Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1252. nap: Jó kórházi szülés (Lillian, Anglia)

1252. nap: Jó kórházi szülés (Lillian, Anglia)

Megjelent: 2014. márc. 10.

Íme, mi is megírjuk szüléstörténetünket. A helyszín Anglia, kórházi szülés. De JÓ kórházi szülés.

Előzmények

Magát a történetet nem is tudom, hol kezdjük. Nem egyszerű. De talán így jó lesz:

2008-ban ismerkedtem meg a feleségemmel (aki szintén magyar) itt, Angliában. 2010 szeptemberében volt a lakodalmunk Magyarországon, majd a tervek szerint sikerült is teherbe „esnünk” szinte a nászéjszakán. Mivel életünk ide köt mindkettőnket, természetes, hogy ez itt derült ki, illetve hogy az „itteni rendszer” szerint történik minden. Az első ultrahang a 12. héten volt esedékes, de a 14-ikre kaptunk időpontot, mivel a karácsonyt mindig otthon töltjük. Saját döntésből otthon a 12. hét körül kíváncsiságból elmentünk ultrahangra. Sajnos kiderült, hogy a baba nyolchetesen meghalt. Az otthoni orvos AZONNALI műtétet „ajánlott”, gyakorlatilag úgy tüntette fel, hogy semmi más megoldás nincs, így még aznap este meg is műtötték a feleségem.

A második

Az első vetélés után jött még kettő, itt, Angliában. Az első ugyancsak elhalt és nem ment el természetesen, ezért gyógyszerrel segítettek a 12. hét körül. A másodiknál már „csak” egy üres petezsák volt a terhesség, más nem.

A harmadik vetélés után sikerült találnunk egy orvost a közeli városban, aki már komolyan tekint a problémára (itt Angliában nem nagyon törődnek a vetélésekkel, mert természetes dolognak tartják, és nem leszel miatta a következő terhességedben sem veszélyeztetett, sem pedig külön figyelemmel kísérve…). A vizsgálatok alatt próbálkozni nem szabadott, ezért volt pár hónap szünet. Vizsgáltak genetikát, hormont, cukrot, pajzsmirigyet és még jó pár dolgot, de bajt nem találtak, nem tudták megmondani, miért is lehet ez.

Az orvossal megegyezve tovább próbálkoztunk, és a teherbe esés meg is lett hamar. Baby aszpirint (75 mg) szedett a feleségem, mert az több ilyen sokszor vetélt páron segített már (persze bebizonyítva nincsen), emellett gyanús lett, hogy a leendő anyuka talán gluténérzékeny – ami hosszú távon ugyancsak vezethet vetéléshez –, ezért elkezdett gluténmentesen étkezni.

Az első ultrahangot héthetes kora körül csinálta már a specialista, akihez a vetélések miatt is mentünk, és minden rendben volt. Hála az égnek, ez így folytatódott szépen a terhesség végéig. Többet voltunk ultrahangon, mint itt amúgy szokás, helyzetünkből adódóan. (Itt amúgy kettőt végeznek, a 12. és a 20. hét körül, amúgy csak a bábát kell látogatni.)

A tanfolyam

A szülés előtt pár héttel mindketten elmentünk egy „tanfolyamra”, ahol sok hasznos információval láttak el bennünket a bábák. Ez nem volt ingyenes, de az itteni rendszer ilyen… Mire erre a tanfolyamra kerültünk, már kb. el kellett dönteni, hol szeretnénk szülni. A lehetőség: két kórház, egy szülőotthon vagy otthonszülés között lehetett választani. Mi a jobban felszerelt kórházat választottuk, mondván, ami eddig velünk történt, ez a biztos…

A tanfolyamon aztán meg is kérdezték, ki hol fog szülni. Nem nagyon titkolva mindenkit a szülőotthon, illetve még inkább az otthonszülés felé tereltek volna, de például nálunk megértették, miért hoztunk ilyen döntést…

A kórházak negatívumai az itteni bábák szerint: idegen zaj, fény és a nyugalmat megzavaró mindenféle dolog (akár egy „fehér köpenyes” megjelenése vagy a különböző orvosi műszerek megpillantása), szemben a szülőotthonnal és az otthonszüléssel, amelyek nyugodtabbak, és „mentőt meg mindig tudnak hívni, ha baj van”–, ami aztán abba a kórházba visz, amit mi választottunk.

