igaz történetek szülésről, születésről

1042. nap: Újraéltem a napot! (Borcsa születése)

1042. nap: Újraéltem a napot! (Borcsa születése)

Az emberek azt mondják, minden terhesség, minden szülés más, mindegyiknek megvan a maga kérdése. Az én várandósságon az útkeresésről szólt, a vajúdás napján mégis úgy éreztem, újraélem a napot. A napot, amelyen kisfiam, Barnabás született. Első gyermekem születésének körülményei, a szüléstől való félelem hosszú ideig visszatartott attól, hogy újra gyermeket vállaljak. Évek múltán azonban egy Csillagocska tudta, hogy hamarosan indulnia kell.

Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy abban a kórházban hozzam őt világra, ahol Barnabást. Barátaim, ismerőseim jó tanácsokkal láttak el kórházakról, orvosokról, dúlákról és az otthonszülésről. Sokáig azt gondoltam, hogy több-kevesebb kompromisszummal, de több ajtó is nyitva áll előttem. Egyszerre járhatok különféle utakat, s ha az utolsó pillanatban döntök is, a már kitaposott ösvényre fogok lépni. Nem működött. Választottam! A legbizonytalanabbnak tűnőt. Azt, amelynek csodáját nap mint nap érezzük magunkban, otthonunkban.

Reggel derékfájásra ébredtem, éppen, mint azon a napon, amelyen Barnabás született. A délelőtt kórházjárással telt, mert kisfiamnak megfájdult a füle. Rosszul telt az éjszakánk, ezért ebéd után lefeküdtünk pihenni. Előtte még telefonon beszéltem M-mel, a bábámmal. Meséltem neki a derékfájásról, és arról, hogy Barnabásnál is így kezdődött a vajúdás. Férjem 13 órakor munkába indult. Délutános műszakban volt, éppen, mint „azon a napon”, évekkel ezelőtt.

Sokáig, nyugodtan aludtunk, bár a vissza-visszatérő derékfájás mindvégig emlékeztetett, hogy Csillagocskánk elindult. Délután ismét beszéltem M-mel. Nem tudtam semmi biztosat mondani neki. A derékfájás állandó társammá szegődött.

Uzsonna után ellenállhatatlanul tört rám a takarítás iránti vágy. Normális esetben ez nem tartozik a kedvenc tevékenységeim közé, de most muszáj volt! A porszívózás életemben nem esett még ilyen jól! Még a szőnyeget is alaposan lekeféltem. Barnabás is szívesen segített. A végén izzadtságban úszva merültünk egy kád forró vízbe. Áztattuk magunkat, beszélgettünk, bár a szavam néha már el-elakadt.

Vacsora alatt aztán érkezett egy mindent megrengető fájdalom. Jelezte, hogy térjek észhez! Vegyem most már komolyan, mert itt az idő! Ma is hosszú éjszakának nézek elébe. Tudjátok, mint „azon a napon”! Megbeszéltem Barnussal, hogy Éva barátnőm elviszi a mamijához, mert Borcsa hamarosan megszületik. Hívtam gyorsan M-et is, bírja-e az éjszakai műszakot? Megnyugtatott, hogy kifejezetten szereti. A másnap egy kicsit rázósabb, de majd túléli.

A fájások egyre erősebben és mind gyorsabban jöttek. Bíznom kellett benne, hogy van még elég időnk. Lassan megérkezett Éva Barnabásért. Még átbeszéltük az anyukámhoz vezető utat, majd lekísértem őket az autóhoz. Ekkor szembesültünk vele, hogy bekapcsolva felejtette a fényszórót, és lemerült az akkumulátor. Na, puff! Mi tévők legyünk? A mi autónk a férjemnél. Az autószerelő nem jön. Magdi barátnőmet (aki eredetileg jött volna Barnusért) ágynak döntötte az influenza. Majd a férje! – támadt hirtelen az ötlet. És igen! Jön! Hamarosan indul!

Álltunk kint a didergő sötétben és vártunk. Mindent hó borított, én mégsem fáztam. Csak a fájdalom! Már nagyon erős!

Nem tudok gondolkodni, nem tudok beszélgetni! Végül Éva elenged, menjek! Felérve az első utam a vécéhez vezet. Hasmenésem van. Újra beszélek M-mel, megerősítem, hogy jönnie kell! A kapujukban áll. Nem baj, megvárjuk! Férjemnek lassan letelik a műszakja, még lezuhanyozik. Nem baj, megvárjuk! „Azon a napon” is megvártuk.BarnusBorcsa

Ismét elmerülök a kádban. Locsolgatom magam és hangos vagyok. Most szabad! És olyan jó! Jó a magány is! Élvezem! Maradunk! Maradunk itthon! „Ugye, megcsináljuk, Borcsám!” S az álom, hogy újraélem „azt” a napot, szertefoszlik. Hamarosan ki kell szállnom a kádból. Ha most nem teszem, később már nem fog menni. Törölközöm, amikor hazaér a férjem. Leheveredem a kanapéra, félhomályban, csendben. Amikor jönnek a fájások, vergődöm és hangos vagyok. De a szünetekben megpihenek.

Lassan éjfél van, amikor csengetnek. Itt vannak! M. és Á.! Olyan jó látni őket! Eljöttek hozzánk! Szívhangot mérnek, amennyire engedem. Gyorsan teszik a dolgukat. Á. a földön térdel velem, simogatja a hátam, míg megvetik az ágyam. „Vissza akarok feküdni! Mit csináljak?” – kérdezem. „Amit akarsz” – érkezik a válasz Á-tól. És én tudom, mit kell tennem: nyomok! Úgy érzem, kirobban belőlem a magzatvíz. Újra nyomok! Érzem a fejecskéjét, de visszacsúszik. Nagyon fáj! Legyen már vége! Újra nyomok! A végsőkig feszítve maradék erőmet. M. kicsit segít a kezecskéjének, és már itt is van!

Huszonkilencedikén, kicsivel éjfél után megszületett a mi Borcsa babánk. Megérkezik az első széklete is. „Ügyes vagy, kislányom, csak vedd könnyedén az életet!” Olyan szép és olyan kerek! Sírdogál, de amint mellre teszem, megnyugszik. Összebújva fekszünk az ágyon. Körülöttünk M., Á., Api. Velünk örülnek.

Nehezen jönnek a szavak. Alig negyed órát töltöttünk együtt ezzel a két ismeretlennel. Alig negyed óra alatt olyan közel kerültek hozzánk, mint még senki más. Úgy nyíltam meg előttük, mint még senki előtt. Az életünket, a gyermekünket bíztuk rájuk. S most megint távolodnak. Talán így van jól. Beszélgetünk. Gyerekekről, lakásról, varrásról. Mindenféléről.

Lassan itt az ideje, hogy felkeljek. Nehezen megy, de velem vannak, segítenek, támogatnak mindenben. Búcsúzkodunk. Nem találok szavakat, amellyel megköszönhetném nekik. Csak egy ölelés. Vajon érzitek belőle mindazt a hálát, szeretetet, tiszteletet, amit érzek irántatok?

Egy ölelés, és ágyba parancsolnak, betakarnak. Kettesben maradunk. Borcsa és én. A boldogságtól, izgatottságtól nem jön álom a szememre. Csak örvendezek, hogy itt van mellettem egy új kis élet.

Aznap délután ragyogóan sütött a Nap. Elolvasztotta a havat, a kertekben pedig kinyílottak az első hóvirágok. Minket köszöntöttek! Borcsát köszöntötték!

B. A.
Barnabás > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.