igaz történetek szülésről, születésről

391. nap: Jött a zöld lámpa (Hanna születése)

391. nap: Jött a zöld lámpa (Hanna születése)

Gyönyörű, napsütéses téli nap volt, a hőmérő már délelőtt 15° C-ot mutatott. Előző nap CTG-vizsgálaton voltunk, ahol az összehúzódások alapján azt mondták, hogy egy-két napon belül megindulhat a szülés. Amikor reggel felkeltem, éreztem, a szívem mélyén tudtam, hogy ez az a nap. Délelőtt sétáltunk egy nagyot Andrissal a közeli erdőben. Már néhány napja voltak erősebb összehúzódásaim, amelyek egyre rendszeresebbé váltak. A nap kellemes melegen sütött, egy-egy erősebb összehúzódásnál megálltunk, átöleltem, és a vállára dőltem. A nap többi része eseménytelenül telt, a fájásaim nem erősödtek, nem lettek sűrűbbek, szinte már el is felejtettem, hogy reggel még biztos voltam abban, ma végre megszületik a kislányunk.

Este hét körül leültünk vacsorázni… Én meg csak ettem és ettem. Először meleget, aztán hideget, sósat, aztán édeset, megint egy kis sósat… Andris közben elment aludni. Tizenegy körül hagytam abba az evést, és mentem fel én is. Mire kényelmesen elhelyezkedtem, ami egy cseppet sem volt egyszerű az utolsó napokban, már jött is az első fájás. De nem az addig megszokott „jósolgató” fajta, hanem olyan igazi „mostmárkibújnékinnen” típusú. Felébresztettem Andrist, elkezdtük mérni az időt, először tíz, aztán már csak öt percet mértünk két fájás között. Ettől egy kissé izgatottak lettünk. Felhívtuk Ágit, éjjel fél tizenkettő volt, álmos volt a hangja, de nagyon kedves, megbeszéltük, hogy indulnak hozzánk.

Mikor Ági és a két társa megérkezett, a nagy labdán ültem, a hátam nagyon fájt, Andris masszírozta. Felmentünk a hálószobánkba, ahol Ági megvizsgált, és azt mondta, hogy kb. 6 cm-re van kitágulva a méhszájam. Ezután a fájások egyre erősödtek, átsugároztak a keresztcsontomra. Ledőltem az ágyra, hátha úgy el tudok lazulni, de nem bírtam fekve maradni, elkezdtem járkálni, de úgy sem volt jó.

Ági azt javasolta, hogy üljek egy kád meleg vízbe. A víz nem volt túl forró, mégis valahogy fojtogatott a meleg nedves közeg, úgyhogy kiszálltam. Akkor már nagyon kellett pisilni, ráültem a vécére, és többet le sem szálltam róla, annyira kényelmes volt. A hátamat ki tudtam nyújtóztatni, a lábamról lekerült a teher, tudtam simogatni a hasamat két fájás között, nagyon megkönnyebbültem, hogy találtam végre egy „kényelmes” testhelyzetet.

Ágiék illóolajokat kevertek, forró borogatást készítettek a hasamra, és Ági a hátamat, a derekamat masszírozta. Andris előttem térdelt, a nyakába kapaszkodtam, amikor jöttek az összehúzódások. Amikor elmúlt, csak szorítottam a kezét, és elvesztem a szemében. Nem tudom, mennyi idő telt el így, de nagyon soknak tűnt. Csak utólag tudatosult bennem, hogy Ági végig a vécé és a mellette levő szekrény közötti keskeny résben, körülbelül 40 cm-nyi helyen kuporgott, miközben a derekamat masszírozta, órákig.

Soha senkit nem ismertem még előtte és azóta sem, akiben ennyi őszinte alázat, odaadás van a hivatása iránt, mint Ágiban. Olyan tiszta erő árad belőle, ami a legnagyobb nyugalommal árasztja el az embert szülés közben. Minden mozdulata megnyugtató, tudod, hogy minden, amit tesz, érted és a gyermekedért van, biztonságban vagytok. Nem avatkozik bele a folyamatba, ha nem feltétlenül szükséges, nem ad utasításokat, elmondja a tényeket, és megoldást javasol.

Ági szólt, hogy bármilyen kényelmes, most már le kellene szállni a vécéről, mert közeledünk a végéhez. Átmentünk a gyerekszobába, és megpróbáltam átülni egy nagy, egyébként kényelmes fotelbe, de azt hittem, hogy megőrülök a fájdalomtól, ahogy leültem. Gyerekkoromban egy baleset során elrepedt a farokcsontom és rosszul forrt össze. A hétkönapi életben semmilyen problémát nem jelent, de a szülésnek ebben a szakaszában elviselhetetlen fájdalmat okozott, ha megpróbáltam leülni vagy hanyatt feküdni. Végül megint Ágiék leleményessége oldotta meg a helyzetet. A konyhából felhoztak két széket, és úgy tették a combjaim alá, hogy kényelmesen rátámaszkodhattam, a fenekem mégis a levegőben maradt, így nem nyomta semmi a farokcsontomat, és a kínzó fájdalom is megszűnt.

Ági időről-időre ellenőrizte a baba szívhangjait. Elég hosszú idő telt el így, mikor azt mondta, hogy egy picit elakadtunk. Valamiért nem tágul tovább a méhszájam, ezért le kellene feküdni az ágyra, és kivárni egy-két fájást a jobb oldalamon maradva, aztán a bal oldalamon és hanyatt fekve. Biztos nem ezt az élményt fogom kérni Karácsonyra, de a méhszájam utána újra tágulni kezdett. Most már tényleg a célegyenesben voltunk. Andrisba kapaszkodtam, félig ültem, félig álltam, Ági felváltva hallgatta és nézte a babát, hogy hol tart, közben Évi, aki bábának tanult, a gátizmomat masszírozta illóolajokkal, a másik doula a borogatásokat cserélte a hasamon. Végig bíztattak, hogy nagyon jól csinálom, már nagyon közel vagyunk, mindjárt vége.

Ági megszólalt: „Már látom a babád haját.” Elmondhatatlan érzés töltött el, sírni kezdtem. Azt mondták, hogy most nagyon fontos, ha jön a fájás, akkor se nyomjak, mert elrepedhet a gátizmom, viszont ha szólnak, hogy mehet, akkor nyomjak ezerrel! Nem volt sok idő, de nagyon hosszúnak tűnt, annyira fájt. Aztán jött a zöld lámpa, hogy mehet…

Egy-két eszement nagy nyomás…

Volt még köldökzsinórvágás, méhlepényszülés, némi kozmetikai célú varrogatás és ilyesmik, de kit érdekelt, amikor már ott volt Ő.

Gyönyörű volt, makulátlan, sehol egy gyűrődés, sehol egy duzzanat, rózsaszín bőrű, kék szemű és igen durcás, mert éhes lehetett akkor már. Rátettem a mellemre, esetlenkedtünk egy sort, aztán valahogy mégis sikerült megoldani. Elcsendesedett, elégedetten mosolygott, és a hasamra rottyantott egy óriásit.

Ú. T.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.

This post is also available in: angol