igaz történetek szülésről, születésről

386. nap: Vákuumban vagyok (Bencém születése)

386. nap: Vákuumban vagyok (Bencém születése)

Ültem a Puskin mozi ruhatárának pultján a már kihalt moziban. Gábor előttem állt, átölelt. Sírtam, beszélgettünk, tipródtunk. Fel kéne menni egy hegy oldalába, elbújni mindenki elől, bevackolódni, várni békében, majd megszülni. Éreztük, és éreztünk már ilyet korábban is, újra és újra, de mindig sietve elhessegettük az érzést, tudván, nem lehet. De az érzés egyre sürgetőbben kerített elő, most már lehetetlen volt elbújni előle, és kétségbeejtő volt, hogy elbújnunk mégsem lehet. Hát csak sírtam, tipródtunk, és görcsösen kapaszkodtunk a reménybe, hogy Csöppségünk elindul magától, még az ultimátum előtt, amit az orvos adott.

A nyákdugó el is ment. Voltak egy héttel az ultimátum előtt (a „terminuskor”, ami teljesen bizonytalan volt) jóslófájások is, rendesek. Rendszeresek. Este volt. Ültem az ágyon, Gábor mögöttem, fogta a pocakom. Próbálgattam a tanult vajúdó légzést, úgy éreztem, beválik. Jólesett, hogy Gábor velem van, nagyon örültem, hogy szülni fogok. Felhívtuk a szülésznőt, Gabit, elmeséltük, mi van. Mértük az időt. Egyre erősebbek voltak, nagyon örültem nekik. Úgy döntöttünk, bemegyünk a kórházba. A család izgatott volt, mi is. Öltöztünk, Apu és Anyu vittek be, autóval. Mind a négyen felmentünk a lifttel, a szülésznőnk várt már ránk. Hárman kint maradtak, én bementem az előkészítőbe. Ott sok papírmunka következett, vérnyomásmérés (közben mindig izgulok, nehogy rossz legyen, mert akkor mit csinálnak vajon velem…), felvettek az osztályra. Utána rá a CTG-re. Bizonytalanul érzem magam.

Mindig ezektől az előzetes maceráktól féltem, amíg nem lehet velem Gábor. Közben az összehúzódások? Nem is tudom…, jelentéktelenekké váltak, elolvadtak. Magányos voltam, bizonytalan voltam, és féltem, hogy mit fognak velem csinálni. Ezen Gabi sokat segített. Nyugodt volt, figyelmes, ismerős és mosolygós, bátorító. Igyekezett kivenni engem az ügyeletes szülésznő kezéből, és ő csinálni a CTG-t, de az nem nagyon hagyta, ő tette rám a gépet. Matatott a hasamon. Alul megfogta, és megjegyezte, hogy ott azért van egy kis zsír. Megszégyenítő volt ezt hallgatni odaszíjazva, félmeztelenül, hanyatt feküdve, kontrakciók között, még ha nem is voltak erős kontrakciók. Hát megszégyenítve feküdtem, és hallgattam a tam-tamot, néztem a gépből kibújó papíron a görbét, próbáltam rajta tájékozódni. Ismerkedtem a szülőszobával, barátkoztam vele, nézegettem a kellékeket. Visszajött Gabi. Azt mondta, ez kóbor apácák megtévesztése, de már maradjak bent, biztos beerősödik, de addig is próbáljak aludni. A többieket hazaküldte. Gábortól nehezen búcsúztam. Éjszakázzak nélküle??? Kaptam egy ágyat, és meglepően jól aludtam.

Másnap Gábor hamar bejött, hogy elviselhetővé tegye az életemet. Berendezkedtünk arra, hogy maradok. Nyűgölődtünk a rémes körülmények között, de együtt voltunk, és ez nagyon jó volt. Estére döntöttünk: hazajövök saját felelősségre. Nagyon jó volt hazamenni. Nagyon értékeltem otthon mindent. Még egy hét telt el eseménytelenül a kiszabott napig.

