igaz történetek szülésről, születésről

1226. nap: „Ha nem nyom háromra, baj lesz, fiatalasszony!”

Megjelent: 2014. febr. 12.

Minden szilveszter éjjelén kezdődött. Rádöbbentem, hogy bennem él ő, akit elterveztünk már nyáron. Eddig várt és most jön. Letettem az italos poharat, éjfél múlt. Én többet nem ihatok.

Türelmetlenül csináltam végig a teszteket, és mindenik két csíkot mutatott. Egy erőset és egy halványat. Mind az öt darab különböző márka, de ugyanazt mutatta: babánk lesz! Erőt vett rajtam az izgalom.

Első dolgom az volt, hogy megnézzem, mikortól van nőgyógyász, hogy megerősítsen abban, hogy babánk lesz. Héthetesen kerültem orvoshoz, és kaptam egy képet a pici pöttyről. Megnyugodtam. Ott van, jól van, figyelnem kell rá, és még jobban kell figyelnem arra, hogy vegetáriánus létemre mindent megkapjon. Az orvos bejegyezte a következő alkalmat, szerinte tízhetesen illene menni ismét vizsgálatra.

A februárt kihagytam. Nem mentem. Ha már megyek, legközelebb tudni akartam, fiú vagy lány, és a férjem is jönni akart. Magánrendelőbe jártunk. Szinte mint mindenki, mert lehetetlen lenne sorba állni a kórháznál… Pedig itt lehet, nagyobb volt a sor. Vizsgálat 15 perc maximum, kedves és mosolygós doktor néni. Elmondta, mit lát. Kislány!!! Kislány??? Hogy lehet, én azt hittem, én biztos voltam, hogy fiam lesz. Én mindig fiukra vigyáztam, nálunk az egész családban csak én vagyok lány… Megkérdezte, hogy „baj”? Dehogy baj! Mindegy nekünk, csak egészséges legyen! S hazafele megkezdődött az áthangolódás kislányra.

Pár napra rá kevés vérzésem volt. (Mondjuk, az igazság az, hogy minden hüvelyi vizsgálat után volt. Egy idő után már kértem, hogy ha lehet, hagyják ki…) Nagypéntek volt, és munka előtt jónak láttam megnézetni magam… Az orvosom utazott el, a szolgálatos orvos nézett meg, szerinte „még élt a baba”. Majdnem rosszul lettem. Azonnal bent tartottak. Húsvét a kórházban telt. Semmi se fájt, igazából két csepp vérem folyt, de tiltották a felkelést, járkálást. Sokat beszéltem a babámhoz. Megbeszéltük, hogy ő jól van, csak máskor ne ússzak versenyúszóként, és mozogjak rendszeresen. Neki előző nap nem tetszett a két óra úszás. Sok volt. Azt is megbeszéltük, hogy az állandó fekvéstől sem érzi jobban magát. Szóval, az orvosi utasításnak ellentmondva sétálgattam.

Nem egyedül feküdtem a nőgyógyászati szobában. A rákos harmincas nő elég mélyen érintett. Majdnem hét hónapos magzatát megszülte, és az otthonmaradt gyerekeit siratta. Éreztem, hogy otthon kell lennem. Sikerült protekcióval kijutnom a kórházból és a hetet otthon töltöttem. Minden nap mozogtam, annyit, amennyi jólesett.

Jól éreztem magam. A kórházi kijövetelkor egy harmadik orvos vizsgált meg. A babám már három különböző orvos látta, pedig még meg sem mozdult. Úgy döntöttem, ezután ahhoz járok, aki látta a leváló lepényt. Kéthetente kellett járnom vizsgálatra. A vizsgálat abból állt, hogy megnézték a babát és a véreredményeim, felírtak terhességi vitamint, kalciumot, magnéziumot és No-Spát (görcsoldó). A kórházi bentfekvés alatt is görcsoldót és nyugtatót kaptam.

Az orvos szótlan volt, és elmondta, hogy eddig minden rendben. Semmi többet. Szeptember közepére írták a baba születésének megfelelő idejét. Én szerettem volna augusztusi babát. Még szinte gyerek voltam, amikor azt olvastam, ők a legegészségesebbek.

