől kezdve kicsit megváltozott minden, eljutottam a doulákhoz, majd rajtuk keresztül az Alma utcai információs hétre. De még ekkor sem gondoltam azt egyértelműen, hogy én otthon szeretnék szülni, bár nagyon-nagyon hasznos és érdekes hét volt, sok-sok tudásanyaggal. Viszont egyre inkább tisztult a kép, tudtam, hogy mit szeretnék a szülésemnél és mit nem.

Teszteltem az orvost, megkérdeztem tőle, mit gondol a gátmetszésről, azt válaszolta, hogy az első szülő nők 80%-ánál indokoltnak tartja, és utána még ijesztegetett kicsit. No, gondoltam magamban, vele nem fogok szülni!

Sajnos akkor, amikor én a várandósságom végén jártam, nem volt egyértelmű, egyszerű, hogy az ember otthon szülhet, az sem volt egyértelmű, hogy lesz kivel, hiszen ekkor kezdődött Geréb Ági szörnyű meghurcoltatásának sorozata.

Így hát kerestem másik orvost meg kórházat is, de nagyon nem tetszett a gondolat, hogy kórházba menjek. Féltem, hogy ha be kell mennem egy kórházba, ott belekerülök valamibe, amit nem szeretnék, hogy stresszelni fog, ezért nem fogok tudni úgy szülni, ahogy szeretnék, hogy ez problémákat okozhat, hogy végig úgy kell majd éreznem, hogy meg kell védenem magamat és az újszülött gyerekemet olyan dolgoktól, amiket nem szeretnék, hogy történjenek velünk…

Aztán egyre közelebb kerültem a kiírt terminushoz, de már mindenki mondta két héttel korábban, hogy úgy néz ki, bármikor jöhet… Már nagyon vártam, iszonyú nagynak és lomhának éreztem magam, nem tudtam rendesen aludni, mert kényelmetlen volt, és már nagyon szerettem volna kipróbálni, hogy milyen is szülni. A kezdeti szorongás teljesen eltűnt, már igazán vágytam rá, hogy szülhessek végre.

Egyik éjszaka a korábban összevissza érkezett jósló fájások szépen rendeződtek, olyan 20-30 percenként jöttek, de nem fájt annyira, simán aludtam két fájás között. Hajnalban felébresztettem a férjem, mondtam neki, hogy szerintem lassan szülni fogok. Ő ‒ aki már két gyermek apukája ‒ rutinosan azt válaszolta félálomban, hogy akkor még most aludjunk gyorsan.

Reggel nekiláttunk mézeskalácsot sütni a két gyerekével. Közben egyre sűrűbben jöttek a fájások, úgyhogy 11 körül, amikor már nem tudtam csak guggolva kibekkelni a fájást, szóltam, hogy vigyék el a gyerekeket.

Ők nagyon meg voltak illetődve, szerettek volna maradni, mondták, hogy csöndben lesznek, és segítenek mindenben, és ne aggódjak, nem fognak félni, de én aggódtam, hogy nem fogok tudni magamra figyelni.

Miután elmentek, már nagyon gyors volt minden, tudtam, hogy én itthon szeretnék szülni, úgyhogy felhívtam a bábát. Mikor másodszor hívtam, kérdezte, hogy szeretném-e, hogy jöjjön? Mondtam neki, hogy nagyon jó lenne!

Beszálltam a kádba, mert úgy tűnt, hogy a vízben valahogy jobb, de kijönni már csak négykézláb tudtam, s úgy is jutottam el az ágy széléig. Ekkor érkezett meg a bába meg a doula, erre már csak valami fátyolon keresztül emlékszem. Minden nagyon csöndes volt, én az ágy mellett térdeltem, a bába a keresztcsontomat masszírozta, ami megváltásnak tűnt, a doula neki segített, de mindezt olyan csöndben és odafigyelve tették, hihetetlen jó volt.

A férjem ott ült az ágy mellett ‒ utólag kiderült, azon gondolkodott, hogy mivel fogja leszerelni a szomszédokat, ha átcsöngetnek, mert nagyon kiabáltam.

A fájások között egyszerűen nem értettem, hogy hogyan juthatott eszembe, hogy szülni akarok, amikor ez annyira fáj, hogy elviselhetetlen. Aztán egyszerre csak éreztem, hogy már nem jó négykézláb, s felguggoltam. Nem sokkal ezután észrevettem, hogy a bába ott térdel mögöttem, és próbál belesni alám. Tudtam, hogy akkor már egészen jól haladok.

Megkérték a férjemet, hogy üljön mögém és tartson, hogy ne legyek olyan közel a földhöz. Szegénynek beleharaptam véletlenül a kezébe, s egy pillanatra ki is zökkentett, amikor elkezdett reklamálni miatta.

Ezután szólt a bába, hogy most már nyomjam is, ne csak átvészeljem a fájást. Többször már egymást érték a fájások, nagyon rosszul érintett, hogy épp megpihentem volna, de már jött is a következő hullám, de innentől nyomtam mindig, amikor éreztem, hogy kell. A második nyomás után mondták, hogy tegyem oda a kezem, s érezni fogom, hogy ott a feje, és tényleg ott volt. Ez nagyon sok erőt adott. Még nyomtam kettőt vagy hármat, és hirtelen kibukkant belőle az egész baba.

Hihetetlen volt, hogy abban a pillanatban elmúlt az összes fájdalom, és pár pillanat múlva már a hasamon feküdt a kisfiam, én pedig olyan boldog voltam, mint még soha. Gyönyörű élmény volt, hihetetlen boldogság! Otthon, háborítatlanul, gátmetszés nélkül.

Miután magunkra maradtunk a férjemmel és a kisbabánkkal, odafeküdt mellénk az ágyra, és elkezdtük találgatni, hogy hogyan nevezzük el. Közben pedig kint nagy pelyhekben hullt a hó. Soha nem voltam ennyire még boldog, mint akkor, abban a szülés utáni néhány órában.

Nagyon szeretnék újból szülni, újból átélni mindezt. És nagyon hálás vagyok azoknak, akik ott voltak velem és segítettek!

R. E.

Ábel > > >