igaz történetek szülésről, születésről

1447. nap: A hentesasztalon – egyedül (Zalán születése)

Megjelent: 2014. szept. 21.

Zalán születését nem tudom szüléstörténetnek hívni, mert nem szültem, hanem kiszedték belőlem…

Első kisbabám halála után szerettem volna minél hamarabb újra teherbe esni, hogy enyhítsen a fájdalmamon. Öt hónapot kellett várnunk, mire „zöld utat” kaptunk, hogy jöhet a következő baba. Újra azonnal teherbe estem.

A terhesség testileg ugyanúgy zavartalan volt (az első trimeszter folyamatos émelygését leszámítva), mint az első várandósságom alatt, de ez a terhesség nem volt boldog, nyugodt, békés időszak. Rengeteget idegeskedtem, hogy ne legyen semmi baj! Míg az első terhességem alatt úgy gondoltam, hadd maradjon a pocakban a babám, amíg jól érzi magát, hisz ott van a legjobb helyen, most alig vártam, hogy leteljen a kilenc hónap, és végre kint legyen, hogy biztonságban tudhassam, lássam, minden rendben van vele!

Csigalassan telt a kilenc hónap. Mikor már éreztem a baba mozgását, szétidegeltem magam: ha nem mozgott x órán át, bőgve hívtam a dokimat vagy a szülésznőmet, hogy lehet, hogy megint baj van, ha túl sokat és vadul mozgott, akkor meg azért idegeskedtem, hogy biztosan azért, mert baj van!

Valójában a baj mindössze annyi volt, hogy a kis Tökmag nem volt hajlandó faros helyzetéből megfordulni. Mindig nyugtatott a doki, hogy van még idő rá, és én nagyon szerettem volna, hogy beforduljon, ugyanakkor rettegtem is tőle, nehogy közben baja essen!

Mikor már a 36. hét is eltelt, és a drágám még mindig nem volt hajlandó megfordulni, beszélgetni kezdtünk orvosommal a faros szülés lehetőségéről. Tudta, hogy szülni szeretnék, és egyáltalán semmi kedvem a császárhoz, és mivel már nem az első szülésre készültem, beleegyezett, hogy megszülhetem a babám farosan is. A szülésznő is biztatott, hogy a legjobb orvost fogtam ki ehhez a kórházban! Én meg örültem, mert biztos voltam benne, hogy meg tudom csinálni, csak amiatt izgultam, nehogy esetleg a babának baja legyen. Gondoltam, nem lenne túl jó folytatás egy halott baba után egy oxigénhiányos… de azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy kétszer nem történhet meg velem ilyen tragédia, most minden rendben kell, hogy legyen, tehát tényleg örültem, hogy az orvosom beleegyezett a faros szülésbe!

De aztán a 37. héten elkezdte mondogatni, hogy hát azért vannak veszélyei a faros szülésnek, jóval veszélyesebb, mint egy fejvégű szülés vagy mint egy császár, tehát szerinte inkább „ne húzkodjuk az oroszlán bajuszát”. Legyen császár „Leforráztak”. Görcsbe rándult a gyomrom. Micsodaaa?!?! Eddig olyan büszkén meséltem mindenkinek, hogy nem baj, ha nem fordul meg – lehet, hogy jobb is, biztos oka van rá –, megszülhetem így is! Most meg legyen inkább mégis császár?!?!

Családomnak van szülész ismerőse – az ő tanácsát is kikértem. Ő is azt mondta, hogy elvileg persze lehetséges a faros szülés, de biztonságosabb a császár.

Napokig emésztettem a dolgokat (több időm nem volt rá), végül beleegyeztem: jó, legyen császár. A kisfiam biztonsága, egészsége mindennél fontosabb! „Jó, akkor szombat, megfelel?” – vágta rá egyből a doki. „Miiii?! Szombat? De hisz még van hátra bő két hét a terminusig!!!” „Fejlett, érett, nagy baba. Már abszolút alkalmas a kinti életre. Szerintem ne húzzuk tovább, a maga idegeit sem” – mondta. Kértem kis gondolkozási időt, végül – remegő gyomorral, de – beleegyeztem.

Eljött a nagy nap. Izgatott voltam, hogy hamarosan végre megölelhetem a kisbabámat, ugyanakkor szomorú, hogy nem szülhetek. Pedig úgy vágytam egy szép, happy endes apás szülésre, ahol minden meghitten, a maga természetességében zajlik, ahol együtt élhetjük át a születés csodáját! Vágytam a Párom büszke, boldog, elismerő tekintetére, amiért megszültem a gyermekünket, s hogy boldogan, könnyes szemmel borulhassunk össze kis magzatmázas babánkat ölelve, hogy végre sikerült! Ehelyett jött a műtő, a maga ridegségével, a kiszolgáltatottság, az éles fények, gyógyszerek, műszerek, leszíjazás, spinális érzéstelenítés… és ez csak a kezdet – nem tudtam, valóban mi vár rám!

