igaz történetek szülésről, születésről

1041. nap: Nem kötött békét a világgal! (Barnabás születése)

1041. nap: Nem kötött békét a világgal! (Barnabás születése)

Egyik barátnőm kedves hagyományt tart gyermekei születésnapján. Ezen a különleges napon az ünnepeltről szól a mese. A születésének történetét mondja el. Kisfiam lassan betölti ötödik életévét. Én vajon mit mesélhetek el neki? Miről szól a mi születéstörténetünk?

Nagy-nagy örömmel, izgatott készülődéssel vártuk első gyermekem születését. Jelenléte állandóan a gondolataimban motoszkált. Harmonikus, szeretetteljes, békés együttélésről álmodoztam. Kéthetente terhesgondozásra jártam, magánrendelésre. Órákig tartó várakozás egy-egy ötperces vizsgálatért, majd a szokásos összeg az áhított mondatért: „Minden rendben, drága Adrikám!”

Időközben belefáradtam ebbe a rendszerbe. Kismamaságom zavartalanul folyt. A perselyünk viszont kongott, az orvossal pedig nem sikerült kialakítani olyan személyes viszonyt, hogy fontosnak éreztem volna jelenlétét a szülésnél. Ezért az utolsó napokban úgy döntöttem, nem kérem fel a szülés levezetésére. „Bármelyik orvos is lesz majd ügyeletben, bizonyára szakmailag felkészült lesz, és emberséges bánásmódban fog részesíteni. Más is végigcsinálta, hát nekem is sikerülni fog! Nem kell ennek olyan nagy feneket keríteni” – ezekkel a gondolatokkal zártam le a bennem lévő kétségeket. Csak a kisfiam iránti vágyakozás lebegett a szemem előtt, a hozzá vezető útnak nem tulajdonítottam nagy jelentőséget.

Hetedikén reggel enyhe derékfájásra ébredtem. A délelőtt kényelmes vasalgatással telt, amelynek során a húzó érzés egyre erősödött. Készen álltam. Minden tervünket, elképzelésünket megvalósítottuk, amellyel Manócskánkat vártuk. Nem volt más dolgom, mint türelmesen várni, pihenni. Férjem délutános műszakban volt, 13 órakor kis izgatottsággal indult munkába.

Délutánra a derékfájástól már semmire sem tudtam koncentrálni, csak sétálgattam a lakásban fel-alá. Enni, inni már nem mertem, ezt a kórházi tanfolyamon a lelkünkre kötötték. Telefonhívásomra egy ismerős védőnő azt tanácsolta, hogy derékfájással ne induljak sehova, várjam meg, amíg jelentkeznek a görcsök. Így hát maradtam otthon. Estére már kibírhatatlannak éreztem a fájdalmat, továbbra is a derekamban (ez később sem ment át görcsölésbe). Férjem egy szóra jött volna haza, de én kitartottam, biztattam, hogy megvárjuk. Igazából bizonytalan voltam.

Huszonhárom órakor ért haza, ekkorra már beszélni sem voltam képes. Kis tanakodás után lezuhanyoztam és útnak indultunk.

Éjjel egy óra körül értünk be a kórházba. A szülésznő ébresztette az ügyeletes orvost, aki ennek érezhetően nem örült. A férjemet kiküldték, majd elkezdődött az adatfelvétel. Kezdetnek rögtön számon kérte, mégis mit gondolok, hogy éjjel megyek be a szülészetre. Ő fáradt, x órát lehúzott már és holnap is ügyeletben lesz. A fájdalomtól és a döbbenettől nem volt erőm reagálni.

