igaz történetek szülésről, születésről

883. nap: Doulaszemmel minden más (Kislányunk születése)

883. nap: Doulaszemmel minden más (Kislányunk születése)

Régóta mozgat a gondolat, hogy megírjam ezt a történetet. Amikor már doulafejjel elolvastam lányunk korábban leírt születéstörténetét, arra gondoltam, hogy én is egy tipikus naiv anyuka voltam, aki semmit nem tudott arról, hogy milyen is az a rendszer, ahová gyermeket megy szülni, de aki azt hitte, hogy amit ő gondol, hogy ez simán megtörténik, az úgy is lesz.

Nagyon szerettem várandós lenni, és nagyon vártam a szülést. A kismamatornán, ahová jártam, sikerült pár információt felcsipegetnem arról, hogy mire is számítsak, mire figyeljek. Hallottam mások történetét is, ami sokszor nagyon negatív volt. Akkor azt gondoltam, hogy milyen buták is a nők, hogy ennyit nyavalyognak egy olyan csodálatos dolgon, mint egy gyermek megszületése.

Tudom, hogy már akkor kezembe került A bába válaszol című könyv, amiből egy teljesen természetes szüléskép alakult ki bennem. Az meg sem fordult a fejemben, hogy ennek azért utána kellene járni. Az egyetlen, amit próbáltam „elsimítani”, hogy ne legyen gátmetszésem. Mondtam a dokimnak, hogy ugye lehetne, hogy gátvédelemben szüljek. Erre ő azt válaszolta, hogy majd meglátja, de ha nem muszáj, úgysem vág. Ebbe én bele is nyugodtam. Én balga, azt a kérdést persze már nem tettem fel, hogy ugyan hányszor muszáj, hiszen akkor talán kiderült volna, hogy a gyakorlat szerint első szülő nők esetében csaknem mindig az.

Elképzelve a szülést, olyan kép lebegett a szemem előtt, hogy majd otthon szépen beindul a vajúdás, és én kicsit a kádban ülve, kicsit guggolva, használva a tanult és olvasott vajúdási technikákat, szépen várakozom, amíg igazán komolyra nem fordul a dolog, és csak akkor megyünk be a kórházba.

Ezért, amikor a 40. hét közepén közölték, hogy pénteken be kell feküdnöm a kórházba, hogy ha semmi nem történik, akkor hétfőn megindítsák a szülést, teljesen megrökönyödtem. Erre nem voltam felkészülve. Emlékszem, hogy zokogva mentem haza a kórházból. Tettem az orvosomnál egy gyenge próbálkozást, hogy nem várhatnánk-e még, de persze sikertelenül. Így pénteken, mint a jó kislány bevonultam, és felvettek az osztályra.

Fogalmam sem volt, hogy mi vár ott rám. Még a pénteki felvétel előtt készült egy NST, aztán azon a nap már semmi. Szombaton volt egy oxitocinterheléses vizsgálat, ami legalább másfél órán keresztül zajlott. Senki nem mondta, hogy eddig fog tartani, igazából el sem magyarázták, hogy mi is történik. Én bent feküdtem a szülőszobán, csendben, hidegben, miközben a férjem kint várakozott, holott – mint később mondták – be is jöhetett volna. Jó lett volna, mert akkor nem egyedül kínlódom. Ja, és az a jó dologban, hogy azóta tudom, hogy ennek a terhelésnek nem igazán kellett volna fél óránál tovább tartania. Így utólag szeretném azt hinni, hogy indokolt volt ilyen hosszan csinálni, és nemcsak egy burkolt szülésindítási kísérlet zajlott.

Vasárnap egy amnioszkópia következett – magzatvízvizsgálat, hüvelyen keresztül. Kellemetlen volt, utána véreztem.

Egyébként ezeket leszámítva a napjaim jól teltek, bár elég nyomasztó annak a terhe, hogy tudom, szülnöm kellene. Valahogy nehéz ebben a nagy akarásban produkálni azt a lelki elengedést, ami tényleg kellene ahhoz, hogy a baba el tudjon indulni. Szóval, a napjaim jól teltek, jó fejek voltak a szobatársaim, az osztályos nővérek, és – talán nem árulok el titkot, de – napközben hazajöhettem, tekintve, hogy kábé öt percre lakunk a kórháztól.

Itthon aztán mindent bevettem. Ültem forró fürdőben, szeretkezetünk. A kórházban az alagsortól a legfelső emeletig rengetegszer megmásztam a lépcsőket, de eredménye mindössze annyi lett, hogy iszonyatos izomláz lett a lábamban.

Hiába, ha a baba még nem akar indulni, akkor nem lehet rávenni.

Lehet viszont a szervezetet kényszeríteni. Ezért kaptam hétfőn reggel a gélt, amitől végre megindult a szülés. Ha a jó oldalát akarom nézni, akkor azt mondom, hogy ha már indítás, akkor inkább a gél, mert így legalább szabadon mozoghattam.

Örültem, hogy végre vajúdok. Még akkor is, ha a gél okozta kontrakciók nagyon gyorsan és nagyon intenzíven húztak bele. Nem volt ideje a testemnek felkészülni rájuk. Nem volt átmenet, rögtön hárompercesekkel indítottunk. Ezek végig ki is tartottak, csak az intenzitásuk változott.