Volt pár napom, hogy agyban és lélekben felkészüljek a császárra, hisz programcsászár volt. Mindenki azt mondta, akivel beszéltem, hogy nem vészes az egész, két-három nap, és futok majd, mint a nyúl! Nem volt még műtétem, sőt, kórházban sem voltam még soha, de egészséges voltam, fitt és fiatal, gondoltam, én is pikk-pakk rendbe jövök majd, bár nem lelkesített a tudat, amikor belegondoltam, hogy felvágják a hasamat.

Próbálkoztam az orvosomnál még a műtét előtt, hogy azért mégis részese legyek valahogyan kisfiam születésének, szeretném nézni, mi történik, hogyan veszik ki belőlem, hogyan születik meg. Azt mondta, szó sem lehet róla! Abban egyeztünk meg, hogy akkor legalább folyamatosan beszámol majd, mikor mi történik, hogy valamelyest azért mégis részese legyek az eseményeknek.

A kórházba érkezve rám tették a CTG-t, s eközben egy halom papírt kellett aláírnom, hogy mindenhez hozzájárulok, mindenbe beleegyezem. Ezután le kellett vetkőznöm, valami lepedőfélével betakartak, és bekötötték az infúziót. Aztán jött a spinál, ami persze elsőre nem sikerült. Kérték, görnyedjek össze jobban. Próbáltak már babával a görögdinnyényi hasukban összegörnyedni?! Annál jobban képtelenség volt! Második próbálkozásra az aneszteziológus pont eltalálta a jobb lábamba menő ideget, ami olyan érzés volt, mintha áramütés ért volna, s így önkéntelenül is rúgtam egyet.

Miközben lezsibbadtak a lábaim, felhúzták a paravánt a hasamnál, a jobb karomat pedig leszíjazták, a törzsemre merőlegesen, a balt szintén úgy nyújtották ki – mint akit keresztre feszítettek. Már itt kezdtem szörnyen érezni magam. Gyermekem fog születni, és én letakarva, kiszíjazva, idegenek között fekszem egy hideg műtőasztalon. Az alkaromba továbbra is folyt az infúzió, a mutatóujjam végére pedig kaptam egy pulzusmérő csiptetőt. Lefertőtlenítették a hasamat, majd behívták a Páromat, és elkezdték.

Azt hiszem, magát a vágást nem éreztem. De amikor már nyitva voltam, azt, hogy matatnak bennem, húznak-vonnak, igen. Éreztem, ahogy a kisbabám menekül felfelé a szívem, a gyomrom felé, mert szinte a torkomat nyomta a gyomrom, aztán azt is, amikor kivették a hasamból, hogy szinte kicuppant onnan, és űr lett a helyén.

zalán2Az én szegény megrémült drágám nem sírt, csak köhincsélt a félrenyelt magzatvíztől, aztán bebugyolálták a kis szürkés-kékes, magzatmázas testét egy takaróba, és odahozták a fejemhez, hogy adhassak egy puszit a ráncos pofijú, szép kis buksijára. Aztán kivitték őt a műtőből a neonatológusok, Apa is ment vele, én meg ott maradtam a hentesasztalon egyedül. Nagyon aggódtam, hogy minden rendben legyen a kis drágámmal, és fogalmam sem volt róla, hogy még csak most kezdődik igazán a kín!

Iszonyúan cibálni kezdték az egész belsőmet, húzni, vonni, tömködni – úgy éreztem, mintha arra menne ki a játék, hogy ki tudják nyomni a gyomromat a torkomon! Ebből adódóan iszonyúan elkezdett fájni a gyomrom, a torkomat úgy éreztem, mintha borzasztóan be lenne dagadva, és a nagy nyomástól rögtön szétrobbanna! Persze ezáltal levegőt sem tudtam sem beszívni, sem kifújni, mivel a rekeszizmom sem tudott dolgozni! Olyan érzésem volt, mintha még a műtőasztal is a fejem felé lejtene, hogy még jobban a torkomba csússzon a gyomrom. Szerettem volna elmenekülni onnan, úgy, ahogy voltam, de minimum felülni, mert úgy éreztem, ha nem változik valami azonnal, meghalok!!! Reszkettem. Halálfélelmem volt! Persze az érzéstelenítés és a leszíjazás miatt gyakorlatilag mozdulni sem tudtam, nemhogy felülni vagy elmenekülni! Hánynom kellett, de nem jött ki semmi (persze nem is volt a gyomromban semmi, s hanyatt fekve elég nehéz hányni), csak öklendeztem. A felnyitott hasamon át belém pumpált sok levegőtől olyan szúró fájdalmat éreztem a kulcscsontjaim alatt és a szegycsontom végén, mintha egy-egy ujjnyi vastag cölöpöt próbáltak volna meg kalapáccsal beverni. A maximum, amit tenni tudtam, hogy megpróbáljak segíteni magamon, hogy a bal kezemet megpróbáltam a szegy- vagy a kulcscsontomhoz emelni, hogy kimasszírozzam onnan az éles fájdalmat. Persze ahogy elkezdtem felemelni, rögtön rám szóltak, hogy mit csinálok, és hogy azonnal tegyem vissza a karom, ahogy volt! Ekkorra már a felsőtestem és az arcom is teljesen el volt zsibbadva az oxigénhiánytól. A szám O-betűbe ugrott tőle, a szememet alig tudtam kinyitni, ziháltam levegő után kapkodva, és kínomban önkéntelenül is jobbra-balra forgatva a fejem vergődtem kifeszítve a műtőasztalon. Az aneszteziológus elkezdte mondogatni, hogy nyugodjak meg, nagy levegő, nyugodtan vegyem, de akkorra már sehogy sem sikerült levegőt vennem, nemhogy nagyot és nyugodtan! Mindeközben egész távolinak tűnően hallgathattam, ahogy „kedves orvosom” a hétvégi programot és a nyaralást tárgyalja meg a hasam fölött a többi orvossal, baromira leszarva, hogy vajon hogy lehetek, nem beszélve a megállapodásunkról, hogy majd a műtét közben folyamatosan beszámol, mi történik.