Persze szó volt a szülés menetéről, a fájásokról és még sok minden másról is. Azt hittük, majdnem minden tudunk… Már én is „simán” megszültem többször is, elméletben nagyon ment.

A nap kezdete

Eljött a nap, péntek, amikor is reggel hétre ugyanúgy elsétáltam dolgozni, mint máskor. Nyolc óra körül hívott a kis feleségem, hogy mintha lenne valami, de még nem biztos, de talán…, de majd még hív. El is mentem haza. Tizenegy körül már mértük a fájásokat, mert ugye mondták, ha ötpercenként jön és legalább egy perc, akkor mehetünk a kórházba (ha túl korán mész, simán hazaküldenek). Okostelefonomra le is szedtem egy fájásszámláló alkalmazást, ami igen hasznos volt, mert egyszerűbb volt hozzáérni a képernyőhöz, mint írogatni. Tizenegytől öt-nyolc percenként jöttek a fájások, volt, amelyik csak húsz másodperces volt, de sok közülük majdnem elérte az egy percet.

Tizenhárom óra körül hívtuk a bábát, hogy szerinte hívjuk-e már a kórházat, vagy most mi legyen? Mondta, hogy ugyan már, várjunk még, mert ennek be kell állnia, lesz ebből még félórás szünet, aztán majd szépen csökkenek a szünetek, lehet, csak másnap szülünk majd meg. Oké, ebbe mi bele is nyugodtunk, de a fájások nem. Még egy óra eltelt úgy, hogy nem volt hosszabb egyik szünet sem hat-nyolc percnél, és 38 másodperc-1 perc 12 másodperc hosszúak voltak, változóan. Mondtam én a páromnak, felhívom a kórházat, aztán majd meglátjuk… Elmeséltem nekik, hogy mi van, és hogy hogy van, erre mondták, LEHET, be kéne vinni?! Én mondtam, mi lehetre nem megyünk, mert nem akarunk utána hazajönni, az szörnyű lenne. Miután kérdésére válaszolva megmondtam, hogy mi kb. fél órára vagyunk a kórháztól, mondta, HOZZA BE!!! Bevittem! Mire odaértünk, megvizsgálták, hat centire ki „voltunk” tágulva (négy centi alatt hazaküldenek).

A kórházban

A fájások már otthon sem voltak egyszerűek, de mire a kórházba értünk, néha „padlót fogott” a kis drágám. Ahogy felértünk az emeletre, épp volt egy fájás, hoztak is egy tolószéket…

Bevittek bennünket egy kb. 5×4/6×5 m-es szobába. A bejárattal szemben a jobb oldali sarokban egy állítható ágy, mellette egy szülőzsámoly, csap, szemetes, ilyesmi. A bejárat mellett jobbra egy asztal, fotel, kis kanapé.

A bába el, visszajött egy vérnyomásmérővel, később hozott egy nitrogénpalackot meg talán lázmérőt és valamit, amivel csináltak egy gyors vértesztet. Mondták, igyon, egyen a leendő anyuka, alacsony a vércukorszint (ha jól emlékszem), így evett és ivott is kicsit, minden két fájás között, amik eddigre már kb. egy-két percenként jöttek, pihenni sem volt ideje… (15.20 magassága).

A szobában a vizsgálatok és az ismerkedés után lekapcsolták a villanyt, és csak egy kislámpa égett, az is messze az ágytól, full jó kis félhomályt hagyva a helyiségben. Bábák ki-be, mi közben fájtunk és beszélgettünk, de hagytak bennünket békén, aztán jöttek megint vizsgálni a tágulást, kb. 16.20 körül, na, akkor mondták, hogy teljesen ki is tágult a mama… Nem akar-e szülni? Van-e tolófájás? Nincs. Kéne lennie? Nem, de ha van, szóljon, nyomjon…

Na, kicsit később volt is, nyomott is az anyuka. Egyszer csak a bába (még mindig a félhomályban): „Rögtön jövök, de nem látok semmit, hozok egy zseblámpát!!!” (Nem a villanyt kapcsolta ám fel!) És valóban vissza is tért néhány pillanat múlva, kezében egy zseblámpával, és „belevilágított” a leendő anyukába, ha jól emlékszem, ez még ülőszerű pozícióban volt. Nem voltak túl erősek a tolófájások, de jöttek, nyomtunk, közben térdelő pózra váltottunk. A térdelés sem hozta meg a bábák által elvárt hatékonyságot, ezért 5.20 körül hoztak egy szülőszéket.