Reggel mentünk be az orvos, Éva kórházi rendelésére. Megvizsgált. Ez fájt, mint már hetek óta mindig, már számítottam rá. Azt mondta, befekszem, és várunk még, hátha megindul. Ennek örültem nagyon – akkor nem indítják, hátha megindul magától. Elmeséltem Gábornak. Megvárta, míg felvettek az osztályra, majd elment ügyeket intézni – parketta után járt éppen. Megkapta Gabitól a számomat, ami az ágyam mellett csörgött. Azon hívogatott folyamatosan napközben. Közben valamikor az orvos álláspontot váltott – ha estig nem indul meg, burkot repeszt. Ennek örültem, nagyon – akkor nem kell bent feküdni eseménytelenül, szülni fogok. Közben jósló összehúzódások egész nap, rendszertelenül, fájdalom nélkül. Rejtvényt fejtek, pihengetek. Rekkenő hőség. Meggyet eszem, belakom a szobát. Szobatársam megy haza babástul, jön új, pocakostul.

Eljön az este, megjön Gábor is. Vajon megkapjuk az alternatív szülőszobát? Megkapjuk. Előtte előkészítés. Nem olyan rossz, már nem nagyon félek tőle. Már ismerős a hely, a helyzet. Gabi megvizsgál, ez nem fáj. Azt mondja, nincs változás, még mindig bő kétujjnyi a méhszáj, mint már egy hete. Előre megállapodtunk, hogy nem kapok beöntést, de most azt mondja, kell adnia. Érzem rajta, ő nem adna, de az orvos utasította így. Pedig Évával is megbeszéltem előre. Nem zavar mégsem egyáltalán az egész. Gabi figyelmes. Mindent elmond előre, mit fog ő csinálni, mit csináljak én, és mielőtt a csövet a fenekembe dugná, még bocsánatot is kér. Jólesik a halk szava és a figyelmessége. A beöntés pedig egyáltalán nem rossz, semmi kellemetlen nincs benne. Utána járkálok, és kimegyek a vécére, ahogy utasított. Kifejezetten kellemes volt az egész tortúra. Még visszamegyek a szobámba, hogy hozzam a dolgokat, amit a szülőszobába készítettem össze. Jön Gábor is, bevonulunk a szülőszobába.

Azt mondja Gabi, rendezkedjünk be. Este nyolc körül van. Csak két mécsest gyújtunk. Megnézünk minden berendezési tárgyat, kipróbáljuk a szülőszéket. Kellemes, könnyed a hangulat, közben időnként rendszertelenül jönnek a gyenge összehúzódások a hangulat fokozására. Jól érezzük magunkat, kicsit izgatottak és enyhén feldobottak vagyunk. Néha bejönnek valamiért a szobába, majd kimennek.

Bejön az orvos burkot repeszteni. Köszön, tetszik neki a hangulat. Kell egy kis idő, amíg megszokja a szeme a félhomályt. Hogy hogyan fog történni a burokrepesztés, már előre elmondták, napközben: kontrakció közben, mert akkor feszül a burok, fém eszközzel kicsit megsértik, nem fáj az egész. Jó. Azért félek egy kicsit. Lefekszem a franciaágyra. Szóljak, ha jön a kontrakció. Nem jön. Nem jön. Cikinek érzem. A doki kedves, mosolyog, amennyire tőle telik. Hol lakunk? – kérdi. Hálás vagyok neki, úgy érzem, megértő, próbálja oldani a várakozást. Válaszolunk, és közben tényleg megjön a várt összehúzódás. Ágytálat raknak alám, megrepesztik a burkot. Tényleg nem fáj. Zúdul a meleg víz. Megnyugszom. Még mindig a doki „kezében vagyok”, és hirtelen nagyon fáj, úgy, mint a vizsgálatok alatt szokott, csak sokkal-sokkal jobban. Gábor végig a fejem fölött van. Most a keze után kapok, nehezen találom, de végül megvan, azt szorítom nagyon! Mi ez? Azt mondták, nem fáj, és épp megnyugodtam, hát nagyon felkészületlenül ért. Azt mondják, zöld a magzatvíz. Nincs baj, de a protokoll szerint nem maradhatunk ebben a szülőszobában, hagyományosba kell menni, és végig követni kell a baba szívhangját. Nyugodtan mondják. Jó, mondom, és csöppet sem zavar, megyek, mintha mi sem lenne természetesebb.