Nagyon meleg nyár volt. Júniusban a hasam elég leereszkedett. Mindenki azt hitte, hogy nemsokára szülés lesz. Még dolgoztam rendesen. Fárasztott a munka. Augusztus 1-ig akartam maradni, esetleg 15-ig. Július második felében éreztem, hogy nem megy a minden második nap 16 óra munka. Elmentem szabadságra.

Elkezdtem járni a szülésfelkészítőre. Négy hét, heti két alkalom. Élveztem. Sok pocakos. Körülbelül egyforma idősek. Megbeszéltünk minden kérdést, és levontam magam számára a legfontosabbat: félni nem szabad, mert az blokkolni fog a szülésben. „Nem szabad félni” – számomra ennyi volt a lényeg. Mert elég nagy dolog vár az emberre, és ha ezt megoldja, a többi menni fog.

A felkészítő harmadik hetén elment egy része a nyákdugónak. Eléggé megijedtem. Tudtam, hogy augusztusban szülök, de még megbeszéltem a babával, hogy augusztus 20-ig nem jöhet, mert akkor kicsi lesz, de ha megvárja azt, akkor nem bánom. Igaz, 37 hét, de az jó. Megbeszéltünk egy másik dátumot is, ami 25-e, egyéves házasok vagyunk.

Az augusztus elejei vizsgálaton az orvosom közölte, hogy más városba költözik. Első doktornéni visszaküldött oda, ahová addig jártam, hármas doktornéni szóba sem jöhetett. Izgalmas időnek néztem elé. Kivel szülök?

Kánikula, árnyék, sok folyadék, s mellette lakásfelújítás. Noha sokat nem is csináltam, de hallottam, amint az ajtókat cserélik, és hol ebbe, hol abba a szobába költöztet a férjem…

Augusztus közepén még autóba ültem, és hazamentem a szüleimhez kirándulásként. Aztán a férjem elvette a kulcsot, és nem vezethettem 16-ától.

Kijött rajtam egy halom kiütés, nevezetesen polimorf exantéma. Rettenetesen viszkettem, éjjelente nem aludtam.

Mivel nem volt orvosom, és szerettem volna a szívhangról tudni, mivel csak este mozgott intenzíven a baba, megkerestem egy idős orvost egy héttel szülés előtt. Elmondtam, hogy szerintem szülők nemsokára. Ő elmondta, hogy szerinte két és fél kiló körüli babám van, minden rendben, és ha mindketten a babával úgy látjuk, semmi gond nem lesz a születéssel. Megnyugodtam. Kezdtem a pörgésemmel lelassulni, nagyokat pihentem, megittam két liter folyadékot, és szinte dinnyén éltem és feketeribizli-szörpön a melegek miatt. Nappal alig mozgott a baba, este kilenc óra után kezdődött a tornaóra. Mozgott, nyújtózódott és rugdalózott. Minden rendben volt.

Augusztus tizenkilenc volt, és este tíz körül nem kezdődött a tornaórája a babának. Tizenegy körül mintha megállt volna bennem minden. Mintha hallgatózott volna. Semmit se mozdult. Ezt érezve, azonnal felhívtam a barátnőm, aki dou­la, kétgyerekes édesanya. A Napvilágnál tanult doulának. Neki volt babaszívhangmérője, és éppen akkor érkezett haza. Egyenesen hozzám jött. Meghallgattuk. Jól volt. Erősen vert a kicsi szíve. Ismét megnyugodtam. És azzal váltunk el, ha bármi van, hívom.

Elaludtam, kétóránként keltem és mentem pisilni, és megláttam, hogy ismét mintha a nyákdugó menne el. Aztán elkezdett menni a gyomrom. Reggel hatig teljesen kiürült a gyomrom. Éhes voltam. Fél hétkor felhívtam a barátnőm, elmeséltem, hogy az éjszaka hogy telt, és mondta, hogy a nagyon közeljövőben születés lesz.

Éhes voltam. Nagyon éhes. Megnyitottam a hűtőt. Mind egészséges dolgokkal volt tele. Megláttam a két hónappal ezelőtt nagymamától hozott szalonnát, és a kosárban a házi paradicsomokat és házi túrót. Nagyon finomat ettem. Ekkor már ettem húst is, bármit, amit úgy éreztem, kell. Húsz perc után ismét megürült teljesen a gyomrom. Gondoltam, még kora reggel hét óra, ablakokat kitártam, friss levegő volt kint, visszafeküdtem aludni.