Na, a szülőszék mögé én beülhettem egy fotelszerű székbe, és hátulról támasztottam feleségem hátát, derekát, miközben nyomott. Itt már látták a baba haját. Már jön, de még mindig hiányolták a komolyabb tolófájásokat, és említették, hogy ne nagyon terjesszük a szülésről, hogy nem is fáj.

Közben már az elejétől elég sűrűn nézték a baba szívhangját, ami aztán a széken kicsit el is halkult, ettől a bába is és Judit is megijedt kicsit, ezért talán néha akkor nyomott, amikor nem kellett volna. Kiderült, a szívhang halkulását az okozhatta, hogy a baba feje már úton volt… Ám amikor ez történ, az egyik bába szólt a másiknak, hogy nyomjon gombot, de ne a „nagyot”, csak a „kicsit”, erre ott is termett rögtön még egy bába, akin látszott, hogy tapasztaltabb, idősebb (a „nagy” gombra jött volna egy teljes team orvosokkal másodperceken belül, de persze nem volt rájuk szükség).

Nem túl sokkal – húsz perc – a gomb után MEGSZÜLETETT Lillian (17.46), akit azonnal az anyukára tettek, majd mondták, hogy be kell adják a méhlepényszülesztő injekciót, mert soknak tűnik a vérveszteség. Ez meg is történ, én vágtam el a lecsipeszelt köldökzsinórt. Utánaszámoltak, a vérveszteség teljesen átlagos volt, csak kicsit bepánikolt a bába, mint a szívhangnál, de sebaj, ez legyen életünkbe’ a legrosszabb…

A szülés után

Miután megszültünk, én átvettem a kis drágánkat az anyukától, őt pedig megvizsgálták, és pár centin varrni is kellett, amit ott helyben a bába meg is csinált az ágyon, ahol szülni kezdtünk, miközben én, a büszke apuka, és Lillian az ölemben, csak vártunk és pihegtünk.

Miután ezzel is végeztek, elvitték Juditot zuhanyozni, mi pedig élveztük egymás társaságát, furcsa módon sírás nélkül, a fényeket szokva. Fürdésből visszatértek, és az egyik bábatanonc, aki a saját városunkból jött, hogy velünk lehessen, megmérte babócát, meg megnézegette minden oké-e így, első látásra. A fürdetést nem is kérdezték, a babát nem érte SEMMI sokk, rajtam kívül.

A szülés után pár órával el kell hagyni a szülőosztályt, de mi nem sok jót hallottunk az újszülöttosztályról, ezért nem szerettünk volna ott maradni. Ajánlották a kórházban, hogy mehetünk a szülőotthonba, ott profi segítséget adnak a szoptatáshoz, egyebekhez, tehát amellett döntöttünk (ez ugyanaz, ahol szülhettünk volna, és mindenki jókat mondott róla).

22.45-kor elköszöntünk a kórháztól, ahol még annyit kértek, ha mégsem mennénk a szülőotthonba, hanem haza, akkor szóljunk már oda, hogy ne várjanak…

Átmentünk. Közölték, én nem maradhatok, mert éjjel csak anyukák lehetnek ott. Persze ez sem a mi városunkban volt, úgyhogy én onnan el, de szerencsére volt ismerős ott, abban a városban, így náluk aludtam, de másnap is csak kétszer mehettem volna be, 10-12 óra és 15-20 óra között, ezért másnap délben eljöttünk. Érdekes volt a hely, másra számítottam.

M. Cs.

Lillian születése anyaszemmel > > >