Átköltözünk. Megkeressük a mécsesek helyét. Gabi azt mondja, bárhova tehetjük, de ahova letettük, rögtön hozzátette: ja, oda ne, ott vannak pont a sterilek. Rákapcsolnak a CTG-re, a szülőágyon ülve. Gábor megtanulja használni az ágy távirányítóját. Az összehúzódások erősebbek, határozottan fájnak és rendszeresek. Gabi azt mondja, egy 15-20 percig írni kell a görbét, addig így kell lennem az ágyon, aztán felkelhetek, és az ágy mellett is állhatok. Jó. A gép rossz, Gabi bosszankodik, hogy pont ez jutott nekünk. Minden fájás csúcsán „kiakad”, és egy éleset, erőset sípol, amíg meg nem nyom rajta egy gombot. Elég zavaró.

Letelik a 15-20 perc, felállok. Csorog a víz, Gabi mondja, mostantól ez így lesz. Kapok a két lábam közé papírvattát. Zavar, nem tudok hogyan mozogni tőle, hogy ne essen ki. Időnként Gabi cseréli. Máskor szól, hogy cseréljem én. Nehezen boldogulok. Hova kell dobni? Hol van új? Nem tudok befelé fordulni ezektől a problémáktól. Befelé figyelek. Egyre jobban fáj. Ha jön a fájás, elkezdem a tanult vajúdó légzést. Kigyakorolom, már egész jól sikerül mindig, és amikor sikerül, sokkal kevésbé fáj. Erre koncentrálok. Elveszítem kapcsolatomat az idővel. Eleinte Gábor kezét szorítom, de inkább csak ront a helyzeten. Elengedem hát, becsukom a szemem, lélegzem szabályosan. Nagyon fáj. Szünet. Új. Alig bírom elviselni. Jó, gondolom magamban kettő között, akkor átadom magam a fájdalomnak, hadd ragadjon el, és lesz, ami lesz. Jön, lélegzem, hagyom magam, amennyire tudom, a kilégzéssel hang is jön, és emelkedik fel a két kezem. Gabi időnként rám szól, hogy eresszem le a vállam. Segít, érzem, igaza van, hiszen pont elengedni szeretném magam, és ha fönn a vállam, akkor feszült vagyok. Igyekszem magamtól is leengedni, de néha így is szól. Így csinálom ezentúl. Érzem, ez most jobb, de az elviselhetőség határán van. Általában innen, néha túl – akkor, amikor nem sikerül a légzés. Akkor iszonyú. Fokozódnak folyamatosan a fájások – gyakoribbak, hosszabbak és erősebbek. Akkor kell nagyon koncentrálnom, amikor kezdődik. Ha akkor nem sikerül ráállnom a bevált légzésre, később, amikor már erős, nem tudok bekapcsolódni. Lemaradok, és úgy érzem, megőrjít a fájdalom. Egy ilyennél már nem bírom, rádőlök a szülőágyra, azon fetrengek, és mondom kínomban: „Fáj!!!” Gabi sürgetően mondja: „A légzésre figyelj, a légzésre figyelj!” „Másra sem figyelek!” – mondom. Elmúlik ez is, a következő újra sikerül. Nagyon kell koncentrálnom hozzá.

A gép közben nem alszik. Rá vagyok kötve, csak egy talpalatnyi helyen mozoghatok. Belenyugszom, nem érzem, hogy zavar. Meg sem javult közben a gép, tehát minden fájás tetőfokán sípol. Őrjítő! Gabi mindig ugrik, hogy megnyomja, de amint megszólal, úgy érzem, megőrülök. És ez így megy, kérlelhetetlenül, mindig. Kipróbálom Gabi javaslatára a labdát is, de azon csak még jobban fáj. Elfelejthetjük. Marad az állás, légzés, kézemelés és a hang. Közben időnként fel kell ülni az ágyra, hogy írhasson a gép. Gabi mondja, kell a papír. Aztán újra leszállok, mert állva sokkal jobb.

