igaz történetek szülésről, születésről

1581. nap: Márti

1581. nap: Márti

Márti két kislányával járt a fölkészítésre. Miki ritkán volt vele. Márti meglehetősen rosszul érezte magát, dicsérte a tanfolyam többi részét és ócsárolta a párcsoportot. Miki udvariasan tartózkodott a véleménynyilvánítástól, majd az ebédszünetben végleg elmentek. Nem tetszett nekik a ház sem.

Első két gyermekük külföldön, születésházban született, ahhoz képest a miénket ridegnek tartották. A személyes beszélgetésen elmondtam nekik, hogy úgy érzem, szolgáltatást várnak tőlünk, tőlem, amit megfizetnek, és amiért jár ez-az. Ezt nem tudom és nem akarom nyújtani. Nekem mást jelent szülésekhez járni. Független a berendezéstől, a helytől, tértől, időtől, pénztől, posztótól. Menjenek inkább máshova. Nincs választék, csak az az egy magánkórház, oda meg nem szeretnének menni, mondták. Vidékiek, a születésházba készülnek, de a biztonság kedvéért – harmadik gyerekről lévén szó, hátha nagyon gyorsan jön – lerajzolták, hogyan jutok el hozzájuk.

Mikor Márti jelentkezett, éppen két napig vajúdott egy pár Érden, akikkel végül közös döntés alapján kórházba mentünk. Nagyon fáradt voltam, a kórházba szállítás okozta rosszkedv is tetőzött. Éppen hazafelé tartottam onnan. Megszólalt a telefon: Mártinak megkezdődtek a méhösszehúzódásai, indulnak Érdre. Jó. Akkor én is megyek, mire fölérnek, kitakarítok. Egykedvűen vezettem. Mint egy film, pörgött előttem, ahogyan Márti fintorogva nézegeti a szülőszobát. Vajon tudok-e olyan szépen takarítani, hogy ne legyen benne kivetni való?

Újabb telefon: Miki. Mártinak már nincs kedve utazni. Menjek én. Hurrááá! De jó, nem kell minőségi takarítást végezni a kétnapos nem alvás után, ehelyett inkább két és fél órát vezetni! Odafele nem szoktam elaludni a volánnál, mert vonz a születés izgalma, visszafele kínosabb ébren tartani magamat… Az úton százszor elképzeltem, hogyan fogom nyújtani azt a szolgáltatást, amit szerintem tőlem várnak: szakmai fölügyeletet vállalni, és kívül maradni minden egyében.

Éppen megvirradt, amikor odaértem. A házban derengő fény, tisztaság és otthonos rendetlenség. A berendezés nem kihívóan gazdag, stílusa nem az átlagos magyar lakásokra jellemző. A gyerekek alszanak, a vigyázó néni is bóbiskol. Az asztalon gyümölcs. Ha jól belegondolok, legalább két napja nem ettem.

Gyorsan lezuhanyozom, munkaruhát húzok, aztán bemegyek a másik fürdőszobába, ahol Márti a kád egyik csücskében ül, háttal, maga alá húzott lábakkal. A kád mellett Miki, egy ujjal érinti Mártit, finoman jelezve, hogy ott van. Csönd. Márti hirtelen vadul rám néz, nem is köszön, majd újra hátat fordít. Megpróbálok megsemmisülni – gondolván, hogy a pokolba kíván. A kád legtávolabbi szélére húzódom, a csempéhez nyomulok.

Eltelik fél perc, Márti sóhajt, kinyújtózik és – belefekszik az ölembe! Kész vagyok. Elolvadok. „Köszönöm, hogy eljöttél” – suttogja. Szeretem. Simogatom. És megint elmegy, sietve – bele a nehéz, vonzó fájdalomba, a teremtésbe, a kád másik végébe. Aztán gyorsan megint az ölembe, mint egy oltalmat kérő kisgyerek, izzadtan, csapzottan. A víz heves loccsanása ad csak hangot. És ez így megy kétpercenként, három óra hosszat. Miki érinti a kád másik csücskében, én simogatom itt.

Márti egyszer meghallja, hogy korog a gyomrom. Suttogva kiküld enni. Nem érzem, hogy éhes vagyok, de bekapok egy banánt, hogy ne zökkentse ki Mártit a gyomrom korgása. Rohanok vissza, ki ne maradjon egy szeretgetés. Aztán egyszer csak, mint egy óriás, kikel a kádból, négykézlábra ereszkedik, és egy diadalüvöltéssel a kezembe engedi Danit, a négy és fél kilós, életerős, csodálatos kisfiút. Először a fejét. Dani szemét nagyra nyitva rám néz, majd lassan előbújik – derekán, mint egy „fekete öv”, a köldökzsinór.

Délelőtt van. A két testvér békésen babázott a szobában. Türelmesen megvárták, amíg Márti be tudta vinni nekik a kisöccsüket. A vigyázó néni könnyezett. Nem voltam álmos hazafelé…

G. Á.

(Részlet az Inda című könyvből.)

 

Véletlenül kiválasztott mesék.