igaz történetek szülésről, születésről

1280. nap: Egy mágikus éjszaka története (az A. család születése) – doulamese

1280. nap: Egy mágikus éjszaka története (az A. család születése) – doulamese

Nem tudok elaludni, pedig már elmúlt éjfél. Félálomban szendergek, és azt mondogatom magamnak, hogy addig azért nyugodtan aludhatnék, amíg nem csöng a telefon. Felesleges gyötrődnöm. Mikor megcsörren, kipattanok az ágyból, mert tudom, hogy ez az, menni kell, most. Hajnali fél három van és sötétség. A máskor zsúfolásig megtelt utak most kihaltak, és a csöndben azon tűnődöm, hogy jól tudok-e majd ott lenni azzal az ismeretlen asszonnyal, aki most hozza világra a gyermekét. Nem akarok majd tolakodó lenni, és csak akkor fogom meg a kezét, ha más ezt nem teszi meg.

Ági beszáll az autóba, olyan megnyugtató a hangja, Andreáról és Lászlóról mesél, azt mondja, hogy majd nekem kell szólni, vért kell majd venni a köldökzsinórból, mert lehetséges, hogy a baba és a mama között Rh-összeférhetetlenség van.

Még mindig megyünk. Már kinn vagyunk Budapestből. Nagy a sötét, és mintha az éjszaka is azt üzenné, hogy most befelé kell figyelni. A negyedik utca jobbra, mondja Ágnes, és már meg is látjuk a házat, amelynek ablakából fény szűrődik ki.

Odabent olyan csendesség van, mintha nem is lenne itthon senki. Laci, az akkor még várandós kispapa bevezet minket a szentélybe. A medence, amit megpillantunk, akkora, hogy akár öten is elférnének benne. A földön gyertyák égnek, a víz fölött megvillan az akvárium zöldje. Andrea ott áll benne, és nekem olyan érzésem támad, mintha Évát látnám a paradicsomban. Természetes, hogy meztelen. Gyönyörűnek látom a testét, a kidomborodó pocakját, az arcát, amin valami madonnás fény ragyog. Nincs benne semmi mesterkéltség, sem félelem, csak a szemén látszik a várakozás.

Laci is olyan békés, olyan elfogadó, azt sugározza, hogy ennek most így kell történnie. Azt érzem, hogy kicsit megtörjük kettőjük meghitt együttlétét, mégis hamar befogadnak bennünket. A földre telepszem, szembe Andreával. Ági fürdőruhát kér és beszáll a medencébe. Háromnegyed négy van.

A szívhangmérőt egy pillanatra Andrea hasára tesszük, a baba jól van, a vizsgálatnál azonban Ági felkiált: „A popsiját érzem!… Ez nem olyan jó hír… – mondja, és fagyos csönd lesz. – Bementek a kórházba?” – kérdezi, és a kérdés váratlan és fájdalmas, de válaszra már nincs idő, mert jön a következő kontrakció. Elhallgatunk. Andi ajkait különös hangok hagyják el, de azért azt érzem, hogy a fájdalom nem elviselhetetlen.

„Megnézhetem még egyszer? – kérdezi Ági, mikor Andrea kinyitja a szemét és az arcáról leolvasható, hogy visszatért közénk. – Mégse a popsija van elöl – mondja Ági, miközben megpróbálja kitapogatni a babát a hüvelyben – a feje az” –, és egy pillanatra megkönnyebbülünk.

De a baba nem lehajtott fejjel közeledik hozzánk, hanem arccal előre. „Arctartásban van, ez komplikáció. Rosszabb, mint a farvégű fekvés. Döntenetek kell, hogy bementek-e a kórházba.” Andrea és Laci egy pillanatra összenéznek, mi legyen. „Én nem akarok kórházba menni – mondja Andrea. – Majd csak kijön!” „Ki kell jönnie, megszülethet így is, de nektek kell döntenetek.”

A következő kontrakciónál én is nyomok, préselem ki magamból a levegőt és szinte látom, hogy fekszik, szorul odabent a baba. Közeledik, de szűk a hely, kis testét összeszorítja a hüvely fala, a csontok között már nincs semmi rés. Andrea úgy nyög, mintha homok recsegne a fogai közt, az erő, amit kifejt óriási, és az ajkait elhagyó hangok mögött mintha ott volna a kicsinek is a hangja. Nincs egyedül. Ott küzd benne még valaki az életéért.

Aztán Andi kinyitja a szemét, megint a külső, a látható világban vagyunk. A vízió a babáról szertefoszlik. „Dönteni kell! Most még megvárunk két-három kontrakciót, ha azt érzem, hogy a baba jön, halad előre, akkor maradhatunk itthon, ha nem…” – „Mi baj lehet?” – teszem fel aggódva a kérdést. „Beszorulhat az álla a medencecsontba, és akkor nem tud kijönni.”

Andrea nem bénul meg: „Nem akarok kórházba menni” – mondja halkan megint, és a férjével hosszan nézik egymást. Laci fogja a felesége kezét. „Jó lenne, ha már kint lenne a feje” – sóhajt Andrea. „Meg a kis fütyije” – teszi hozzá Laci. Aztán belemerülünk a következő kontrakcióba.