Próbálkozunk közben Gáborral ezzel-azzal, de nem bírom elviselni, ha hozzámér. Hát csak ott van, és az nagyon jó. Ha Gabi nincs bent, lenyomja a gépet, itat, százszor is, ha kérem, fél mozdulatból is ért, mit szeretnék. Egyszer kontrakció közben valaki hozzáér a hasamhoz. Borzalmas! Csukott szemmel ellököm a kezét! Azt gondolom, Gábor. „Jó, jó, jó.” – mondja Gabi. „Ó-ó!” – gondolom, akkor vele voltam goromba, majd megrántom a vállamat, mindegy, ő se nyúljon hozzám.

Bejön az orvos. Felfektet. Szóljak, ha jön a fájás, akkor fog vizsgálni. Fekszem hanyatt, jön a fájás – jaj, de rossz így! Szólok. Vizsgál. Kifejezhetetlenül borzalmasan fáj! Úgy érzem magam, mint akiben kést vájkálnak. Alig haladt valamit a méhszáj. Micsoda? Ez kétségbe ejt. Azt gondoltam, jól haladunk, fáj, persze, hiszen szülés, minden rendben. Azt mondja, rövid idő múlva visszajön, megnéz újra. Előre félek. Újra jön. Felfekvés, szóljak, ha jön. Ez nagyon szadista! Még én szóljak, önként, hogy mikor nyúzzanak meg? Szólok, vizsgál, vonaglok, szorítom Gábor kezét. Nem haladt. Azt mondja, feszes a méhszáj. Kéne méhszájlazító. Az egy fájdalomcsillapító injekció, az leállítja a dolgokat, ellazul a méhszáj. Utána oxitocininfúzióval újra kell indítani. Mindent elmagyaráz. Választhatok, hogy így legyen, vagy még várjunk. Jólesik, hogy mindent elmagyaráz, hogy választhatok. Választok. Várjunk, folytassuk így. Szeretném, ha menne magától. Bízom benne, hogy menni fog, Gabi is támogat, látom, ő is így látja jobbnak. Kimegy.

Kis idő múlva visszajön. Kérdezi Gabit, megkaptam-e már az injekciót. Nem. Visszafojtva ráripakodik – adja már be, ki fogok fáradni. Gabi még sertepertél, amíg tud, aztán nincs más hátra, beadja az enyhébbet a jobb csípőmbe. Nem hat, minden megy tovább ugyanúgy. Marad az erősebb. Ugyanoda kérem. Az hat. Lenyugszik az egész folyamat, majd le is áll. Felülök az ágyra, hogy írhasson a gép. Elalszom, pihenek.

Bejön az orvos. Bekötik az infúziót. Előre féltem ilyesmitől, de most semmi különös nincs benne. Rezignált vagyok. Mondják, mostantól nem állhatok fel. Beszélgetünk az orvossal. Mondom neki, milyen jó, hogy elmond mindent előre, és hogy választhatok, ha lehet. Mosolyog, amennyire bír. Kér, szóljak az összehúzódásoknál, hogy be tudják állítani, mennyi oxitocin csöpögjön. Szólok. Egyre erősebbre állítják, de az eredeti érzések már nem jönnek vissza, ez már nem olyan erős. Időnként lefektetnek, vizsgál, fetrengek, szorítom Gábor kezét. Ezek rettenetesek, kétségbeejtőek, és előre félek tőlük, de egyébként csak rezignált vagyok, történnek velem a dolgok.

Vizsgálat után kétségbeesetten kérem mindig, hogy állítsák vissza az ágyat ülősre, mert feküdni iszonyú. Gábor azonnal visszaállítja. Egyszer szólok, hogy még jobban állítsák, de valaki félreért és fekvősebb irányba állítja. Közben már egy kontrakció közepén vagyok, teljesen kétségbeesek. Gábor azonnal szól, kapja-fogja a távirányítót, állítja, ahogy én szeretem.

