igaz történetek szülésről, születésről

400. nap: Benke születése

400. nap: Benke születése

Nem hazudok, egy otthonszülésről szóló bensőséges élménybeszámoló utáni éjjel fogant meg a kisfiam. 🙂 És világra jövetele egy álommal kezdődött… orgazmusom volt… Csak évek múlva jöttem rá, hogy ez volt az első kontrakció. Aztán a hullámok szépen lassan ragadtak magával, délután még úgy meditáltam a közösségi házban, hogy tízpercenként elragadtak…, de még kellemes volt. Éjszakára mégis biztonságosabbnak éreztem, ha a születésházban alszunk, ki tudja, milyen hirtelen jön a szülés? Mit kell ilyenkor érezni egyáltalán? Honnan tudom, hogy mikor kell menni?

Kizötyögtünk Érdre, ez fájt… Sem a Trabantunk, sem a házig vezető út nem volt vajúdásbarát. Ági jött este 11-kor ‒ zokszó nélkül ‒, megvizsgált, mondta, hogy aludjunk nyugodtan, még nem jön a baba… Aludtam is, félálomban a kontrakcióhullámokkal.

Csak reggel kezdtek erőteljesebben elborítani a méhösszehúzódások. Befeküdtem a kádba, hogy a vízhullámok keveredjenek a belső hullámokkal, és olyan boldog voltam a fájdalomban…

Az időt már nem érzékelem, csak a kontrakciók közti idő létezik, aztán poénkodunk, de hirtelen eltűnik az idő, és kiszállok magamból. Átveszi egy másik erő az uralmat felettem, egy vagyok az őserővel, mely mindenben közös: a LÉT erejét érzem. Természetesnek érzem, hogy közben hangok törnek elő a torkomból, énekelve szinte, nőstény farkasnak érzem magam ‒ Kinga doula mondja: ez a lelked hangja…

Gábor tart hátulról a kád szélén ülve, jólesik a biztonsága, hogy pont ott van, ahol kell, és segít. Jólesik az érintés, ez elég, nem baj, hogy az arcát nem látom. Locsolgatják a segítőim a hasamat a szünetekben, poénkodunk: ki a vízöntő közületek? Még a vízben vagyok, amikor megreped a magzatburok, és elfolyik a magzatvíz, várom, hogy a vízben szülessen meg a kisbaba, és ússzon…

Aztán mégis kiszállok a vízből, érzem, a gravitációra van szükség, a tolófájások már a szülőszéken érnek, és csak nem akar kibújni ez a kisgyerek. Jön, és visszavonul, jön és visszavonul, de a szívhangok most nem jók, ki kell bújnia: „Elengedlek, kisbabám, gyere!” És azt hiszem, mindenem szétszakad, de akarom, hogy legyen, hogy vége legyen, hogy kinn legyen, és itt van!

Kék színe van, és nagyon szép sima a bőre, ahogy oldalt fekszik, és én felülről látom. Üres vagyok, csak szemlélem, érzelmek nélkül. Sem fájdalmat, sem örömöt nem érzek, nézem, hogy megszületett a gyermekem… Még megkönnyebbülést sem tapasztalok, nézem, hogy van…

Ági megpaskolja a talpát, ekkor sír fel. Mondja, hogy kétszer rá volt tekeredve a köldökzsinór a nyakára. Hanyatt fekszem, és rám teszik a babát, és ő, mint egy kis harkály, a fejével kopogtat, keresi a cicit! Döbbenetes ez az ösztön.

Masszírozom a hasam, hogy a méhlepény megszülessen, mert vérzek. Ági és Kinga is felváltva masszíroznak. Nem áll el a vérzés. Közben eltelik fél óra, a köldökzsinórt Gábor vágja el, ami gyönyörű, szivárványszínű kékes-zöldes-sárgás-pirosas, és milyen hosszú… A méhlepény is megszületik erős kontrakcióval ‒ erre nem számítottam! Kis „szülés”. Közben infúzióbekötéssel próbálkoznak, megiszom négy pohár gyümölcslevet, a vérzés tart. Ági eldönti: kórházba kell menni.

Kinga öltözteti Benkét, aki teljesen összekeni őt mekóniummal, át kell öltöznie. Vasárnap, semmi forgalom, robogunk Pestre, közben Gábor betelefonál, várjanak ránk a hátsó bejáratnál. Felvisznek, persze morognak, hogy milyen szülők vagyunk… Kitisztítják a méhemet, egy magzatburokdarab távozik. Infúziót kötnek rám, vért kapok, fekszem kiterítve, kiszolgáltatottan. Sírunk mindketten, megijedtünk.

Közben a kis gyerkőcöt elvitték, Gábor kérdezi, hova. Inkubátorba tették melegedni ‒ mondja egy nővér. MINEK? Gábor mint a szél seper le az újszülöttosztályra és karján a pólyával tér vissza. Büszke vagyok a férjemre, hogy erős és számíthatok rá…

Közben megáll a vérszivárgás, lecsillapodunk, megnyugszunk.

Benke fülébe mantrát súgunk, és szeretettel bújunk össze, minden rendben lesz, már család vagyunk…

M. V.

Véletlenül kiválasztott mesék.