Reggel 7.52 volt, amikor egy pukkanást hallottam. Tudtam. Ez a magzatvíz lesz. Arra gondoltam, hogy a matrac biztos elázik. Azonnal felpattantam, és ahogy felálltam, elöntött a kellemes meleg magzatvíz. Mintha kiöntötték volna, zúdult.

Felkeltettem a férjem. Mondtam, hogy ma apa lesz. Akkora izgalom érte, hogy nem tudta, merre menjen. Én nyugodt voltam. Mondtam, hogy menjen munkába, ha valami van, én szólok, ez estig eltart. Kilencre eltoloncoltam munkába, miközben a barátnőmmel konzultáltam, hogy 11-12 órára nézzen erre. Viheti a gyerekeit nagyszülőkhöz. Semmi fájdalmat nem éreztem. Megkönnyebbülést éreztem.

9.30-kor kezdtem érezni görcsöket. Mivel a menstruációm halálosan fájt, azt mondtam, hogy a kórházba nem megyek fel addig, amíg el nem érem azt a fájdalmat, amit a menszesz okozott. A férjem tíz perc alatt hazaért.

10.30-kor kezdtem nehezebben viselni a dolgokat. De még mindig az volt, hogy ez még számomra nem sok. Volt rosszabb is. Tíz percre rá felhívtam a barátnőm, hogy most már igen erős, jó lenne, ide jöjjön, s megmondja, hogy mekkora kell legyen az a fájdalom. A férjem elkezdte masszírozni a derekam. Az annyira jó volt, hogy nem szabadott abbahagynia.

Aztán azt éreztem, hogy tovább nincs. Most néztük az órát, 2-3-4-5 perces fájdalmak. Valami nincs rendben. Ilyen hamar nem lehet kétperces fájdalom. A barátnőm elindult. Gondoltam, hogy jó lesz egy zuhany, és megyünk a kórházba. Közben a férjemmel elindultunk zuhanyozni, másfél méter a szobától. Meggondoltam magam. Ma reggel egy zuhany elég volt. Hívjon mentőt, mert én nem megyek le az emeleten. Nem mehetek le az emeleten, mert elejtem a babát.

A sürgősségi számon minden infót kértek tőlem. És mindenre tudtam válaszolni. Amire a barátnőm és a mentő egyszerre az ajtóban voltak, jött egy tolófájás, hányingeres formában. Visszafogtam magam. Még nem pottyanhat ki… A kórházig még két ilyen ért.

A mentőben három személy volt. Két férfi és egy nő. Az egyik férfi és nő tanakodtak a semmi felett, és a második férfi ott volt mellettem. Hihetetlen egy pasi volt. Úgy bíztatott, hogy hihetetlen. Kedves volt, megnyugtató a hangja. Én szundiztam menet végig, pihentem, éreztem, hogy megy még el magzatvizem. Megkérdeztem a mentőst, hogy nem gond-e. Azt válaszolta, hogy ne foglalkozzam ilyenekkel, csak tegyem, ami nekem jó. Jólestek a szavai. Megnyugtató volt.

A kórházba érkezés rémes volt. A kórházi csomag a férjemnél, nem engedték fel a mentőre, és körülbelül mire regisztráltak, arra ért fel, a mentő után két perccel, a barátnőm is akkor. A kórházi öltöztető elkezdett üvöltözni velem, hol a csomagom, mikor már a folyosó végén a férjemet láttam, hogy jön. Nem értettem, hogy mi a csoda baja van, hisz nem engedtek fel senkit se a mentőre…

A barátnőm és a férjem átöltöztettek ingbe, és irány a szülőszoba. Odaérve azonnal fel az ágyra, terpesz. A férjem kipakolták, de a barátnőm köpenyesen bejött, nem érdekelte, hogy nem engedik be. Még szerencse…

Nézték a papírjaim, informálódtak, és amikor megnézett a szülésznő, elkezdett üvöltözni, hogy képzelem teljes tágulással jönni, és szerinte két napja vajúdok. A másik ledöbbenés és szidalom azért ért, mert a papírjaimon minden orvos neve szerepelt, és most ő kit hívjon, mégis, ki a csodához tartozom. Mondtam neki, hogy nekem teljesen mindegy, kivel szülök, mert már mindenkihez volt szerencsém, s jó nekem az, aki itt van szolgálatban.