Körülbelül ekkor jöhetett be a műtőbe Párom a kisfiunkkal, hogy együtt lehessünk, de én ekkorra már annyira rosszul voltam, hogy a számat mozdítani sem tudtam, nemhogy mosolyogni vagy puszit adni! Felfogtam, hogy ott vannak az ágy mellett, de nem tudtam reagálni rá. Hát, nagyon nem így képzeltem a kisfiam születését! Azt gondoltam, boldog zokogásban fogok majd kitörni, ha megszületik, és csak ölelem, szorítom magamhoz őt!

Később mesélte el Párom, hogy látta, hogy szürke az arcom, és baromi rosszul nézek ki. Kérdezte is az anesztest, hogy ennek biztos így kell lennie?! – majd „felakadt” a szemem, mire kiküldték a műtőből. Na, itt én már nem voltam magamnál. Azt nem tudom, mikor és hogyan lett vége a műtétnek, mikor szedték le a ponyvát, mikor mentek ki az orvosok, és mikor lettem jobban. Csak az van meg, hogy újra az őrzőben vagyok, bár továbbra is nagyon szúr, de végre van levegőm, a szülésznőm hozza a kisfiam, és miután nyomtam egy puszit a kis buksijára, segít cicire rakni.

Amikor másnap – szó szerint csak – benézett hozzám az orvosom, viccesen kérdezte: „Na, mikor jön a következő?” „Ha az is császár lesz, soha!!! Akkor inkább örökbe fogadok!” – válaszoltam egyáltalán nem vicces hangulatban. „Hja, senki nem mondta, hogy könnyű lesz!” – volt a válasz… De azt se, hogy ilyen érzéketlen szemét hentes leszel! – gondoltam.

A következő napokban a kínok kínját éltem át. Annyira szúrt, görcsölt a belsőm mindenhol (a méhösszehúzódásokat szinte meg sem éreztem mellettük), és fájt a sebem, hogy szó szerint vicsorítva vakartam a falat kínomban! Meg persze fájt a lelkem. Az orvosom becsapott. Egy darab húsként kezelt a hentesasztalon. Elárult engem. Megszegte a megállapodásunkat. Nem kezelt emberként sem, nem hogy éppen élete legfontosabb eseményét átélő: gyermekének életet adó nőként! Nem szültem meg a gyermekem. Kivágták belőlem – a hentesasztalon.

Mindezek után – a „jól sikerült” műtét szövődményeként következett további, szívet-lelket, idegeket próbáló, kilenc iszonyú nap PIC – de ez már egy másik történet…

P. S. Utólag mindig okosabb az ember. Most, kislányom születése után visszatekintve (aki sikeres VBAC-kel – császármetszés utáni hüvelyi szüléssel – született), tudom, ha időben, még Zalán születése előtt orvost váltok, ő sem császárral született volna, és nem kellett volna átélnem/átélnünk ezeket a szörnyűségeket, hanem lehetett volna már akkor is egy gyönyörű szülésem, a kisfiamnak pedig egy természetes születése, amikor készen áll a nagy útra. Csak egy olyan orvosra lett volna szükségem, aki kézen fog és megnyugtat, hogy minden rendben lesz, szüljem meg nyugodtan ezt a babát, vigyázni fog ránk! Ehelyett elültették bennem a félelmet, hogy jaj, mi lesz, ha baj lesz! Legyen inkább császár! És a rábeszélés, a félelem győzött. Ennyin múlott.

A történtek után jártam császárfeldolgozó csoportba is, de igazából nem magát a császár tényét kellett feldolgoznom, mert tudtam, hogy az lesz, így nem maradtak bennem kérdőjelek a „képességeimet”, a testemet illetően. Biztos voltam benne, hogy én tudok „magamtól” is szülni, csak az „élményt” kellett feldolgoznom, mind testileg, mind lelkileg, ami felett még máig sem tudtam napirendre térni.

G. É.

Angyalka > > >
Dorka > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.