Még akkor is jó volt vajúdni, ha az osztályon – ahol még akkor voltam – a négyágyas szobában, ahol közben jönnek a látogatók, olyan érzés ezt csinálni, mintha nyilvános helyen szeretkeznék. De hála annak, amit gyerekkoromból hoztam, teljesen ki tudtam zárni a külvilágot, és magasról letojtam, hogy mások látnak és hogy mit gondolnak rólam. Sikerült kihoznom a legjobban a helyzetből, hiszen ha végre vajúdok, akkor csináljam ezt a helyzethez mérten a legjobban.

Egy idő után lekerültem a szülőszobára, ahol egyelőre a vizsgálóban volt helyem. Na, ez sem a legintimebb hely! De továbbra is tudtam befelé figyelni, és haladtam.

Elkövetkezett az idő, amikor burkot akartak repeszteni, de szerencsére, ezt megúsztuk, mert vizsgálat közben magától megrepedt. Közben bekerülhettem végre a szülőszobára. És nem is akármelyikbe, hanem az alternatívba! Ott már kicsit jobb volt. Nagyobb volt a csend, bár akkor már nem nagyon érdekelt. Magam sem tudom, hogy hogyan, de sikerült minden ellenére is módosult tudatállapotba kerülnöm. Jó volt.

Amikor megéreztem az első ingert, annyira megörültem, hogy azonnal szóltam. Vizsgálat. Éljen, szülünk. Nagy nekikészülés. Műszerek csörögve oda, lábam zsákba, és fel a szülésznők oldalára. Vártunk. Vártunk, hogy ha jön a tolófájás, nyomjak. Ma is emlékszem, hogy mindenki ott állt, tettre készen, és várt. Arra, hogy én teljesítsek! De a kontrakció nem jött. Ma már tudom, hogy azért, mert létezik az az időszak, amikor – bár teljes a tágulás – még sincs tolófájás, mert a szervezet erőt gyűjt, az utolsó nagy menethez. De persze ezt akkor én nem tudtam, ahogy körülöttem senki sem. Ezért várakozva tekintettek rám, hogy történjen végre valami. Én meg szégyelltem magam, hogy miért nem történik. Ezért, amikor az első valamicske érzés megjelent, nyomni kezdtem. Erővel, irányítva.

Aztán jött a gyomorszájba könyöklés, a gátmetszés, végül megszületett a kislányunk. Látni őt örömteli volt, mámorító.

Elvitték, elvégezték rajta a szokásos dolgokat, majd visszakaptam. Velem lehetett a kétórás megőrzés alatt, majd újra elvitték. Legközelebb másnap reggel kaptam meg.

Már akkor láttam, hogy az egyik szeme vérben van. Mondták, majd elmúlik. Napokkal később vettem észre, hogy el van törve a kulcscsontja. Erről nekem senki nem szólt.

Ma erről az egész történetről sok mindent gondolok.

Végül is szinte majdnem minden beavatkozáson átestünk, amin lehet. Vagy legalábbis sokkal többön, mint jó lett volna. Kórházi napok, vizsgálatok, indítás, gátmetszés, könyöklés. De megúsztuk az oxit, a burokrepesztést és a császárt.

A körülmények teljesen megakaszthattak volna, azonban valami csoda folytán sikerült a lelkemben megtalálnom azt a kis szigetet, ahol háborítatlan voltam. Sikerült a folyamatra koncentrálnom, szeretnem, és várnom a kontrakciókat, elképzelnem, ahogy nyílik a méhszájam, és tartanom a kapcsolatot a babával, hogy együtt haladjunk ezen az úton. Talán ennek köszönhető, hogy a reggel nyolckor teljesen zárt méhszájhoz képest délután négy előtt kint volt a kislányunk.

A választott orvosom és szülésznőm nagyon jó fejek voltak. Azon a napon mindketten csak miattam voltak ott, és a körülményekhez képest mindent megtettek. A legtöbbet talán azzal, hogy a protokoll szerinti muszájnál többet nem piszkáltak.

A legnehezebb ebben az egészben azonban anyaként megbocsátani magamnak. Azért, hogy nem tájékozódtam, és ezért engedtem, hogy a lányunknak mindazon keresztül kelljen mennie, ami a szokásos akkori (és talán a mostani is) újszülött protokoll. Elvitték, megmérték, lesikálták a bőrét, szondázták, szemcseppet kapott és szurit. Délután hattól másnap reggelig idegenek között volt, nem láthattuk egymást, és közben kimosták a gyomrát.

Nem szépítem a dolgot, bűnténynek érzem, amit egy átlagkórház átlag újszülött osztályán elkövetnek a gyermekeinkkel.

Összességében azonban a csoda, amit akkor éreztem, így is csoda marad. Az a nap megváltoztatta az életemet. Egyszer megkérdezték, hogy mi az első gondolat, ami a szülésemről eszembe jut. Lehetőség! Azon a napon, az ott átéltekkel lehetőséget kaptam arra, hogy azzá vlljak, aki ma vagyok.

Az, hogy ma már másképp látom a dolgokat, azért van, mert azóta sok mindent tudok. Tudom, hogy lehet másképp. Lehet másképp szülni, és lehet másképp születni. De ott, akkor, azzal a tudással, amim akkor volt, csodaként éltem ezt meg, és ennek ereje máig elkísér.

V. K.

Kisfiunk születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.