Aztán jött szívhangot hallgatni. A kürtöt úgy nekinyomták a pocakomnak, hogy a másik oldalon is éreztem. Fel is mérgelődtem rendesen. Szóvá is tettem, természetemből kiindulva is elég erélyesen védtem meg a pocaklakóm. Erre a szülésznő gorombán és idegesen azt mondta, hogy nem hall semmit. Én éreztem, hogy mozog, hogy jól van. Elővették a gépet. 140-es szívhangnál a babámat úgy gondolták, nincs jól. A doulám mellettem volt, bíztatott, hogy semmi gond, mindent jól csinálok, és ne foglalkozzam a szidalmazásokkal.

Közben megjött a doktor is. Ő kedves volt, a hangja nyugtató volt. Megsimogatta a hasam, és informálódott a nővérektől. Persze nem hitt nekem, hogy ez most van pár órája. Megkért, hogy nyomjak. Elmondtam, ha jön az a hatalmas fájás, nyomok, de nekem most semmi bajom, és nem akarok. Eljátszottuk kétszer, hogy nem nyomok, és nem is akarok nyomni. Ekkor azt mondta, hogy ő segít a kezével a hasamon, és háromra nyomjak. Hiába mondtam, hogy nem akarok még nyomni, mert még nincs abból az előző két-három érzésből, senki se hitt nekem. A barátnőm szót nem kapott, és csak a kezem fogta, és bíztatott az álláspontomban, mindezt úgy, hogy csak én halljam.

A szülésznő eldöntötte, hogy gátmetszést csinál. Meg is csinálta. Megkaptam az utolsó felszólítást, ha nem nyomok háromra, baj lesz, „fiatalasszony”… Mikor nyomta a hasam, minden erőm összeszedtem, és nyomtam a semmibe.

Megszületett. 11.30 volt. Természetesen kislány. Minden rendben. Gyorsan mérés, törlés. Három kiló, 49 cm. Nem tudtam megfogni, mert az ágyra rádermedt a kezem. Megpusziltam. Elvitték. Sírt. Kint az ajtóban a férjem hozzászólt és elhallgatott. Megismerte őt.

Nem éreztem semmit. Több mint két órát varrtak. Fájt. A barátnőm jött a szobába, segített öltözni, lepihenni. Teletömött teával. Nagyon finom volt. Nem engedték innom a szülőszobán. Megittam két liter köménymagos teát, jólesett.

Délután hozták a babám az újszülöttosztályról. Nem is engedtem elvinni. Csak ketten voltunk első éjjel a szobában. Este kilenc körül magamhoz tértem. Elkezdtem nézni a babám, és elkezdtek forrón folyni a könnyeim. Egész éjjel néztem őt, és sírtam és mosolyogtam. Olyan szép volt. Megnéztem, kicsomagoltam a zubbonyból. És magam mellé tettem. Szabad kezekkel. Néztük egymást. Aztán ő aludt, de én csak reggel tudtam elaludni. Addig néznem kellett. Akkor éreztem át, hogy anya lettem. Mellre tettem, ügyes volt. Tejem is volt bőven.

Másik két anya is jött másnap. Az egy hét kifárasztott. Nem tudtunk pihenni. Mindig vagy valakihez jött a nővér, vagy sírt sok baba. A legrosszabb volt mindennap megküzdeni a babát etetni akarókkal és a fürdetőkkel. Nem értettem, hogy miért kell állandóan mosni, és miért nem kedvesek a babákkal. Nem adtam két nap után oda nekik. Nem érdemelték meg. Én is meg tudom fürdetni, etetni, tisztába tenni.

A hazajövetel és a házassági évfordulót együtt ünnepeltük. Az első éjszaka ketten néztük, ahogy alszik. Boldogok voltunk. Örültünk neki. Otthon akkor pihentünk, amikor akartunk, minden úgy volt, ahogy akartuk. Apa is szabadságra jött. Olyan jó hetünk volt!

Apa első nap hazajövetelkor azt kérte, hogy legalább még két ilyen babánk legyen. Reméljük, a jó Isten is úgy akarja. És azt beszéltük, ha hasonló lesz az első szüléshez a többi is, akkor itthon sokkal jobban fog menni. Mert mindenütt jó, de a legjobb otthon!

S. A.

Véletlenül kiválasztott mesék.