igaz történetek szülésről, születésről

1724. nap: Lágy, puha, kerek

1724. nap: Lágy, puha, kerek

Előzmények

J. most októberben lesz hároméves. Császárral született, és nagyon szerettem volna, ha most sikerül a hüvelyi szülés, ezért az I. kórházat kerestem fel, ott J. doktornőt. Közben elkezdtem könyveket olvasgatni, mint a Vajúdástámogatás mindenkinek, A szeretet tudományosítása… és egyre jobban feltámadt bennem az az érzés, az az igény, hogy nekem a hüvelyi szülésnél több kell, valami, béke, valami nyugalom…

Így elmentem a születésház információs hetére, és megfogant, majd egyre inkább érlelődött bennem, hogy esetleg nem is kellene nekünk sehova sem mennünk. Maradhatnánk otthon. Elkezdtem tehát elvégeztetni ezeket a vizsgálatokat, elmentünk a megbeszélésre… de hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen meg voltam győződve, hogy ez lesz a mi utunk.

Szülés

Tizenötödikén este lefeküdtünk aludni, egy elég mozgalmas nap, sőt több elég mozgalmas hét után. Végre otthon. Végre körbelátogattam mindenkit. Végre nyugi, kezdhetek takarítani.

J. szopott, ahogy még esténként szokott, és egy furcsa mozgást érzékeltem. Nem tudtam hova tenni (nem a belem, de nem is a gyerek, akkor mi?). Aztán elkezdett folyni a magzatvizem. Tudtam, hogy ez nem a szivárgás, hanem ez burokrepedés, ahogy kell. Minthogy a számítások szerint a 33. hétben voltam, az első ösztönös cselekedetünk az volt, hogy kihívtuk a mentőket. A férjem közben megnézte a magzatvizet, illetve megvizsgált, hogy van-e esetleg köldökzsinór-előreesés. Éljen a tanfolyam!!!

Aztán felhívtam J-t, illetve Á-t. Minthogy koraszülés az I. kórház nem vállalt, de a doktornő javasolta, hogy próbáljam meg kiharcolni a P-t. Miután kiért a mentő, csak a klinikát hajtogatták, hogy ott lesz nekünk a legjobb helyünk. Szóval oda vittek be bennünket. Nagyon aggódtam, hogy mielőtt szóhoz jutok, már megcsászároznak…

Mondták, hogy akkor ők most megvizsgálnak, erre gonosz mód összezártam a lábam, hogy amíg nekem kérdésekre nem válaszolnak, nincs semmi vizsgálat. Tudtam, hogy ha felnyúl, akkor nincs mese, szülni kell, de azt nem tudtam, hogy a burokrepedés után van-e még lehetőség a folyamatot megállítani. Érdekelt, hogy lehet-e hüvelyi szülés (LEHETETT!) a beöntés (adnak), gátmetszés (kell, mert koraszülött, és csökkenti az agyvérzés kockázatát – azóta gondolkodom azon, hogy miért pont a gát okozna agyvérzést, ha már egyszer áthaladt a csontos szülőúton), oxitocinos indítás (császár után mehet[?], csak a méhszájtágító zselé nem), lehet-e vajúdás közben mozogni (lehet – később derült ki, hogy ezt ők a CTG-madzag erejéig gondolták, mint egy kikötött kutya). Az is kiderült, hogy ha nem indulnak el hat órán belül a fájások (a magzatvíz elfolyásától kezdve, vagyis este fél tíz után hat órával), indítják az oxitocint. Közben kiszámolták, hogy nem kellett volna a terminust áttenni 22-ről, 30-ra, úgyhogy nem a 33. hétben, hanem a 35. hétben vagyunk, így nem kell tüdőérlelő. Mondjuk, ha ezt előbb tudom, mehettünk volna az I-be… brumm).

Közben felhívtam Á-t, hogy nem tudna-e valahonnan, az egekből leakasztani egy dúlát. Tudott! H. jött be a klinikára. Hajnali fél kettőkor ért be. Akkor még normálisan tudtam vele beszélni. Elmondani, mi a helyzet. Ennem nem volt szabad, de szerencsére egy jó adag szőlőcukor valahogy mindig a számba került. Innom viszont lehetett. Ahogy H. beért, egyre erősebbek lettek a fájások, egyre intenzívebb lett a folyamat, de a körülmények ellenére én meg tudtam tenni, hogy befelé fordulok.