A folytatás sem volt barátságosabb. Azt állította, hogy veszélyeztetett terhes vagyok, mert 20 kg-ot híztam a terhesség alatt. Próbáltam szépíteni a számokon azzal, hogy a kezdetén még az 50 kilót sem értem el. Nem sikerült! És még sorolhatnám! Feszült, megalázó, kiszolgáltatott légkörben végezte a rutinvizsgálatokat. Nem voltam képes felvenni vele a harcot, megvédeni magamat. Végül felfektetett a szülőágyra, rám kötötték a szívhangfigyelőt, majd közölte, ő visszafekszik aludni, reméli, nem szülök meg hajnali hatig, mert akkor jár le a műszakja.

Ezután már a férjem is velem lehetett. Nem tudom, meddig feküdhettem így, óráknak tűnő mozdulatlanságra kényszerítve, mégis vergődve a fájdalomtól. Végre jött a szülésznő. Könyörgésemre felkelhettem az ágyról és néhány lépést sétálhattam. Kértem, adjon tanácsot, hogyan enyhíthetnék a fájásokon? Erre azt felelte, ennek most nincs itt az ideje. Helyette újabb és újabb adatokat vett fel, amelyekre én már képtelen voltam válaszolni. Ismét hanyatt fekvés, rideg neonfény, mérhetetlen, végeláthatatlan fájdalom. Nincsenek szünetek, nem tudok megpihenni. „Nem bírom ki!” – csak ezt hajtogatom.

Végre egy új érzés, tolófájások. Férjem hívta a szülésznőt, aki megvizsgált. Szörnyű volt! Nem tudtam nyugton maradni! Hívta az orvost és a csecsemőst, újra vizsgálat, előkészületek, burokrepesztés. Én nyomtam, nem tudtam mást tenni. Az orvos rám szólt, még nem szabad! Elmondta, hogyan kell! 1. nyomás: rám szólt, nem jól veszem a levegőt! 2. nyomás: rám szólt, nem jól csinálom! Csukjam be a számat, ne adjak ki hangot! Közben a szülésznő is rám szólt, szedjem össze magam, mert a baba nem jól van! 3. nyomás: az orvos úgy megnyomta a hasamat, hogy a kisfiam szó szerint kirepült belőlem. Hangos csörömpölés hallatszott, talán épp, hogy elkapták.

4.31-kor megszületett Barnabás. „Köszönöm, Istenem, hogy vége!” – Csak ennyi tellett tőlem. Összetörtem, darabokra szaggattak! Pár pillanatra megkaptam a kisfiam, aztán elvitték. A varrás és a küret alatt minden egyes érintésnél összerándultam, amiért megkaptam az újabb szemrehányásokat. Összeszorított foggal próbáltam mozdulatlan maradni, miközben hallgattam az orvos és a szülésznő vitáját a varrás mikéntjéről.

Visszakapom Barnabást. Sír! Hanyatt fekszem. Olyan nehéz így fogni! Alig látom az arcát. Szeretném megszoptatni. Próbálkozom, de nem megy. A szülésznő észreveszi, szól, hogy nem szeretik, mert kibukja a K-vitamint. Elviszik.

A kórteremben fekszem. Nem tudok aludni. Nem tudok lábra állni. Tele vagyok önsajnálattal. Csorog a könnyem órákig, napokig és azóta is, ha visszagondolok, ha a kisfiamra nézek. Nehéz vele. Sokat sír. Nem kötött békét a világgal!

Utólag kértem az orvost és a szülésznőt, hogy beszéljünk a szülésemről. Mi történt? Hogy történt? Mi volt a baj? Miért kellet megnyomni a hasamat? Tudom, segített volna. Minden a legnagyobb rendben volt! 10 Apgar-pontot kapott a kisfiam, mit akarok még? Ezekkel a mondatokkal hagytak kétségek között, hagytak depresszióba zuhanni. A miértekre azóta sem kaptam választ.

Az óvodánkban egy szép szokás él: születésnapján mindig az ünnepeltről szól a mese. Gyönyörű mese! Barnabás napokig ezt a mesét kéri esténként. Van már meséje! S ha felnőtt lesz, talán elmondom majd neki a mi történetünket.

B. A.

Borcsa > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.