igaz történetek szülésről, születésről

1367. nap: Úgy fogok beszélni, mint egy orvos (Emili születése)

Megjelent: 2014. júl. 3.

Második házasság, második szülés, második baba! Tényleg minden más benne.

Még csak éppen megvettük a telket, hogy majd építkezünk, terveztettük a házunkat, hogy majd egyszer fel is építjük… Egyik héten még úgy mentünk a tervezőhöz: két szoba(?), három szoba(?), jövőre(?) Következő héten: három szoba, azonnal. Padlót fogott.

Kicsit hamarabb jelentkezett, mint mi gondoltuk, de sebaj! Érdekes tüneteket produkálva derült ki, hogy terhes vagyok, ugyanis már agydaganat gyanújával vizsgáltak, amikor rájöttem, hogy hasdaganat, az is a múlandó fajtából…

Anyukáméknál éldegéltünk, egy 16 négyzetméteres szobában hárman, de sebaj!

Addig dolgoztam a pizzériánkban, amíg befértem a pult mögé a sarkon, ahol a kávégép volt. Utána már csak a beszerzéseket intéztem. Úgy jártam a Metróba, hogy vittem a becsomagolt legfontosabb táskát az utolsó hetekben. Meg minden nap mentünk megvenni néhány dolgot a már félkész házba.

Utolsó napokban óriásira dagadt a lábam, mentem a védőnőhöz, magas volt a vérnyomásom, azt mondta, osonjak haza, hívjam fel Ágit, mit csináljak, és nehogy meglásson az orvos, mert azonnal bevisz a kórházba és megcsászároz!!!

Ági: „Igyál rengeteg csalánteát és beszéld már meg azzal a gyerökkel, hogy jöjjön ki!!!” Megbeszéltem, másnap éjjel egykor, amikor Sanyi bezárta a pizzériát, jött az első összehúzódás. Rendes gyerek, megvárja az apját! Indulás a Születésházba, hívjuk Ágit, van kulcsunk, bekuckózunk.

Ötpercenként fájok, örülök, ebből reggelre gyerök lesz! Hehehe…

Egész nap ötpercesek, alig tágulok. Kádban isteni, horkolva alszom két összehúzódás közben, teljesen kipihenem magam két-három óra alatt. Minden fájásnál ordítok, nem tudok nem ordítani. Szegény többiek, egész nap ezt hallgatni!

Leginkább ülve vajúdom, amikor elfolyik a magzatvíz, kérdezem, tiszta-e? Juli ránéz a pólójára, azt mondja: ja.

Ági észreveszi, hogy a méhszáj egy pici része fennakadt, azért nem haladunk. Na, ez kemény: három fájás háton, három balra, három jobbra. Ezt nem lehet kibírni! Megvizsgál: „SIKERÜLT!!!” Jönnek a tolófájások, ordítok, gyerök sehol. Ági: „Kórházba kell menni.” Én: „Nem! Meg tudom szülni, van elég erőm.” Ági: „Akkor most bocsáss meg, de úgy kell szülnöd, ahogy én mondom, úgy fogok beszélni, mint egy orvos. Ha tíz perc alatt megszülöd, oké, ha nem, megyünk kórházba.”

A titok: adjam az erőmet a babának, ne adjak ki hangot, mert az viszi el az erőmet, próbáljam csak ki: és lőn, ordítok – megáll, csendben fájok – elindul. Teljes erőmmel nyomtam, nem kiabáltam, és meg is született december 23-án este tízkor Emili!

Addigra megvolt a terv: kibújik, férjem felemel az ágyra, bekötik az infúziót, de azonnal, nehogy megint gond legyen a vérzéssel, mint az első szülésnél. Megy is flottul minden! Semmi mentő, semmi kórház, semmi orvos, csak a csend és béke.

Sanyi első pillanattól úgy bánik a babával, mintha mindig is ezt csinálta volna! És milyen más ez a szülés ebben az új kapcsolatban, ennyi figyelmet, odaadást, törődést, türelmet, amit én mindvégig éreztem! Mondom azóta is, ezt a gyereket ketten szültük meg, egyedül nem lettem volna képes rá.

Éva ekkor mondja, ha nem baj, ő elmenne korábban, mert a férjét 40 fokos lázzal hagyta otthon hajnalban. Mondom, már nevetve, siess haza!

Csak nem szopik a kölki. Próbálkozunk így-úgy, nem sikerül. Nem mintha éhes lenne, négy kiló, van tartalék, csak szendereg, nem szopik. Adjunk neki forralt-lehűtött vizet, cukros vizet, semmit ne adjunk, őrlődünk, tipródunk, nem szopik.

Hazamegyünk másfél naposan, minden kátyúnál sziszegek, de hazaérünk 25-én délelőtt. Akkor jövünk rá: karácsony van!!!

Máté annyira örül a kistesónak, rögtön a kezébe adjuk, csak nézi, nézi… Papa, Mama meghatódva, én farkaséhesen, Sanyi álmonhalva…

Emili továbbra sem szopott, bármit csináltam, bármilyen helyzetben, éppen csak fejen állva nem szoptatta. Fejtem neki, először kanállal, majd pohárral, majd cumisüveggel adtuk neki a tejcsit. Átgondoltam ostoba-önhitt kijelentésemet, hogy mindenki tud szoptatni, aki akar. Én nagyon akartam, ő nagyon nem akart.

Az eredmény: hat hét alatt 25 liter lefagyasztott tej, négy mellgyulladás, hormonos apasztás. Volt mit dolgozni a lelkiismeretemmel, hogy nem tudok szoptatni! De így is három hónapos koráig csak anyatejet kapott, utána egyszer tejet, egyszer tápszert. És felnőtt így is – igaza volt a nővéremnek.

Köszönöm, Ági, Éva, Juli, hogy ennyit törődtetek velem, hogy elviseltetek, hogy együtt örültetek velünk!

A gyerök azóta sem siet el semmit, egy álmodozó királylány, mintha nem is itt élne, hanem egy mesevilágban…

Ja, míg mi szültünk, a lányok a pizzériában kikövetkeztették, hogy szülünk, mert nem vesszük fel a telefont, úgyhogy kiírták az akciós táblára: MÓNIKA SZÜL!!!

Hát, jó sokan ittak karácsony előtti estén az egészségünkre…

K. M.

Máté > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.