Nagyon sokat aludtam vajúdás közben. H. mindig akkor volt ott, vagy akkor nem, amikor kellett. Nagyon rám hangolódott, nagyon sokat segített. Voltak olyan fájásaim, amelyeket csak úgy át tudtam engedni magamon mindenféle görcs vagy akár mély torokhang nélkül. Csak jött és átfolyt rajtam. Csak jött és nyitotta az aranykaput, és én hálás tudtam lenni ezeknek a fájásoknak, hogy jönnek és szépen, lassan nyitnak engem.

A klinikára csak egy ember jöhet be. Szerettem volna, ha a férjem is jelen lett volna, de eleve nem is tudtuk volna kire bízni J-t. Másrészt, szerintem ő a második erősebb kontrakciónál menekült volna…

Amit nagyon utáltam, hogy mindig kontrakció közben vizsgálták, hogy hány ujjnyira van nyitva a méhszáj. Mindig a kétujjnyit emlegették (szűk, pont annyi, bő). Aztán egyszer csak jött egy nagyon erős fájás, és azt éreztem, hogy jön valami ki belőlem. Mintha valami vérrög lett volna (nem tudom, mi lehetett). Ekkor azt mondták, hogy akkor most szülünk. Természetesen nem fekve, áh dehogy, félig ülő helyzetben. Éljen! Ez azt jelentette, hogy félig ülhettem, de a fenekem alá tettek egy csomó anyagot, ami miatt az inkább felfelé állt, mintsem lefelé.

…és szültünk. Szerencsére nem volt hasba könyöklés, de a hüvelyi szakaszt nyújtották, és gátmetszés is volt (beöntés nem). Aztán kibújt a fiam feje, és a következő fájásnál az egész kisbaba kicsusszant… és ennyi volt a szép része. Mert nekem volt benne nagyon sok szép rész is, annak ellenére, hogy sok mindent másként szerettem volna. De volt benne harmónia, mert megteremtettem magunknak a dúlám segítségével…

A szülőszobán egyébként ketten szültünk ugyanabban az időpontban, de engem ez sem tudott kizökkenteni. Volt ott még egy lány, akit toxémia miatt a 28. hétben császároztak. Több szülést végignézett, és azt mondta, hogy az enyémet találta a legharmonikusabbnak. Nekem olyan lágy volt, olyan puha, olyan kerek…

A lepényt már sietősen húzták ki belőlem. Majd bódítottak (mint megtudtam, intubáltak is közben), és altatásban elvégezték a méhbetapintást.

A fiam

A klinikán aranyóráról nem hallottak, de még aranypercről sem. H-t arra kértem, hogy a gyerekkel legyen. Gyorsan elzavarták, hogy koraszülött esetében ez nem lehetséges. Születése után nekem csak felmutatták, miután lemérték, ellátták, többszöri kérésre hozták csak oda, hogy HOZZÁÉRHESSEK a lábához, és már szaladtak is vele.

Egyébként az APGAR-ja 8/9 lett… de inkubátorba került, és az orvosok véleménye szerint légzéstámogatást igényelt és kapott is. Mint koraszülött, rögtön ment neki az antibiotikum (is). Megkérdeztem a kórházat, hogy van-e lehetőség a kenguru módszer alkalmazására a klinika területén. Ennyi erővel azt is kérdezhettem volna, hogy tűzbe vethetem-e a gyereket, immunerősítés címén…

A kolosztrumot nem adták neki oda, ami miatt még inkább mérges vagyok. Ráadásul be is csaptak. Beszéltem az osztályvezető főorvossal, hogy nagyon szeretném, ha a gyerekem megkapná a kolosztrumot. Hát persze, hogyne, nekünk is ez a célunk stb. Megkérdeztem, odaadják-e neki fecskendőből, hisz a kolosztrumot nem tudom üvegbe fejni. Válasz: No, de hogy feji bele? Belefejtem. Vagyis cseppenként felszívattam, lett két-három ml. Miután bevittem, közölték, hogy bocs, ez így nem megy, mert nem tudják sterilizálni. Ment a kukába. Azt hittem, felrúgom őket. Akkor minek bódítják a fejem!

Most is inkubátorban van, naponta 2×20 perc, szigorúan fertőtlenített kézzel végzett simi. Még meg sem ölelhettem, ciciről meg még szó sincs.

A fiam végül a Z. nevet kapta. Nem az apja után, hanem saját maga jogán. Egyszerűen ez a gyerek Z.

K. J.

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.