igaz történetek szülésről, születésről

419. nap: Kértem még fél órát (Marci születése)

419. nap: Kértem még fél órát (Marci születése)

Féltem a szüléstől. Nem tudtam, hogy leszünk mi így Péterrel ketten, hogy nem tudom, hogy fog ő reagálni, hogy nem tudom elengedni magam előtte, hogy nem tudunk így együtt lenni. Féltem a szüléstől, hogy menekülni fogok a fájdalom elől. Féltem, hogy nem működnek majd a hormonjaim, nem jön az oxitocin. Féltem attól, amit magamról tudok, és attól, amit nem tudok. Féltem a félelemtől, a félelmemtől.

Csütörtök este 11-kor megrepedt a magzatburok, és jöttek a fájások. Annyira vártam már, örültem. Meg kell engedni, hogy jó, hogy fáj. Elmentünk az Alma utcába (akkor költöztetek át, még minden csupasz volt). Felhívtunk. Jöttél is, nagyon fáradt voltál, ez volt a harmadik nap talán, hogy nem aludtál. Lefeküdtél aludni.

A vécén ültem. Egyedül akartam lenni. Nem, nem kell se masszázs, se fürdő, semmi. Ez az én feladatom, mondtam akkor. Senki nem jöhetett ilyen közel hozzám, mondom most.

A tágulás nagyon intenzív volt: rázott a hideg, remegtem, zsibbadt az egész testem. Emlékszem, ahogy ott guggolsz előttem, hajnali fél kettő volt: ne féljek, már alig van méhszáj, mindjárt meglesz a kicsi. Aztán nem akart az a kis méhszáj eltűnni. Kérdeztem, hogy nyomhatok-e már. Azt mondtad, hogy azt nekem kell éreznem, de én semmit nem éreztem. Fájások. Fáradok. Fáj.

Pihenjünk. Nem tudom, mit tegyek. Mondja meg valaki, és én megcsinálom! Úgy éreztem akkor, hogy nem segítesz nekem, nem értettem, miért nem mondod meg, hogy nyomhatok-e vagy sem, ha egyszer már alig van ott méhszáj. Próbáltam pihenni, aludni kicsit, a kádba is beültem, de éreztem, hogy én ettől visszajövök, a szülés pedig „visszahúzódik”. Próbáltuk, hogy egyik oldal-fekve-másik oldal két-két fájás. Az kín volt, és már nagyon fáradtam. Eltűnt a méhszáj, mondtad. Tolófájások nincsenek. Kérdezted, hogy születtem. Gyorsan, minden gond nélkül, hagyjál már!

Öt óra elmúlt. Mondtad, menjünk a kórházba. El se tudtam képzelni, már azt sem, hogy elmenjek odáig. Ahogy csak bírtam, nyomtam. Fájás se volt. Csak utána jöttek, lassan. Kevés. Ami nem megy, azt nem szoktad erőltetni. Én se, de ez menni fog, tudom. Jött két erős fájás. Lejjebb jött kicsit a baba. Megszülöm ezt a gyereket. Kértem még fél órát, és beleegyeztél. Örökre hálás leszek a bizalmadért.

Még egy fájás, nagyon erős, lépni sem tudok, megint lejjebb jött… Minden berobbant, lábon se tudtam maradni…. Nem is emlékszem. Lefeküdtem az ágyra, úgy éreztem, hogy senki sem bír megtartani ezzel az erővel szemben, elesek, eldőlök, jön a fájás, nyomok, nem emlékszem, csak hogy hanyatt fekszem, ki fog jönni, most már ki fog jönni, hallom a hangom, ahogy nyögök, de semmi nem érdekelt már, csak hogy ki fog jönni. Peti sír, itt van velem, érzem a kicsi fejét, de jó, nem tudok jobban nyomni, nem bírok még egyet, megfogod a fejét, kiemeled, kinn van! Istenem, jó szülni! Itt a fiam, Marcell. Mindjárt hat óra.

Apgar 10. Rögtön kakilt egy hatalmas adag mekóniumot. Azért neki is hosszú volt. A köldökzsinór olyan rövid volt, hogy alig ért fel vele a hasamig. Az apukáját nézte. Egy óra múlva megszületett a méhlepény, akkor szopizott. Nem sokkal később pedig megjöttek a villanyszerelők, és mi hazajöttünk. Hazajöttem a lábamon, jól bereggeliztem, jöttem-mentem, ültem, álltam, nevettem. Erősnek és otthonosnak éreztem magam a testemben. Szülni JÓ. Ennyi volt bennem. Csak később, más anyák történeteit hallva és a tekintetüket látva értettem meg, hogy mit is jelent mindez.

Sokat tanultam ebből a szülésből. Az egyik, hogy a félelmek, amiket bátran és bizakodón elfogadunk, nem kötnek bennünket. A másik, hogy a szülés megmutatja, kik vagyunk. Nekem akkor meg kellett értenem, hogy nem elég engedni, hogy a dolgok történjenek, az akarattal is mögé kell állnom. Magam kell odaadnom magam. Ez nem ment a szülésen kívül sem.

A tapasztalat tovább bontakozott az idővel. Sok mindent megértetett velem az elfogadásról, a tiszteletről, arról, hogy az élethez mindenkinek joga van úgy, ahogy van, a jelenlét erejéről. Ahogy toltam ki a fiamat, én megszűntem lenni, és mégis, soha nem voltam tisztább, azonosabb önmagammal. Az nekem maga a Létezés volt, a létem pusztasága. Nem voltak kérdések, keresés, csak a létezés a maga teljességében, valaki másért, egy nagyobb jóért. Az életemet meghatározó élmény lett, gyógyír a múltra, beavatás a jelenbe, erőforrás az elkövetkezendőkhöz.

S. E.

Véletlenül kiválasztott mesék.