A természet már döntött helyettünk. Mikor vége van, mindannyian Ági szavát lessük. „Jött előre! – sóhajt fel ő is. – Sokat csúszott vissza, de azért lentebb állt meg, mint korábban. Minden rendben lesz, meg fog születni!”

A második méhösszehúzódásnál már mindannyian nyugodtabbak vagyunk, a baba megint haladt előre. Eltűnik minden kétség. Trópusi meleg van. Most úgy érzem, meg kellene simogatnom Andreát. A víz a mozdulatoktól meg-megcsobban, mintha az egész világ egyetlen ölelés volna. Talán mindjárt világra jön?

Andrea arca megint összerándul. Hosszúnak és erősnek tűnik a nyomás, mert elvékonyodik a hangja. „Valami most történt!” – kiált fel, és a szeme csodálkozóvá válik, csak utólag derül ki, most bukkant ki a feje. A következő méhösszehúzódásnál Ági a kezével mélyen Andrea testébe nyúl, elforgatja a babát, hogy a válla kiférjen a csontok között – ezt is később tudjuk meg, mert minden másodpercek alatt történik, mi csak azt látjuk, hogy a baba teste a víz felszínére szökik.

Andrea hirtelen felkiált örömében, és magához öleli a kicsit. Ági szembefordítja magával, mert látja, hogy nem lélegzik, és kiszívja a szájával a váladékot a szájából. Olyan ez, mint egy csók. Fájó csók, mert az első lélegzetvétel követi, és a baba felsír. „E, e, e” – mondja, de aztán az édesanyja karjaiban hamar megnyugszik.

Azt hiszem, mindannyian mosolygunk. „Na, és fiú ez a gyerek vagy lány?” – kérdezi Ági, és összenevetünk, mert ez eddig teljesen mellékes volt. Andrea kicsit eltartja magától, hogy fény derüljön a titokra. „Fiú ez, fiú, mégis!” – és ismét magához szorítja. Ő András. A feje lila, a szeme dagadt, de egészséges és jól van. A szájába néhány szem Árnikát tesz a papa, hogy helyrejöjjön.

Aztán kísérletet teszünk a szoptatásra. Ági segíti a fejét a mellbimbóra, ez nem szokás, teszi hozzá, de annyira duzzadt a szája, hogy segítség nélkül nem sikerülne neki. Néhány másodperc múlva a kis Andris cuppogva szopik, és mi úgy nézzük, mintha még sohasem láttunk volna ilyet. „Háromnegyed öt” – jelenti be Laci.

Rengeteg papírvattát készítek a hálószobába az ágyra, hogy Andrea ki tudjon szállni a vízből. András ott fekszik az ágyban az édesanyja hasán, már alig lüktet a vér a köldökzsinórban. Ágnes megmutatja a „határt” ott a köldökzsinóron anya és gyermeke között. Majd egy csipeszt szorít az eleven madzagra. Ez az elszakadás. Az olló már csak szentesíti azt, ami már visszavonhatatlanul megtörtént. Ők ketten külön váltak. Elkezdődött András önálló élete.

Remélem, tudja, hogy azért ezután sem marad egyedül. Őt csodáljuk. Szopik, és néha felnéz. A szeme nyugodt és kíváncsi. Az édesanyja arcát fürkészi. Arra gondolok, hogy az én fiam is így nézett, amikor megszületett, és azt kell tapasztalnom, amit akkor, hogy szinte hihetetlen, de tudás és bölcsesség látszik a tekintetében.

László odafekszik melléjük. Ott pihennek együtt mind a hárman. Örülök, hogy részese lehetek az örömüknek. Kimegyek. Mert ez a pillanat az övék. Ági adminisztrál. Papírok tömkelegét tölti ki. Lassan megy.

Közben virradni kezd. Ági segít a méhlepény megszületésében. Megint csodát látunk. „A méhlepény ép” – állapítja meg Ágnes. Aztán megmutatja a baba otthonát, a burkot, amiben kilenc hónapig lakott. Aztán különös dolgot fedezünk fel. Még két elhalt embriót. Csak az egyikről tudtak…

Már egészen világos van, amikor Ágnes a megrepedt gátat összevarrja. Lászlót kiküldi. Én bent maradok. Andrea fejénél ülök. Csak két-három öltést kell tenni. Nem sok. Andrea testén mégis érzem, hogy fáj. Szerencsére hamar túlesik rajta.

Ágnes még felsorolja a tennivalókat. Lászlónak nem lesz könnyű napja… Véradóba az Rh-összeférhetetlenség miatt, és ha kell, az injekció beszerzése, igazolások, papírok, hadakozás a hivatalokkal…

Elmenőben elkérem a telefonszámukat. László lediktálja és hozzáteszi: „Mi vagyunk az A. család…”, és csak órák múlva ismerek rá a szavak értelmére, hogy mennyire „új” lehetett neki ez a szó: család, és mégis mennyire magától értetődő volt.

R. L.
(Részlet az Inda című könyvből.)

Véletlenül kiválasztott mesék.