Azért csak beerősödik rendesen. Mondják, nyomhatok, ha úgy érzem. Nem érzem úgy, de kipróbálom, hiszen azért jöttem, nem? Mikor rányomok, még jobban fáj. Ez meglep. A felkészítésen azt mondták, a kitolás már nem fáj. Megy így egy pár, aztán rám szólnak, forduljak az egyik oldalamra, emeljem fel a felső lábam, és ha jön a fájás nyomjak. Csináljak így néhány fájást, majd másik oldal következik. Magyaráznak valamit, hogy ettől helyezkedik a baba, vagy mi. Nem egyszerű megcsinálni, és persze nagyon fáj. Fáradt vagyok, nehéz forogni a szűk ágyon a nagy hasammal, a CTG-vel és az infúzióval. Gábor segít, tartja a lábam. Néhány forgás után vizsgálat. Szokásos terror. Már úgy érzem magam, mint egy félig leölt szarvasmarha, akit direkt kínoznak.

Hanyatt maradok, mondják, a következőnél nyomhatok. Gábor segít tartani a fejemet, egyik oldalról áll Gabi, másikról a doki. Derekukkal felnyomják a nyakamba a két lábamat, ez nagyon meglep, de nem tartom rossz módszernek. Tetszik közöttük az összhang. Nyomok, próbálok úgy, ahogy tanultuk a felkészítésen. Nem sikerül az elsőre, de néhány után ráérzek. Meglep, hogy fáj. Jön a fájás, mint eddig, rányomok, akkor még jobban fáj, így minden erőmet össze kell szednem, hogy a fájdalom ellenére még-még-még nyomjak. Azért sikerül. Azt mondják, jól csinálom. Azt mondja Éva, férfi segítségre lesz szükség. Kiszólnak az ajtón, látom, hogy kint világos van a neontól, itt kellemes a félhomály. Bejön egy helyes fiatal orvos, akit a felkészítésen már láttam. A bal oldalamra áll. Mondják, ő is nyomni fogja a hasamat a következőnél. Jó – mondom, és nagyon szimpatikus az orvos, helyes és bíztató, ahogy mosolyog. Jön a következő, fej fel, lábak fel, nyomok, ő is nyom. Nem vészesen rossz, csak borzalmasan fáj. Közben gátmetszés is volt, szóltak előtte, de nem éreztem. Szünetben erőt gyűjtök. A férfiorvos szemébe fúrom a tekintetem. Visszanéz, mosolyog, sok erőt kapok onnan. Jön a következő. Újabb szünet, erőgyűjtés, a férfi még meg is dicsér. Következő. Egyiknél megszületik a baba. Nem érzek belőle semmit.

Azt mondják, el kell látni, ezért elvágják a köldökzsinórt, és nem kapom a hasamra. Jó, hát lássák el! Látom, hogy a gyerek köré gyűlnek a sarokban, és csinálnak valamit. Fekszem. És kész. Nem sok maradt belőlem. Mondom, milyen kicsi a hasam – és csodálkozom. Gabi figyelmeztet, hogy nono, és érzem a hangján, hogy biztos nem olyan kicsi, de nekem ez most akkor is kicsi. Gabi a köldökzsinórral kihúzza belőlem a lepényt, megmutatja. Gábor is nézi, mond rá valamit, én alig látom a fáradtságtól.

Egy idő múlva felmutatnak ruhástul egy babát, hogy nézzem meg, és most viszik inkubátorba. Elviszik, Gábor megy vele. Ez kicsit nyugtat, de rettenetesen egyedül maradok. Mintha levágták volna a felemet. Hol van??? Kiáltani szeretnék a semmibe, amiben vagyok. Hol a kisbabám??? Hol vagytok??? Elveszítem a kapcsolatot mindennel, vákuumban vagyok, félig meghalok.

Gábor egy idő múlva visszajön, de mégis távol van minden. Tudom, hogy fiú? – kérdi. „Most már tudom.” – felelem – „Akkor Bence!”

Ó. Á.

Eszter > > >
Eszter születése bábaszemmel > > >
Rebeka > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.

This post is also available in: angol